Cseh szépség

Lehetetlen feladat: nehéz ezt a filmet úgy ajánlani, hogy ne legyen belőle elmélet – és ha mindent tudunk, akkor minek megnézni a filmet. Márpedig szeretném a cseh és bármilyen más filmművészet kedvelőinek ajánlani a Titkokat. Egy nő, a személyesség és az egzisztenciális válság, Prága és mágikus realizmus a hétköznapokban: mind olyan téma, ami meghálálja magát, de bizonyos kockázattal jár. Hogy mégis valami fény derüljön a film érdeklődésre méltó mélységeire, a sejtetésen túl kénytelen leszek bevetni egy hangyányi elméletet, hiszen a film nem csak önmagáról szól. A történet azért megáll a saját lábán: egy nő, aki már éppen annyira nem fiatal, hogy reggel a tükörben kétségbeesik, majd hasonlóképpen férje mellett az ágyban is; egy házasság, egy gyerek, egy szerető, aztán még egy, és egy zongora; egyetlen nap, egy világ és a világ összeomlása. Ha sejtetés, akkor bőven elég ennyi. Ha elmélet, akkor azt valóban azért, hogy rést engedjünk a találgatásnak: vajon van-e valamiféle üzenete a filmnek. A magam részéről nem várom el, hogy a film valamiféle palackposta legyen, telegyűrve rovásírással elkent üzenetekkel vagy nagybetűs segélykiáltásokkal (ami jaj de sokszor lesír a vászonról, ezért a képzavar). Ugyanakkor nem bánom, ha egy történet több rétegű, mert az sem baj, ha bizonyos szinten szórakoztatni tud, mint a Globe-színházban szokás, és kedvem támadhat megnézni még egyszer, és agyalni, hogy akkor ez mi és az vajon, összeállnak-e a jelek...

Jelen esetben Jan Svěrák (Kolja, Általános iskola stb.) immár mint producer-vállalat, nyilván azért adta a nevét és a hátteret Alice Nellis forgatókönyvéhez, mert meglátta benne a lehetőséget: egy jó kis történet, igazi cseh mulatság, lesz benne prágai nagytotál meg kulörlokál, és az még hagyján, de egy egész napon át Iva Bittová hajtja magát, a környezetét és az eseményeket, egyszóval varázsol. És valóban, a hatalmas barna szemek érzékelnek, és ha hagyjuk magunkat elcsábítani, a tükör mögé léphetünk, egyszer csak mi is a nagy szemekkel érzékelünk, és akkor megérthetjük, hogy egy szempár nemcsak szépség, hanem a szépség forrása, és mi magunk is részesei lehetünk annak a csodálatos folyamatnak, ahogyan az érzékelés teremteni tudja a világot.

És egy pillanatban – és tessék elhinni, jobb lesz, ha nem pontosítom, melyik ez a pillanat – bekattan a kulcs a zárba, és nyílik az ajtó, megnyílik egy másik réteg. Egyértelművé válik, hogy Svěrák és Bittová, illetve Alice Nellis és ez az egész társaság valamit üzenni akar. Egyszerű az üzenet lényege: Igen, kérem, felvesszük a kesztyűt! Lazán és merészen, könnyedén és nagy rutinnal, de nem túl harsányan: Ti úgy, mi viszont itt ezt tudjuk csinálni – mi több, mi itt így, talán csak így tudunk lenni és létezni. Mert emlékezzünk csak: az amerikai szépség, az Amerikan Bjúti (amely filmet akkoriban sokan elég nagyra értékeltek – pl. magam is) azzal kezdődik, hogy egy átlagos házban egy átlagos férfi egy átlagos reggel a tus alatt túlesik a napra jutó élvezetek jelentős részén, majd a kilátástalanság a házasságban és a vörösen felparázsló szenvedélyben. A fiatalok felnőttek akarnak lenni, a felnőttek fiatalok, de az egészből nem marad sok, csak a fehér por és szexkényszer. Emlékezzünk a nejlonzacskóra, ott az űr, a fordulópont, pontosabban az, hogy elmarad minden fordulat, marad a fegyver körüli matatás. A történet sem túl eredeti, de szépen megrajzolt képek. Itt egy zongora, amely Nina Simone hangját köti össze egy ultrahangfelvétellel, s a kifeszített szálon egyensúlyoz egy hol idősre-depressziósra hajló, hol kamaszra játszó nő, egyszer szerelmes, aztán ki tudja. Felrémlik a háttér különbözete is: igen, itt azért vannak házak, van idő és van tér, a házakban kicsit furcsa emberek, kissé zártak és felemásak, feljelentenek és vigasztalnak. De mégis, a szenvedély mégis célt érhet, van valami, ami kiutat nyújthat. Kész varázslat: egy zongora.

Postscript: Érdemes összevetni a fiatalabb generáció (had)üzenetét régi kedvencünkkel, Jiří Menzel újabb produkciójával (Őfelsége pincére voltam). Noha mást látunk, ebből a kameraállásból is eltűnődhetünk egy darabig a régi recepten: egyensúly önmagaddal és a világgal, finomra őrölt irónia és csipet szeretet – és addig is jól szórakozhatunk.

(Tajnosti. Rendező: Alice Nellis, 2007)