Cannes után Trencsénteplicben és Karlsbadban nyert

De eljutott a cannes-i fesztiválra is, ahol a Rendezők két hete elnevezésű szekcióban vetítették nem kis sikerrel. Ennek köszönhetően újabb és újabb mustrákra kapott meghívást a film, rendezője azonban már a következő munkájára készül.

Karlovy Vary után Münchenbe utazik, aztán jön Toronto, Isztambul és...

... ha nem kellene előkészítenem a következő filmemet, akkor másfél évig csak utazhatnék, és minden héten a világ más pontján lehetnék a Fehér tenyérrel. A cannes-i részvétel megsokszorozta a fesztiválmeghívások számát, és az eladásban is nagyon sokat segített. A nyarat mindenesetre szeretném kihasználni, tehát utazom, hiszen tényleg hosszú ideig dolgoztam a filmen. Szinte szünet nélkül. A forgatókönyv megírása, a film előkészítése, a forgatás, a vágás rengeteg időt igényelt, és még utána sem volt megállás. Jött a bemutató a februári budapesti filmszemlén, aztán a mozibemutató közvetlenül a szemle után, majd Cannes és a világpremier. Mindez megállás nélkül, egymást követően. Nem úgy volt, hogy most van egy fél év pihenés, és utána mutatjuk be, hanem jött minden, pontosan. Tehát nem pihentem. Ezért döntöttem úgy, hogy kihasználom a nyarat, s minden fesztiválra elmegyek, ahova meghívnak. Koreába is, Izraelbe is, Amerikába is.

Ez így már több mint „80 nap alatt a Föld körül”.

Én nagyon örülök, hogy a cannes-i fesztivál ezt hozta magával. Pedig ott nem is versenyeztünk. Szinte baráti légkörben folytak a beszélgetések, és a sajtótájékoztató is jól sikerült. A szervezők folyamatosan nagyon pozitívan viszonyultak a munkánkhoz, a Fehér tenyérről sokan úgy beszéltek, mint kedvenc filmjükről.

Harmincnégy évesen nem is kívánhat többet az ember.

Szerintem ez így volt jó. Sokkal szerencsésebb a harmadik filmmel kijutni Cannes-ba, mint az elsővel vagy a másodikkal. Ezek lépcsőfokok. Az én utam amúgy is lassan, lépcsőzetesen épül. Nagyon sok olyan történetet hallottam már, hogy valaki rögtön az első filmjével ott volt Cannes-ban, aztán soha többé sehol. Persze arra is van példa, hogy bemutatkozott az illető Cannes-ban, és az indította el őt, s azóta zsinórban forgat.

Ez azért ritkán fordul elő.

Én tudom ennek az értékét, képes vagyok felmérni. Nem becsülöm túl sem magamat, sem a filmet. Alapvetően úgy érzem, már a Tamarával is ott lehettem volna valamelyik nagy világfesztiválon, Cannes-ban vagy Berlinben, de ha már akkor sikerül kijutnom, utána talán megrekedek vagy belekényelmesedek. Nekem ez így jött, és így van jól, hogy a Macerás ügyek és a Tamara után először a Fehér tenyérrel utazhattam Cannes-ba. Ez egy folyamat része. Vártunk, számítottunk rá, hogy ez a film egy nagy fesztiválon fog megjelenni. Forgatni természetesen nem azzal a céllal kezd el az ember, hogy irány Cannes, hanem egyszerűen csinálja a következő filmjét, és szeretné, ha az még jobb lenne, mint az előző.

Öccse, Uldi, polgári nevén Hajdu Miklós Zoltán, a Fehér tenyér főszereplője is ott volt Cannes-ban?

Igen, ez így nagyon érdekesen alakult. Mi ugyanis nagyon ritkán találkozunk. Uldi a Las Vegas-i Cirque du Soil társulatának egyik vezető akrobataművésze, s mivel naponta két előadásuk van, ritkán utazhat. A februári szemlén láttuk egymást, arra eljött, ott töltött három-négy napot. Cannes-ban a közönség előtt, a meghajláson találkoztunk. Gyerekek voltunk, felnőttünk, de sem ő, sem én soha nem gondoltunk arra, hogy ez megtörténik majd az életünkben. Még álomszinten sem. Néztük a tévében a filmeket, de eszembe nem jutott, hogy én egyszer filmrendező leszek, mint ahogy Uldi sem gondolt arra, hogy valaha filmben fog szerepelni. Bennünk ez fel sem merült. Belőlem aztán mégis rendező lett, ő pedig az én filmemben játszik. De Cannes-ban is csak két-három napot töltöttünk el együtt, és már repült is vissza Las Vegasba. Kicsit szürreális volt az egész.

Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen helyzetet: egyik nap filmszínészként ünnepelnek a világ legrangosabb fesztiválján, másnap meg irány Amerika, vissza egy egészen más életbe, amely minden veszélyével együtt egy ugyancsak páratlan életvitel.

Én figyelmeztettem az öcsémet, hogy ez olyan, mint a Vidámpark. Egyszer befizettelek, de nem biztos, hogy lesz még egy kör. Nagyon szerették őt Cannes-ban. Színészként is, magánemberként is. Sokan odamentek hozzá.

Színészi teljesítménye ugyanis semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, magánemberként pedig ugyancsak könnyen megszerethető.

Többen mondták neki, hogy mennyire jól játszik, ezért aztán tervezget. Nagyon megszerette a filmezést. Ha telefonon beszélünk, akkor is mindig megemlíti, hogy hiányzik neki. Én meg, hogy „nehéz, nagyon nehéz!” Én teljesen más úton haladok, más arcokban gondolkozom, ez egy speciális helyzet volt. Más kérdés, hogy ha ez a film Amerikában bejön, tehát sikert arat, Uldi életében újabb dolgok történhetnek. Óriási a tétje a torontói fesztiválnak. Szeptemberben lesz, ott sok minden kiderülhet. Könnyen megeshet, hogy újabb filmekbe hívják majd az öcsémet, csak azt nem tudom, hogyan fog szuperálni más kezekben, más körülmények között. A színész teljesítménye nagyon rendezőfüggő. Cannes-ban is többen mondták neki, hogy biztosan fog még filmben játszani. Nagyon megszerették őt. A kritikusok is mindig az ő személyével mentik a film hiányosságait. Az ugyanis nagyon fontos szempont, hogy ki tartja kezében a történetet, hogy szimpatikus-e a nézők számára, együtt tudnak-e érezni vele, képesek-e izgulni érte. Nagyon nehéz lehet a közönségnek, hogy a Fehér tenyér elején megszeret egy kisgyereket, aztán a történet második felében elválunk tőle, méghozzá végérvényesen. Ezt nehéz feldolgozni.

A torontói fesztivál a kanadai forgalmazás szempontjából is fontos lehet.

Már most azt a levelet kaptuk, hogy a film francia forgalmazója szerződésközeli állapotban van Kanadával és az Egyesült Államokkal. Az ottani forgalmazók Torontóban látják majd először a filmet. S mivel a történet nemcsak a mi társadalmunkról szól, hanem a kintiről is, méghozzá erőteljesen, hiszen nagyon erős kritikát fogalmaz meg, támadási felület leszek ott is, mint ahogy itthon is az voltam a szemlén. Sok mindenki érintett a történetben. Az egész tornászszövetség, a szülők, az edzők. Kíváncsi vagyok, miképpen reagál majd erre az ottani társadalom, Kanada lelkiismerete. Plusz ott lesz a két kinti tornász kisfiú és Kyle Shewfelt, Kanada bajnoka. Mindegyiküknek ez lesz a nagy bemutató. A két kisfiú, Orion és Silas Radies itt voltak a februári szemlén, de azt nem tudták felfogni, hogy ez a „nagy magyar filmünnep”. Eljöttek és látták, hogy egy kis országban van egy vetítés, utána egy nagy fogadás, de Toronto lesz majd az igazi nekik is. Kyle-ról pedig, aki Kanada első számú tornásza, nagyon kevés szó esett az eddigi kritikákban. Nem az volt, hogy elsikkadt Uldi mellett, hanem nem vettük észre, hogy ő is kifejezetten jó. És ott Kanadában kidomborodhat, ott őt ismerik jobban, az év sportolója volt tavaly. Kanada legnépszerűbb sportolója. Toronto nagy menet lesz, s ha minden igaz, ezzel a filmmel fog nyitni a fesztivál. Tehát kiemelt helye lesz.

Uldi, hogy végig hiteles lehessen a filmben, soha nem kapta meg előre a szöveget. Forgatókönyvet nem is látott. Mindig a felvétel előtt hozta helyzetbe. Kyle-lal is ugyanígy dolgozott? Nála is ezt a módszert alkalmazta?

