Céllövölde

A feleségem szerint az egész famíliám, az egész családfám, viszszamenően a majmokig, egy rakás beszélő majom, vesztesei a civilizációnak, ahogy mondani szokta: balek egy banda.

Mikor összeházasodtunk, eleinte még elnézte, hogy ha én készítettem reggelit (mondjuk, rántottát), akkor egy merő tojás volt a konyha. Ha meg jutott valami is a serpenyőbe, amiből lehetett volna valami rántottát idéző masszadék, az rendszerint úgy odakozmált, hogy lapos vésővel kellett leszedni. De onnantól már határozottan gyanús lettem neki, vagy ahogy ő mondta, Gézám, te ekkora seggfej vagy, és mutatta a két kezével, onnan lett rosszabb a helyzetem, mikor elvárta, hogy a kisebb háztartási barkácsolós munkákat én végezzem el. Ha meg éppen nem akad egy darab kilazult szög, kiégett villanykörte, kilyukadt bojler, leszakadt szárítókötél, eldugult atomreaktor a lakásban, hát találjak valami ilyesmi munkákat. Más is elzörög egész nap a pincéjében. És szemét módon mindig a Palit hozza fel példának, aki két szegecsből meg három fél téglából képes elektromos vízmelegítőt csinálni, de legalábbis műholdat. Ha meg éppen nem akad semmilyen elfoglaltság a lakásban, akkor menjek le a pincébe és csináljak valami olyan férfias dolgot, amihez csavarhúzó, kalapács, derékszög, csavarok, fatipli, olajos rongy, meztelen nős naptárak, rádiós sporthírek meg ilyesmik kellenek. Szerinte minden normális férfi ezt csinálja, mikor éppen nincs más dolga. Mondtam, jó, megyek a pincébe, szóljatok le, ha van valami. És felvettem a kopottabb mackóalsót, noha mind a két mackóalsóm olyan kopott, mintha végighúzta volna egy grizzly Alaszkán. Na például nekem az ilyenek jobban tetszenének, hogy mondjuk medvéket figyelni meg. Lenne nagy hideg, jó veszélyes helyzetek, ordítanának a medvék (mint a sakál), a hideg farkasosan ordítana, én meg vágnám a nagy komoly arcokat és figyelném a medvéket, ahogy mennek szépen a lemenő napba, fényképeznék, írnék valamiket egy papírra. Ez is van olyan férfias szerintem, mint a pincékben érezhető olajszag. Legalábbis a feleségem szerint férfias az olajszag.

Lementem a pincébe, és miután semmi keresnivalót nem találtam a polcok és szerszámok között, hát csak úgy ötletszerűen, találomra elkezdtem zörögni, és persze bekapcsoltam a rádiót, a közszolgálatit. Hallani úgysem hallom pontosan, mit mondanak, ha hallanám, úgysem érteném, de mégis szóljon valami. Elsőként elkezdtem aztán reszelni a karácsonyfatalpat, hogy legyen valami kreatívum is, az idő is menjen, ne csak álljon itt a befőttesüvegek között. Majd a gyerek biciklijére felszereltem az anyós endékás turmixgépét, hogy legyen valami praktikum is, ne csak simán tekerés a földúton. A srác nem értette meg elsőre az összefüggést a turmixgép és a biciklizés között, de aztán már bólogatott, mint a hajó. És furcsán nézett rám.

A feleségem révén utáltam meg azt, hogy valaki furcsán néz rám. Képzeld csak el, hogy jössz fel a pincéből, kérdezi valamelyik családtag, hogy mit csináltál lent öt órán keresztül. És mire elmagyarázod nekik a műanyag kád és a porszívó mechanikai és elektrotechnikai közös nevezőit, valamint a bennük rejlő közös ipari lehetőségeket, már olyan arcot vágnak, mint a zárlatos terminátor. Eleinte akkora volt bennem az önbizalom, hogy elhatároztam, robotot fogok építeni a saját képmásomra, akit aztán néha berakok helyettem az életembe, például mikor templomba kell menni a családdal. Belerakom cédén az imákat, amiket előtte én mondok fel, aztán hadd szóljon. Vagy mondjuk, beleprogramozom azt, hogy hogyan kell gyereket nevelni. Letölteném a netről, mivel nekem sose ment saját fejből, és csak nézném a pinceablakból, ahogy focizok a srácokkal, ahogy fagyival a kézben nevetünk, vagy ahogy éppen kerget minket fel a fára a szomszéd kutyája. És aztán csak este le kell vinnem magam a pincébe, ráültetni a rég nem működő fekete-fehér tévére, bele a hátba az ipari áram, aztán jöhet a töltés. Én meg fel a lakásba, be az ágyba az asszony mellé.

De végül nem lett a robotból semmi, mivel egy villanykörtét is komoly lelki tréning után tudok csak kicserélni. És közben az a legrosszabb, hogy állsz a hokedlin, kocognak a térdek, tudod, hogy nem tudod úgy kicserélni a kurva körtét, mint egy átlagos férfiember, közben odalent a mélyben áll az asszony a medve testével, csípőre tett kézzel, és egyre csak hajtogatja, hogy úgy áll a kezedben a villanykörte, mint egy marék szerencsétlenség. Mondjuk, be kell látni, hogy a háztartások technikai alkatrészei jobban mutatnak egy csimpánz mancsában, mint az enyémben.

És tegnapelőtt történt meg először és utoljára, hogy megvert az asszony. Azt mondta, nem bírja tovább nézni, ahogy már tíz éve fordítva húzom magamra a mackóalsót, és olyanra vert össze, mintha egy grizzly húzott volna végi Alaszkán. Először azt vágta a fejemhez, hogy annyi eszem van, mint a nadrágomnak, aztán meg a lábast a mosogatóból. Nem baj, jövő héten már meglesz a céllövölde, meglátja majd, nem vagyok akárki. Mert már gyerekkoromban is sokat gondoltam arra, amíg a céllövöldés befáslizta az átlőtt tenyerét, hogy igen nagy hatalom manapság a céllövölde. Szépen kitenni a dezodorokat, a csajos meg kamionos kártyapaklikat, szépen kirakni sorba a kombifogókat meg a fázisceruzákat – mert ugye azért komoly emberek is járnak céllövöldébe –, a műanyag babákat és versenyautókat, ébresztőórákat és söröskorsókat, az ám az élet. Már gyerekkoromban is úgy rajongtam a hurkapálcákért, mint egy megszállott.