E-TÉ-TE

Ülök Bécsi úti lakásom teraszán, nézem a vörösben pompázó muskátlikat, a szemközti házfalra makacsul felkapaszkodó borostyánt, a kert tavaszi dzsungelét, háztetők vonaljátékát. Madarak muzsikás csöndjében a kis tolltartóra gondolok, az abonyi ház kertjére, újra meghallom, áthallom onnan a harmonikaszót, a Bob herceg, a Moszkvai éjszakák dallamát.

A sírásomat csak később hallom viszont, erről viszont később…

Bátyám már nagyobb gyerek, a lugas alatt ül, körbeveszik a szomszédok, és áhítattal nézik-hallgatják, milyen nagy érzéssel húzza a kis piros harmonikát a Palika. Csendes esti program volt ez azóta, hogy a kíséret fekete billentyűit hozzá tudta tenni bátyám a szólamhoz. Ahogy ment le a nap, érezhetően megmozdult a környék, ugrásra készen ténferegtek kapunk előtt az emberek. Várták, mikor kezdődik a kis esti zenélés. Apám, itt még, hozzáénekelget a harmonikához meleg baritonjával, fürdőnadrágra vetkezve, barnára sült, izmos kubikos testét öntudatosan hűtve a szelíd alkonyatban.

Amíg ők idilli elringásban, én anyámmal éppen olvasni tanulok. De jobban szeretnék ott lenni Pali harmonika-függönyei között, nem nagyon figyelek arra, mit mutogat anyám a képekkel díszített olvasókönyvben. Az e betűnél járunk, olvassuk szótagolva az elválasztójeles szavakat. Már nem emlékszem, milyen szavakat, csupa e hangot hallok a régi harmonikaszó és apám danászása alatt futkározni. Meg azt a szót, melynek hallatára felnőtt álmaimban is frász tör ki, és verejtékezve ugrom fel párnáim közül: e-té-te. E-TÉ-TE.

Történik ugyanis, hogy már legalább harmincadszor haladunk át a röpke e betűs olvasmány szavain. Anyám biztosra megy, nem azért tanul velem, hogy tudjak, az evindens a számára, hanem hogy biztosra menjek másnap, ötöst kapjak. Szegény ember tudással főz, hát tanuljak meg főzni. De engem nem érdekel ekkor még az embertudás, főleg nem a főzés, a többiekhez akarok menni, az olvasmányt amúgy is vágom kívülről.

Valamit megsejthet anyám is ebből, mert harmincegyedszer felhagy az addigi módszerrel (hja, módszer, Gadamer, pótszer), és nem sorrendben, hanem összeviszsza kezd rámutogatni az egyes szavakra. Megy is minden, mint a karikacsapás, mígnem felhangzok: e-té-te. Anyám megmerevedik. Kezdjük elölről, kisfiam! Elölről, minden, mint a karikacsapás, egy pontján az olvasmánynak azonban újra előkerül a fránya e-té-te. Nem direkte, egyszerűen az olvasódik a szemem elé. E-té-te. Kezdjük elölről! Elölről, karikacsapás, egy pontján az olvasásnak, nem direkte: e-té-te. Elölről! Karikacsapás, nem direkte, e-té-te. Anyám ajkát elhagyták a szavak, már csak a fejével bólint, kezdjem újra. Nem direkte, etéte, csapás. Nem karikával, hanem tolltartóval, az én új, gyönyörű, barna kaucsuk tolltartómmal, melynek fedelén kis vitorlás hajó fodrozza a barna vizet, rá a kopasz fejemre. Nem direkte, indulatból, elveszített anyai türelemből. A tolltartó ezer darabra robban szét, szállnak a tollak, ceruzák, vitorla letépve, árbocrúd, fedélzet és tat az alkonyi ég felé, lassítva látom őket, olyanok, mintha a Zabriskie Point filmkockáiról kerültek volna elő. Felzokogok, nem is annyira a tasli, hanem a tolltartó miatt, a harmonikaszó elhallgat, apám rémülten fut hozzánk, kap az ölébe.

Mi ez itt, tolja ismét elébem anyám a könyvet könyörtelenül. Rábök a szóra. Nézem, mered a szemem, erőlködöm, széjjelhúzom számon a rést. E-té-te. Anyám fuldoklik, elmegy a hangja, apám röhög. Könnyen nevet, nem ő kínlódja végig velem az olvasókönyvet. E-te-tő, húzza végig a szón könnytől maszatos kis kezemet. E-te-tő, ismétlem, minden meggyőződés nélkül. A lugas alól újra előszivárog a harmonika, anyám szétdúltan hátrál vissza a konyhába, apám danolászik a szomszédokkal, én meg nekilátok összeszedni tolltartóm, hajócskám, tengerem és szerterobbant gyermeki önérzetem szilánkjait.

Az erkélyhez közeli nyárfára színes, apró madarak szállnak. Rakhatnának fészket, gondolom, énekes madarak, biztosan itt maradnak télre. Én meg kitennék nekik a teraszra egy e-té… e-te-té… e-té-tő-te… e-te-té-tő-te… szóval valami olyat, amiben magvakra és vízre találnának havazások idején is. Egy cinkének, mondjuk, végül is teljesen mindegy, hogy hívják azt az izét… azt az e-té-te-tét…