Csámborogós-lazulós, a Kis-Duna mentében

LŐRINCZ ADRIÁN

De szívesen ragasztották rá a Kis-Svájc vagy Európa ékszerdoboza jelzőt is, nagyon helyesen utalva arra, hogy az ország – természeti kincseinek mértékéből adódóan – akár a térség fő idegenforgalmi attrakciójává válhatna, ha mindenkori vezetése csak egy pillanatig is komolyan gondolná a turisztika országos szintű fejlesztését. Persze ennek is megvan a maga varázsa – például az, hogy az Európa-szerte egy kaptafára tervezett és kivitelezett élményfürdők, síparadicsomok és golfközpontok közül még itt-ott kilóg a natúr vadon egy-egy szelete.

Ha ilyen szeletekre vágyunk, mindenképp érdemes felkeresnünk az egykor Tündérkertnek nevezett, százhúszezer hektár kiterjedésű szigetet, melyet ma

Csallóköz

néven ismerünk. Az ártéri erdőknek, ingoványoknak mára csak a töredéke maradt fenn, ám ez mindenképp megér egy kiruccanást. Ha belefeledkezünk, olyan ez, mintha nem is térben, hanem időben utaznánk, visszafelé.

Vegyük például a Csallóköz-sziget kellős közepében elterülő, annak északi határán is túl nyúló Szerdahely, Nagymegyer és Galánta alkotta, egyelőre nem arany háromszöget, melyet főképp az egykori KGST-tagállamokból érkező látogatók fogadtak kegyeikbe. A föld mélyéből feltörő termálvíznek köszönhetően mindhárom város turisták ezreit látja vendégül, Megyer pedig olykor országos látogatottsági rekordokat dönget. Lényegesen kevesebb dicsőség – látogató és bevétel – jut a kisebb településeknek, pedig látnivaló ezekben is akad bőven. Idő és hangoltság kérdése, hogy ezekre is felfigyeljünk.

Dunaszerdahely és Galánta között autózva, kerekezve érdemes megállni

Dunatőkés

községben; a Kis-Duna Tőkési-ága mellett megtekinthető a XX. század nyolcvanas éveiben felújított vízimalom, mely technikatörténeti látványosságként vált ismertté. A múlt század negyvenes éveiben még működő, majd sorsára hagyott építmény az ártéri erdő ölelésében igazán festőien hat, s aki elvetődik ide, használja ki az alkalmat, s tegyen egy sétát a víz fölé hajló fák között. 1991-ben Cousteau kapitány is felkereste a vidéket, őshonos állatfajok után kutatva az ágvizekben. Expedícióját siker koronázta; ekkor jelentette ki, hogy az alig huszonöt kilométer hosszú Tőkési-ág állat- és növényvilága egyedülálló Európában. Némi ízelítőt kaphatunk e fajgazdagságból, ha betérve a főút mentén található majorságba ladikot bérlünk, s egy időre a folyóra bízzuk magunkat. Az őstermészet karnyújtásnyira enged magához – fehér és sárga tavirózsák között, szárcsák és récék kíséretében csordogálhatunk végig a lassú vízen, s némi szerencsével megpillanthatunk egy-egy vidrát is – bár ezért nem vállalok kezességet. A pecázás szerelmesei a község határán túli, gondosan karbantartott horgásztónál hódolhatnak szenvedélyüknek.

Legyen a következő állomás

Tallós,

az Esterházy grófok egykori székhelye. A főtéren álló kastélyt Esterházy Ferenc építette 1760-ban, s azóta volt lelencház, fegyintézet, ma pedig iskola. 1763-ban Mária Terézia itt létesítette a Magyar Királyság első árvaházát.

A „más” iránt érdeklődő látogató számára igazi csemege a kastély mögött elterülő, mintegy huszonkét hektáros őspark, mely ma amolyan senki földje benyomását kelti. Illik azonban tudni róla, hogy állami védelem alatt áll, művelése szigorú szabályok alá esik. A terület legutóbbi jelentősebb rendbetételére a XX. század második évtizedében került sor – a hatalmas platán-, balzsam- és kaucsukfák, valamint a mamut- és ezüstfenyők közé kifutókat építettek a rókák, őzek, pávák seregei számára. A parkot számos vízfolyás szeli keresztül, az egykori fahidaknak már csak a csonkjait találjuk meg, ám a terület még így, „halódó poraiban” is fenséges. Aki esetleg azzal a feltett szándékkal érkezik ide, hogy „a világon minden mulandó” vagy a „csak a változás örök” témákat megvitassa önmagával, a szakállas, öreg fákban, vízbe dőlt hidakban biztosan értő társra talál – s a világ zaja is békén hagyja egy röpke fertályórára.

S ha már vízi világ, Tallóson se menjünk keresztül anélkül, hogy meg ne néznénk a falutól két kilométerre található Maticza-vízimalmot. A történészek szerint mintegy száz ilyen malom állt a Kis-Duna, Tőkési-ág és a Feketevíz mindössze néhány kilométeres szakaszán, melyekben békeidőben gabonát őröltek, fát fűrészeltek, ha meg viaskodásra került sor, nemegyszer puskaport állítottak elő. A legrégebbi tallósi malom a Feketevízen állt, tulajdonosa pedig a hírhedt Koncz Márton volt, akit II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk idejében a labancok Pozsonyban felnégyeltek. A jó hazafi Bercsényi zászlaja alá állt, s a kuruc táborban jövendőmondó képességével vált ismertté; a malomipar hanyatlását azonban ő sem látta előre.

Miképp nem láthatta azt sem, hogy a Kis-Dunán és a hozzá hasonló vizeken egykor különös ladikokon vidám társaságok ereszkednek majd alá egyetlen, ámde annál határozottabban megfogalmazott célzattal – hogy magukba szippantsanak valamit az ártéri erdők, ágvizek hangulatából. A vadvizes turizmus ma már nemcsak az északi Dunajec folyón virágzik, hanem a Csallóközben is egyre inkább elharapódzik. A forgatókönyv igazán egyszerű: válaszd ki a neked legmegfelelőbb túraidőpontot, szállj vízre Vereknyén, a Csallóköz legnyugatibb csücskében, majd napokon át csordogálj lefelé a lassú vízzel. Szállás sátrakban, étkezés a folyó mentén szép számban található halászcsárdákban, este tábortűz melletti lazulás. Az élmény garantált – hiszen a természet, a folyó minden egyes pillanata egyszeri, megismételhetetlen.

Eddig a próza; de hogy a líra se maradjon ki, befejezésképp ide jegyzem Rab Zsuzsa egy versének néhány sorát, melyek a Kis-Duna vízimalmainak, molnárainak is emléket állítanak:

Kelepeltek, doromboltak,

elnémultak, beomlottak.

A molnárok földbe dőltek,

sárga agyagot őrölnek.

Áll a malom, él a malom,

roskatagon, hallgatagon.