Eggyel több vagy kevesebb: számít vagy sem?

Nemcsak a sorozatos terrorcselekmények időszakát éljük, hanem a sorozatterrorizmusét is. Ez utóbbi összefoglaló elnevezése mindazon eseményeknek, melyeket a filmsorozatok fanatikusai kezdeményeznek kedvenceik „érdekében”. Csak két példa: emlékezzünk arra, hogy a trekkerek (a Star Trek-rajongók) mindenáron fel akarják „támasztani” Kirk kapitányt (Scott Bakula); vagy arra, hogy a Dallasba visszakerült Bobby (Patrick Duffy), minek köszönhetően az adott évad Pamela (Victoria Principal) álma volt, ami nem rossz dramaturgiai ötlet.

Több mint érdekes, hogy pl. az irodalomtörténészek többsége rendre szükségét érzi annak, hogy a filmsorozatok káros hatására figyelmeztesse az olvasástól elpártolt közönséget. Én most ennek épp az ellenkezőjét teszem: a továbbiakban a sorozatok egy fontos élettani szerepére hívnám fel a figyelmet.

A Lost – ötkorongos – első évadának megjelenése alkalmat ad arra, hogy röviden kitérjünk a sorozatok típusaira. Ha számba vesszük a szóban forgó műfajt, akkor nagyjából kétféle megoldással szembesülhetünk. A sorozatok egyik alaptípusa egyetlen óriástörténetet mesél el, és általában az éppen nézett rész „megoldása” (az aktuális rejtély megfejtése) előtt vágja el a sztorit. (Ez az angolban a serial; ilyen pl. a Twin Peaks, a Dallas, a Lost és a magyar Barátok közt.) A másik koncepció önálló, lezárt egységekből álló történetekkel operál, melyeket általában a főhős személye köt öszsze. (Ez az angolban a series; ilyen pl. a Derrick vagy a Columbo.) A szappanoperákat vagy a teleregényeket értelemszerűen be lehet sorolni az előbbi két típus valamelyikébe.

Mielőtt rátérnénk arra, hogy a fentieknek mi volna a jelentősége, nézzünk szembe a sorozatok kritikájával. Az általános vélekedés szerint a sorozatok konfliktusmegoldó sémákat közvetítenek, olyanok, mintha az élet szerelmekből, barátságokból, viszályokból és ezek sematikus ismétlődéséből állna. Másrészt felróható ezeknek – mondják sokan –, hogy hamis valóságképet közvetítenek (és itt megismételhetnénk az előbbi tagmondatot).

De érdekes módon a sorozatok életünkben betöltött szerepe különleges is lehet, ha nem az esztétikai ideológia felől közelítünk hozzájuk. Gondoljunk arra, hogy a sorozatok – a regényciklusokhoz hasonlóan – a befogadói élmény reprodukciójára épülnek. (Ez mindkét sorozatkoncepcióra alkalmazható.) Sőt akár rendkívül fontos élettani funkciót is betölthetnek. Az agykutatás mai eredményei arról tudósítanak, hogy a környezet inkoherenciájával (széttartó jellegével) szemben a megjósolhatóság elve kitüntetett élettani tényező. Merthogy az ember alaptermészetével függ össze, hogy képes megjósolni rövid távú jövőjét. Azaz a humánum egyik komponense a tippelés elsajátításában rejlik. És erről még öntudatlanul sem vagyunk képesek lemondani. Talán ezért működik úgy egy-egy napunk, hogy a beláthatatlan tényezők után a sorozatokhoz fordulunk, mert örömet lelhetünk abban, hogy ezek kiszámítható fejezetekkel szembesítenek. Ezekre mindig tippelünk, és nagyjából be is jön, hogy mi következik; sőt akkor is, ha éppen ott szakadnak meg, ahol megszoktuk. Úgy tűnik, hogy a sorozatok élettani hatása beépül mindennapjainkba, legyen szó akár egy családtörténetről, vagy arról, hogy eltűntnek nyilváníthatók-e azok, akik identitásukat éppen ettől nyerik el. A Lost remek serial, bár valószínűleg a készítők és a nézők egyaránt tudják, mire számíthatnak vele kapcsolatban: 40-40 percre belefeledkezhetnek egy sziget mindennapjaiba, vagyis kiíródhatnak a hétköznapok mechanizmusából. Ha így van, akkor bizony nem érdemes kárhoztatni azokat, akik szerint olykor kifejezetten jó érzés eltűntnek lenni… egy filmsorozatban…