Dilemmák sűrűjében

Resutík úr, a dilemmáit egy életen át cipeli az ember? Ez egy szükséges alapállás?

Talán igen. Hiszen sohasem árt a dolgokat nem egysíkúan, hanem több oldalról és megfontoltabban megközelíteni.

Mindmáig akadnak helyzetek, amelyeken az efféle töprengések kapaszkodói segítik át?

Hogy mindig átsegítenek-e, magam sem tudom. Ettől függetlenül azonban a kérdések és a gondok rendre ott munkálnak bennem, mert az ember idős fejjel sem lehet kívülálló. Különösen, ha egy bizonyos életkorban már azzal szintén tisztában van, hogy az élete során nagyon sok mindent érhet meg. És többnyire ilyenkor tudatosítja magában, hogy töprengeni lényegében kötelesség, különben összemosódnak a dolgok. Ráadásul közben az élet is vastagon hozza az újabb és újabb faramuci helyzeteket.

Az ön számára is, aki már a nyolcvan felé araszolgat?

Persze. Még ha egyre kevésbé feltételezem, hogy a számos irányban fölkavart szlovákiai társadalom politikai-közéleti dilemmáinak útkeresésében pont az én korosztályom véleménye tényleg mérvadó lenne. Sőt! Úgy érzem, hogy a zajos mindennapok komplikált kihívásaira a középgeneráció, ám főleg a tőlük is fiatalabbak nemzedékének felelőssége megfelelő és határozott válaszokat találni. Hiszen ma már elsősorban az ő sorsukról, illetve az ő gyermekeik jövőjéről van szó, noha nem titok, hogy azért még én is szeretném nagyobb rendben látni ezt az országot. Megdöbbent polgárként ezért ott voltam én is a tömegben a Kuciak-gyilkosság utáni pozsonyi nagy tüntetések mindegyikén.

Vélhetően elégedetten nyugtázhatta, hogy azokon javarészt fiatalok vettek részt.

Valóban jóleső és fontos volt látni, hogy tíz- meg tízezrek vállalták a véleményüket, a nyílt fölháborodást és a hangos tiltakozást. De éppen abban az indulatos tömegben akaratlanul is fölötlött bennem, hogy bár rokonszenvesnek rokonszenves és helyénvaló is a fölháborodott fiatalok kritikus határozottsága, kiállása, de vajon miért járnak szinte vétkesen kevesen választani?! Sajnos, a szavazófülkéket inkább mi, a tőlük jóval idősebbek szoktuk szép számban felkeresni, pedig távolról sem biztos, hogy egy adott korhatáron felül valaki még valóban tárgyilagosan és önzetlenül tud határozni a következő generációk jövőjéről. Az utóbbi időben például ez a dilemma is gyakran fölmerül bennem. Őszintén szólva, már egy olyan eretnek elgondolásom is támadt, hogy nem volna-e tanácsos a szavazójog alsó határához hasonlóan annak felső határát szintén megszabni...

Sokszor tűnődik a hétköznapjaink, úgymond, sötét árnyain?

Ha tagadnám, hazudnék. Nagyon zavar például, hogy joggal kell kételkednem az elvarázsolt körben tévelygő szlovákiai igazságszolgáltatásban, a törvényesség érvényre jutásának kezességében, a hazai bíróságok függetlenségében. A vak is látja az igazságügy társadalmi hitelvesztését, sekélyes tekintélyét. És sovány vigasz, hogy az állhatatos jogbiztonság tekintetében Közép-Kelet-Európa többi országa sincs kedvezőbb helyzetben. Ahogyan az sem igazán megnyugtató körülmény, hogy régiónkban a demokrácia alapvető elveinek és működésének garantálásában Szlovákia csak pár ujjal tartja még magát – Magyarország vagy Lengyelország helyzetéhez viszonyítva – a merülésveszély fölött. Nyilvánvalóan annak köszönhetően is, hogy az utóbbi másfél esztendőben mind a posványos politika, mind a botrányokkal terhelt közélet sötét árnyaira azért már egyre több fény vetődik. Remélhetőleg ezek a valós tényekre félreérthetetlenül rávilágító „fénysugarak” hamarosan egyre mélyebbre hatolnak, és akkor majd – az előző évek hazai kormányzati modorával ellentétben – az eddig csak tornyosuló botrányokat már nem lesz mód a szőnyeg alá söpörni, és arcátlanul kijelenteni: ez a bűncselekmény, amaz a gaztett nem történt meg; és punktum! Becsületes polgárként ugyanis joggal bánthat valakit, ha ostobának nézik, és ha ilyenképpen még meg is alázzák.

A rendszerváltozás óta eltelt három évtizedben már-már utat tévesztettünk?

Ez a felvetés, az elmúlt harminc esztendő szlovákiai valóságának tapasztalatait nézve, egy ilyen következtetés lehetőségét sem zárja ki. A másik irányból vizsgálódva viszont éppen úgy igaz, hogy röpke harminc év a történelem rostáján nem nagy idő. Bár aki átélte, annak akár fél emberöltő is, és hát nekünk éppen ebben az időszakban kellett és kell megtalálnunk itt a saját helyünket. Ráadásul a história is arra tanít, hogy a forradalmak általában fölfalják a gyermekeiket. Ebből a nézőpontból tűnődve ezen a dilemmán úgy tűnik, hogy 1989-ben túlzottan idealisták és naivak is voltunk. Nyolcvankilencben és a rákövetkező első időkben elmaradt a tartozik és követel alaposabb inventáriuma. Elmulasztottuk a számonkérést, és a bársonyos forradalom selymes felszínén elszunnyadva, elsimultak a rendszerváltás előtti hosszú idők bajainak tanulságai. Talán ez is az egyik oka lehet annak, hogy a szlovákiai közvélemény egy jelentős rétege mára, nagyra nőtt vágyaihoz képest, távolról sem becsüli valóságos értékén a hatalom demokratikus megosztására alapozott parlamentarizmus előnyeinek társadalmi eredményességét.