Tudtam, hogy ő más dolgokra érzékeny, mint az öcsém. Uldi zsigeribb ember. Kyle intellektuálisabb síkon közeledik mindenhez. De ő sem kapott forgatókönyvet. Küldtem neki egy levelet, amelyben részletesen leírtam neki, talán még magamnak sem fogalmaztam meg így soha, hogy egy filmmel mit szeretnék, és hogy ez miről is szól, és miért olyan fontos nekem. Hogy mi a tétje ennek az egésznek. Ez mind benne volt a levélben, és az is, hogy mekkora a súlya a kanadai résznek, azon belül és a film egészét tekintve is az ő figurájának. Őt ez a kétoldalas, sűrű, tömör levél nagyon megfogta. Neki szerintem ennyi elég is volt ahhoz, hogy tudja, miről van szó. Leírtam természetesen azt is, hogy mi lesz a munkamódszer. Nyílt lapokkal játszottam, hogy nem fogom előre elmondani a jelenetet, és ne várjon forgatókönyvet, hanem bizonyos helyzeteket, amelyek velük, Uldival és vele már megestek, rekonstruálni fogok. A szöveget pedig kitaláljuk. Improvizálunk. A türelmét kértem, hogy ez nem lesz egyszerű dolog, hiszen éjszaka fogunk forgatni, tehát készüljön fel alaposan. Ezt azért tartottam fontosnak közölni vele, mert egy világklasszis tornásznak nagyon kell figyelnie minden kis apróságra, nehogy sérülése legyen, hiszen nagy tétversenyek vártak rá akkor. Egy apró kis sérülés akár egy évre is leállíthatja, és akkor a pénzdíjas versenyeket is ki kell hagynia. Tehát egzisztenciálisan sem volt neki mindegy. Mindig úgy kellett forgatnunk, hogy körülbelül fél-háromnegyed órával a felvételek előtt jeleztem neki, hogy kezdeni fogunk. Ő erre bemelegített, nekünk pedig a kijelölt időpontban valóban kezdeni kellett. Akkor volt megfelelő állapotban az izomzata. Tehát ha készen volt a világítás, ha nem, munkához kellett látnunk. Nem volt egyszerű.

Biztosan mesélt róla: az ő első éveiben is ugyanúgy ott volt a kemény drill, a spártai szigor, mint Uldiéban?

Szerintem neki is megvoltak azok a momentumok, amikor arra gondolt, hogy abbahagyja. Csak teljesen más miatt, mint itt, nekünk. Azért mondom, hogy nekünk, mert én is tornászként indultam, csak bennem nem volt annyi kitartás, mint az öcsémben, és a tornán kívül más dolgok is érdekeltek. Kyle ugyanígy viszi a saját terheit ebből az időszakból, bár ő kiskora óta imádott tornászni, azért járt le az edzőterembe, mert szerette ezt az egészet. Ő gyerekkora óta olimpiai bajnok akart lenni. Ami nehézsége lehetett, hogy a motiváció, a lendület egy bizonyos ponton eltűnik. Egyre monotonabbá válik az egész, minden beszűkül, elfogynak az impulzusok. Gyerekkorban gyorsabb a fejlődés, később lelassul, mert eljut az ember egy bizonyos szintre, ami még nagyon messze van attól, hogy világklaszszis lehessen, ugyanakkor nagyon közel is van hozzá. Tíz év alatt megtett egy nagy utat, és már minden szeren, minden elemet képes megcsinálni, amikor eljön a nagy pillanat, hogy egy centire van attól, hogy bajnok legyen vagy olimpikon, hogy eljuthasson egy nagy világversenyre, s valószínűleg ez volt az a pont, amikor a testvérem mint új edzője belépett a képbe. Uldi átsegítette őt ezen a ponton, és elkezdett nagy versenyekre járni. Amikor az első olimpiáján részt vett, az öcsém már akkor azt mondta: meg is nyerhette volna, csak hiányzott neki egy kis tapasztalat. De ott is benne volt az első tízben, ami óriási eredmény volt. A következő olimpiát biztosan megnyeri, mondta Uldi. Látni lehetett. És meg is nyerte.

Sem Budapesten, sem Cannes-ban nem hajolt meg a bemutató után. Miért nem?

Versenyei voltak, meg nem olyan olcsó mulatság ide-oda repülgetni. Uldinak is a francia forgalmazó fizette a cannes-i utat. Az orosz szereplőket a forgatás óta nem is láttuk, a románok ott voltak a budapesti szemlén, s velük a kolozsvári bemutatón is találkoztunk. Torontóban Uldi is ott lesz, de szeretném, ha a két román színészt, Gheorghe Dinicát és Oana Palleát is meghívnák. Harcolni fogok értük.

