Ég veletek!

Az utóbbi idők két legvacakabb híre, hogy újra elkezdődött a suli és hogy örök nyugalomra tért Luciano Pavarotti. Sajnos, sosem láthattam, hallhattam élőben. S már nem is fogom. Pedig az élő koncertek varázsa a stúdiófelvételek sokszor steril, időnként mű hangzásával szemben egyedi élményt nyújthat. Sajnos, a legendák is meghalnak egyszer. Ég veled, Pavarotti!

Apropó, élőzene. Szeptember 1. előtt pár nappal a losonci járásban nem lehetett úgy közlekedni, hogy az ember minden fontosabb elágazásnál ne lásson egy P. Mobil-plakátot, transzparenst, Kalondára mutató nyilat. Kiváló szervezésnek köszönhetően jött hozzánk a sztárbanda. „Előzenekara” a Régimese volt. Aki nem tudná, ez egy „alkalmi” (remélem, nem csak egyetlen alkalmi) formáció, mely az eddigi ex-Ghymes tagokból verbuválódott. Néhai nyitrai egyetemistaként nagyon vártam a koncertet. Tizenkét olyan zenész állt színpadra, akik közül sokan vitán felül ma is profik, a többiek pedig becsülettel felküzdötték magukat a profik mellé. Sajnos, csalódtam. A fellépés kissé lagymatagra sikeredett. Elsősorban a zenészeket sajnáltam emiatt, hiszen a szerintem szerencsétlenül szerkesztett, gradáció nélküli műsorstruktúrát még bárki elnézhette volna, amiért igazi minőséget produkálnak. Amitől bizonytalanságot, kellemetlen érzéseket fedeztem fel arcukon, az valószínűleg a hangosítás volt, amit a mobilosok biztosítottak. Vagy improvizáltak, vagy haknira vették... (Tíz éve persze még mindenki örült volna egy hasonló cuccnak falun-városon egyaránt, önkritikusan állítom, én, aki anno próbálkoztam hangosítással, szintén örültem volna, ma azonban 2007-et írunk, a memóriával is rendelkező digitális kütyük korát éljük...) A színpadon egyetlen kondenzátoros mikrofont nem lehetett látni (leszámítva Buják Andor szaxiján, amely sajátja lehetett), noha a zenekarban Zumi szintijén kívül minden hangszer akusztikus. A hangerő „fél gázon” ment, így is torzítottak a hangfalak. A zenészek többségét inkább csak láttuk, mint hallottuk. Gondolom, ők is... Kellemetlen így játszani... Szívesen megnézném a produkciót normális körülmények között.

S jött a Mobil! Billentyűk nélkül, két gitárral. Amolyan átjáróház lett a banda az utóbbi években (mindig is az volt, csak most jobban látszik). Az „eredeti” felállásból maradt Schuster és Sárvári, aki elég régi tag ahhoz, hogy eredetiként kezeljük. Az örökmozgó Schuster egyébként kiváló zenészeket verbuvált össze. Kár, hogy Póka Egonon kívül senki sem csillogtatta meg aznap a tudását. Németh Gábor is vágott néha fát a dobok mögött, Rudán Joe sem húzta ki az első magasabb hangot, Sárvári is fogott mindenfélét a gitár nyakán... Bármennyire tudott is a banda hangulatot teremteni, s bármennyire igyekeztem is ignorálni a zavaró körülményeket, valahogy mégsem sikerült elengednem magam és legalább nosztalgiából beugrani az első sorok húsdarálójába. Ennek a fentieken kívül több oka volt. Nonszensz, hogy Magyarország második legnagyobb hangtechnikai cége (Frenreiszék mellett a Schuster testvéreké) a saját kipróbált, előzőleg beállítható – erről szó sem volt – cuccán a saját zenekarának (is) ilyen hangzást produkáljon! A dobok, akár a garázskapu, a basszus zúgott, a gitárokból egy középmagas „kása” ömlött, koncert közben mikrofonproblémák adódtak... Persze, beállás sem volt, így a zenészek még az ötödik-hatodik dalnál is a technikusokkal beszélgettek... mint anno mi, 90-es évek eleji amatőrök... Ha nem lett volna Rudán hangja – megjegyzem, kizárólag a középmagas és magas frekvenciák sávjában szólt –, talán harmónia sem lett volna a nagy zörgésben... Nem csupán a technikusok, hanem Póka kivételével a zenészek is rutinból nyomott haknira vették a bulit, jó ez ide, falura alapon. Amikor a zenekarvezető – noha MIÉP-es múltja miatt nem számítottam sok jóra – elkezdett nemzetieskedni, azt még két sör után elfogadható határokon belül tette. (Végül is kilépett a pártból...) Viszont amikor már önfeledten és hangosan utálta a buzikat, az már a P. Mobil legendájához méltatlan és fölösleges volt. Hogyan lehet elcseszni 35 év munkáját? Hát így, ilyen olcsó húzásokkal! Arról persze már nem is érdemes szólni, hogy az utóbbi lemezek zeneileg semmi progressziót nem hoztak, nem is csoda, ha a tagok lassan elszivárogtak a bandából, s hogy a kalondai koncert programja is kilencven százalékban – hála istennek – a régi nótákra épült. A buli csúcsa egyébként H. Richárd (MKP-politikus) vendégeskedése volt, aki beszállt a 2 forintos dalra, amelynek akkordjait Póka hathatós segítségével még vállalni tudta, csakhogy a következő dalra is a színpadon feledkezett, s ennek szólamait már szinte kizárólag a bőgős kezeiről próbálta „elnézni”. Mi pedig próbáltuk elnézni neki... Hiszen valaha ki ne szeretett volna együtt muzsikálni a mobilosokkal?! H. Richárd álma legalább teljesült. Kicsit irigyeltem is. De csak kicsit. Ettől függetlenül a közönség igyekezett jól érezni magát, ha már egyszer kifizette a belépőt. Hát ilyen ma a Moooobiiil, mozog még, mert halhatatlan, de már majdnem hallhatatlan... Nekünk, meggyőződéses öreg rockereknek szar bevallani, kínos elismerni, de „...a tegnap nagyon régen volt...” Sajnos, a legendák is meghalnak egyszer. Ahogyan az utóbbi időben „meghalt” Som, Vikidál, Pataky... egészen másképp, mint az örök emlékű Cserháti Pityu, Bencsik Samu vagy Barta Tamás. Vagy Pavarotti... Ég veled, Örökmozgó! Ég veletek, legendák! De „sokáig éljen a rock and roll!”