Hiányzik az elégséges törés az 1989 előtti régi, illetőleg az új társadalmi berendezkedés között?

Egyrészt. Másrészt azonban nem kevésbé nyugtalanító, hogy a rendszerváltó nemzedék tagjai közül sokan kezet sem tudnak fogni egymással, mert abban rivalizálnak, hogy nyolcvankilenc novemberében, illetve a sorsfordító hetekben-hónapokban, vagy akár az azt követő években mikor és hol és milyen helyen, és egy sorral előbbre vagy hátrább álltak-e?... Hát mi ez, ha nem a kicsinyesség netovábbja?!
 

Ez a harmincadik évforduló most minden korábbinál időszerűbb módon felveti azt a dilemmát is, hogy röviddel a rendszerváltás után Szlovákiában miért a nemzeti állam megteremtése lett a fontosabb cél a korábbi Csehszlovákia nyugatos polgárosodási lehetőségeinek következetesebb forszírozása helyett.

Nézze, ebben a tekintetben bármi történt nyolcvankilenc óta, én a mai Szlovákiában is elsősorban polgárnak tartom magam. Szlovák vagyok, de nem nézem, hogy történetesen egy magyar, egy orosz, egy roma emberrel beszélek-e? És a szomszédomban is a polgárt becsülöm, az ő mindennapi világa érdekel, hiszen az törvényszerűen az én világom is. Meggyőződésem, hogy a hazám Európa, és itt, ahol élek, ez az én régióm, amelyet éppen úgy szeretek, mint ahogyan nagyon sokan mások szintén szeretik. Ellenben az rettenetesen zavar, ha azért akar valaki félretaszítani, mert nem éreztem szükségét Szlovákia nacionalista elszigetelésének. Miként abban szintén egészen biztos vagyok, hogy Magyarországon is rengeteg magyar ember él, akit feszélyez az illiberális nacionalista politika, illetve az olyan határkerítések felhúzása, amilyeneket éppen 1989-ben már lebontottunk. Viszont hogy Ján Kuciak és Martina Kušnírová szégyenletes meggyilkolása után Szlovákia megmutatta a jobbik, a különb és üdvösebb arculatát, annak különösen örvendek. Mert az a gyalázatos kettős gyilkosság az én legsúlyosabb dilemmám. Jelesül az, hogy a maffiaállamban valakik emberéletekre is törhetnek; és hogy holmi aljas haszonelvű célok a humánumon is felülkerekedhetnek.

Arra találni magyarázatot, hogy Szlovákia 1989 után sem a középeurópaiság jól bevált szelleme, sem a nyugati értékrend felé nem tudott igazán nyitni?

Szerintem ez azért alakult így, mert a történelme során mindig tartott az idegen világtól. Tartott a töröktől, tartott a magyartól, tartott a csehektől, az oroszoktól, a németektől. Az élet fintora, hogy mindenki, aki kivándorolt vagy kiszökött innen, az rendre Nyugatra ment, de mifelénk most sokan mégis éppen onnan sejtik a legnagyobb veszélyeket. Mert hát ez a rezervált elpártolás a V4 tagállamainak mindegyikére jellemző.

Miért vagyunk pont ebben a régióban ennyire durcásak?

Komplexusaink vannak, tele vagyunk kisebbségi félelmekkel. Hiányzik belőlünk a közép-európai polgár toleráns és nyitott, az emberiességben segítőkész européerek természetes önbecsülése. A mások megértésének, a párbeszéd kialakításának szándéka helyett gyakran inkább ellenségképet keresünk. Nem tudatosítjuk eléggé, hogy eközben a kontinens közös gondjait jelentő megoldáskeresésben akár a helytelen oldalra sodródhatunk. Elég körbepillantani, hogy észrevegyük: sajnos sok mindennel vagyunk így.

Egyelőre gyönge nálunk a civil társadalom?

Lehetne sokkal erősebb és hangosabb, de az utóbbi időben láthatóan izmosodik. Akár a nyolcvanas évekhez viszonyítva pedig határozottan nagyot lépett előre. Viszont ami még ma is fékezi, hogy régiónkban nem a polgárias szemléletmódnak meg a civil kurázsinak, hanem a nacionalizmusoknak élnek mélyebb gyökerei.

Gondolom, épp ezen a ponton hozhatom szóba, hogy önnel akár magyarul is folytathatnánk ezt a csevejt!

Talán igen, hiszen Uzapanyiton születtem, és ott, meg hát Rimaszobatban tanultam meg magyarul. Gyakran megfordultam Bátkán is, ahol Mács József volt a bátyám kitűnő barátja. Apám elhatározásából azután tizenöt éves koromban Vágújhelyre költöztünk, így a későbbi kamaszkor és az érettségim emlékei már oda fűznek.