Copiapo

SCHREIBER LÁSZLÓ

Búvady János addig nézte felkönyökölve az utcai lámpa kékes fényében kavargó havat, amíg hányingere nem lett. Kibotorkált a vécére, szakszerűen ledugta három ujját a torkán, és hányt. Kiöblítette a száját, de a szesz és a nikotin keserű íze a nyelvén maradt, csak kapott egy kis savanykásan csípős bukét. Remek – mondta Búvady a mosdó peremére támaszkodva sápadt, de a fogkefék fölött érdeklődéssel rápillantó képmásának.

Leült az ágy szélére, rágyújtott, és nézte tovább, hogy dől kint a hó a sötétben.

– Gyűlöllek – mondta Lili.

– Én most nem. Csak unlak – válaszolta fáradtan Búvady.

– Most jöttél?

– Nemrég.

– Hánytál?

– Igen. Egy jót hánytam. Egy egész jót.

– Akkor aludj jól.

– Te is.

Búvady reggel arra ébredt, hogy valami puhát érez az arcán, és látta, hogy Lili ott billegteti az esetlen, zöld és rózsaszínű Malackát az orra előtt. – Ideje felkelni – mondta Lili elvékonyított hangon.

– Jaj, Malac, húzz innen – morogta Búvady.

– Malacka vagyok. És nem húzok sehova. Legyél jó. Sokkal jobb, mint eddig.

– Malac vagy, egy kis disznó. Egy apró, szlovák import disznócska Nové Malackyból.

– Malacka vagyok Los Angelesből, ha nem tudnád. De tudod azt te jól, csak szeretsz hazudni.

– Nézd, Malac, itt van úgyis a tél, hidd el, citromot teszek a szádba.

– Nem, nem, én teszek a tiédbe! - visította Malacka, és arccal a párnára vetette magát.

Búvady csak egy kicsit habozott a kávé után, aztán elszántan fölsatírozott egy egész gerezd fokhagymát egy szelet pirítósra.

– Még ennél is büdösebb akarsz lenni? – kérdezte Lili a csészéje mögül.

– Egyik tervem az – mondta ropogtatva Búvady.

– És a másik?

– A másik, hogy megreggelizem.

– Te, emlékszel, hogy mit beszéltünk éjjel?

– Persze.

– De én tényleg gyűlöllek.

– Hidd el, hogy én is unlak.

– Meg tudnálak ölni.

– Csak gondolod.

– Nem. Meg tudnálak.

– Nagyon gyilkos kedvedben vagy a héten. De ne felejtsd el, hogy a gyereket sem te ölöd meg. Csak megöleted.

És hát, ha ritkán is, de néha Búvadynak is volt szerencséje. Az a karéj vajas kenyér, amit Lili hozzávágott, éppen egyet fordult a levegőben, és száraz, morzsás felével ütődött a homlokának. Búvady szépen az asztal szélére tette a karéj kenyeret, a legszélére, egy pillanatra mintha meg is hatódott volna, amikor meglátta Lili fogai nyomának félkörívét a vajban.

Már lent járt a hóban, de még mindig hallotta Lili kiabálását, hogy meg tudná, igenis meg tudná. A kis pasaréti utca fölött csak világított a délelőtti nap, melege semmi sem volt, hólapátok csikorogtak a járdán, kesernyés szagú füstöt nyomott le a szél. Úgyhogy rá is gyújtott Búvady János.

Este még bement a kórházba, ültek a folyosón, dühödten hallgattak, Lili már megkapta a tágító injekciót.

Másnap, mire beért, Lili már a kórteremben feküdt, de még nem volt magánál. Búvady csak nézte a lehunyt szemét, az orrát, a száját, a paplanon heverő kezét.

– Jancsi, édes Jancsikám – suttogta kicsit összeragadt szájjal Lili álmában.

– Erre nem fog emlékezni – mondta a Búvady mellett álló fiatal orvos. Recsegtek-ropogtak az err-ek a foga közt, a zé, mint a szike nyiszogott. A szemében olajosan fénylett a megvetés, ami kijár az olyan rohadékoknak, akik abortuszra kényszerítik a nőjüket. Búvady tulajdonképpen már ki is nézte a sztetoszkóp két szára között az orvos grabancát, de végül csak annyit mondott, nem kérdeztelek.

Egy pillanattal előbb azt gondolta, hogy odafekszik Lili mellé az ágyba, átöleli gyöngéden és erősen, melegen, megcsókolja, végigcsókolja szép, meggyötört, meztelen testét.

De nem. Ahogy futott le a lépcsőn, ahogy ment a Nagyvárad tér felé, azt mondogatta magában, lépései és lélegzete ütemére, nem sze-ret-lek, nem sze-ret-lek. Mint egy megbántott kisgyerek.

Három nappal később, amikor Búvady fölment a holmijáért a pasaréti lakásba, Lili mintegy búcsúzásként váratlanul pofon ütötte az előszobában. Az a baj, hogy valamiért a nők nem tudnak rendes pofont adni, mindig az ember orrát találják el, gondolta Búvady, amikor az utcán megpillantotta a lába előtt a hóra csöppenő vért.

A közeli kocsmában az a chilei város, Copiapo jutott Búvady eszébe, ahol néhány hete kiderült, hogy Lili terhes. A templom lépcsőjén ülve várta vissza a patikából a lányt, amikor megérezte, hogy valaki nézi. Egy harminc körüli férfi állt tőle jobbra, két lépcsővel feljebb. Szelíden nézte Búvadyt, és amikor tekintetük találkozott, Búvady egy pillanatra megszédült, olyan véghetetlen, átható mélységet látott a férfi barna szemében. Megbocsátó volt, elnéző, talán biztató is, mégis olyan félelem töltötte el Búvadyt, amihez még hasonlót sem ismert. Olyan lebírhatatlan hatalommal érezte szembesülni magát, hogy rémülten kapta el a fejét.

Mióta hazajöttek, tulajdonképpen minden reggel úgy kapcsolta be a rádiót, hogy várta a Copiapóból érkező hírt.

– Töröld már meg az orrod – mondta az ismerős pincérnő, amikor letette Búvady elé a poharakat.

– Az orrom?

– A bajuszod, na.

– Csak egy kis alvadt vér.

– Felőlem. De attól még pont olyan, mint egy kis száradt takony.

– Na angyalom, kössünk egyezséget. Én megtörlöm az orrom, te meg kikapcsolod azt a kurva rádiót – mondta Búvady János.

Aztán megtörölte az orrát, lehajtotta a felest, és várt.

Imádkozni nem mert a kocsmában. Csak várt.