Drenkó István halálára

Néhány éve készítettem róla a Csemadok rozsnyói irodájában egy jó fényképet: kezében a nagy téli sapkája, s éppen köszön az ott ülőknek, mert távozni készült. Ha lenne lapom – ami most éppen nincs –, ez a kép annak címlapjára kerülne. Mert derűt, békét, nyugalmat árasztó felvétel ez, s mi más is kellene nekünk, ittmaradottaknak?

Három évvel ezelőtt nem csak azért hívtam Pelsőcre, az ottani Petőfi-emléktábla avató kultúrműsorába, hogy egy maroknyi helybéli magyarnak éppen mi ketten beszéljünk irodalomról, történelemről, hanem mert tudtam: van még benne erő, hit, de nem valószínű, hogy lesz még alkalma fellépni és valamelyik nagy elődünkről szólni. Nem volt. Ám utolsó beszéde szép volt. És igaz. Mint megannyi fél évszázadon át.

Itt, Rozsnyón és vidékén alig néhány emberről mondható el, hogy az elmúlt évtizedekben tisztán látott, őszinte volt és példaértékűnekbizonyult emberi tartása. Ő ilyen volt. Ezért is volt jó vele lenni. Együtt lelkesedni. Szerettük őt.

Drenkó István február 5-én, Rozsnyón, életének 89. évében hunyt el. Ma 13 órakor helyezik örök nyugalomra szülőfalujában, Kuntapolcán.