Ulditól tudom: gyerekként sokszor elpüfölték egymást. A Fehér tenyér sikere mennyit változtatott a kapcsolatukon?

Mi már kamaszkorunkban is jó viszonyban voltunk, de mivel az öcsém edzőként folytatta sportpályafutását, és kikerült Kanadába, nem voltunk túlságosan közel egymáshoz. És azóta is mindketten más területen működünk. De valahányszor hazalátogatott, mindig besegített a munkámba. Követte a dolgokat, érdekelte őt a filmkészítés folyamata, a Fehér tenyér pedig kezdettől fogva közös ügyünk volt. A kapcsolatunkon azonban nem változtatott a film, nem is nagyon volt min változtatni. Cannes mindkettőnk életében erős kép marad, több aprósággal. Például: mondom az öcsémnek, hogy „együnk valamit!”. „Jó!” De ki fizet? Én nem! „Akkor majd én” – feleli. És meghívott. Nekem drága volt. Vagy egy másik példa: interjút adunk. Uldi fordít. Kérem őt, hogy ne fordítson, inkább tolmácsot hívok, mert félrefordít, érzem. „Dehogy is, bízz csak bennem!” Mire én: „Te mindig a saját véleményedet szoktad úgy tálalni, mintha az az enyém lenne.” Szóval ilyesmi. Egyik oldalon Cannes, a másikon az élet. A bemutató után öt perc vastaps, bravózás. Már nem tudtunk mit csinálni a színpadon. Hajlongtunk, egymásra mutogattunk, hogy „ő a jobb, nem én!”, meg a közönség felé, hogy „ti vagytok azok, akik megérdemlitek a tapsot, mert végignéztétek és megértettétek a filmet”. És tovább hajlongtunk. S akkor jött egy ötlet, mondom az öcsémnek, hogy pattanjon már kézenállásba valamelyik széksoron, úgy, mint a filmben, a padon. És megtette. Megfogta két szék támláját, fellendült kézenállásba, de olyan rozoga volt a két szék, hogy azonnal összeroskadt alatta. Erre még nagyobb tapsot kapott, de mi volt a válasza? „Ebbe is te kergettél bele!” És azóta is fáj a válla.

Las Vegasban, a saját életterében mikor látta őt legutóbb?

A forgatás idején. Néhány nappal korábban mentünk ki, és pár nappal tovább maradtunk. Kis időt eltöltöttem vele. Nagyon büszke voltam rá. Las Vegas főutcáján, a kivetítőkön és az óriási falakon ott az öcsém fotója, és vele hirdetik a Cirque du Soil előadásait. Ez nagyon nagy érzés volt számomra.

Igaz, hogy új filmje, a Gyengéd kezelés forgatókönyvét tizenkét nap alatt megírta?

Általában hosszasan gondolkozom egy könyvön, akár fél évig vagy éveken keresztül. Rengeteg jegyzetet készítek hozzá. Amikor megjelenik a film az agyamban, onnantól kezdve már a jeleneteken sem kell töprengenem, mert maguktól jönnek. Nekem ez a film „bent” már megvan az első perctől az utolsóig. A tizenkét nap csak arra kellett, hogy legépeljek százvalahány oldalt, de egy ujjal, kisebb pihenőkkel.

Ki a történet hőse?

Egy erdélyi lány, aki elindul a világba. Engem nagyon érdekel a nemzetek és a különböző nemzeti kultúrák olvasztótégelye, az Európai Unió. A Fehér tenyér kapcsán gondolkoztam el azon, hogy most négy magyar film szerepelt Cannes-ban. Mi történhetett? Ezeket a filmeket sikerült annyira általános érvényűvé tenni, hogy a világ minden táján értik, vagy pedig nem túl bonyolult dolog most univerzálisan fogalmazni, hiszen a globalizálódó világban az élmények nagyon hasonlóak. Szándékosan olyan embert választottam főhősnek, aki az egyik legszegényebb, ugyanakkor legkülönlegesebb európai ország állampolgára, ráadásul kisebbségi sorsban él. Az ő történetét követjük nyomon a Fekete-tengertől a Földközi-tengerig, hiszen Európán végigutazva Franciaországban köt ki. Ez a két ország a két véglet Európában, de nem tragédia lesz a film, bár majdnem elveszik a lány. A film téli részét igyekszem decemberben és januárban leforgatni, tavasszal és nyár elején pedig a többit. 2008-ra mindeképpen szeretnék elkészülni vele. Arra koncentrálok, hogy ez összejöjjön.