Borból-vízből mértékkel

A könyvismertetés, lévén hogy — szándékai szerint legalábbis — rövid és élvezetes műfaj, alighanem akkor tesz leginkább eleget vállalt feladatának, ha a lehetséges olvasatokra irányítja a figyelmet, s emellett igyekszik is ezekre az olvasatokra példákat felhozni a szövegből. Ez az írás tehát a fenti két szempontot szeretné érvényesíteni, abban bízva, hogy a vállalkozás nem vall kudarcot.

E helyt célszerűnek látszik ideiktatni a könyvből vett első idézetet, mely a szerzőség, az aláírás, egyben a név mint védjegy illusztrációja is: „november 20. / A szokásos író-olvasó a könyvtárban. Dobos László Hólepedő című könyvéről beszélt. Meg a körülményekről, melyek íratták vele a könyvet, s melyekben él. 68 után kizárták a pártból, azóta eldugva a Madách Kiadó műszaki osztályán dolgozik. / A könyve azért megjelent. Van, akinek nem jelenhetik meg semmije. Ő volt az első író, aki nem szólt egy szót sem, miután elmondtam versem, s felolvastam a könyvéből, s aki név nélkül dedikált, tulajdonképpen csak autogramot adott. Pontosabban, beleírta a nevét a könyvembe, így most olyan, mintha az ő tulajdona volna.” (II., 165—166.)

S ezzel máris eljutottunk a szokásos megelőző mentegetőzéshez, ahhoz, hogy miért nincs könnyű helyzetben a könyvismertető. Van egy könyv (persze, két könyv van: a Lilla naplója című munka ugyanis két kötetben jelent meg; ezek a könyvek az alcímükben jelzik különállóságukat s egyben összetartozásukat is: így az első az 1977-tól 1979-ig terjedő időszakot öleli fel, a második az 1979-től 1981-ig tartót, összesen tehát négy évet), szóval, van két könyv, vagy van egy ikerkönyv, melynek a címoldala nem árulja el a szerző nevét. Az életrajzi szerző kilétéről csak az előzékoldalak egyike tájékoztat, az, amelyik Cs. Liszka Györgyit tünteti fel a szerzői jogok tulajdonosaként. A hatás kedvéért könnyelműen és nagyon félrevezetően úgy is fogalmazhatnék, hogy a mű szerzője csak a könyvet kinyitva és olvasva lepleződik le. Csakhogy a címlapok szerencsére nem ügynökjelentéseket fognak össze, hanem naplót, amelyben értelemszerűen nem Cs. Liszka Györgyi lepleződik le, hanem a címszereplővé emelt naplóíró, Lilla. (S még ez is felületes, hiszen az egyedüli, aki lelepleződhet, az én vagyok, az olvasó.) A szöveg mindenesetre nem hagy kétséget afelől, hogy a gimnazista Györfy Lilla naplójában a hitelesség különösen fontos szerepet játszik: „De azt a választ, amit erre kaptam, úgysem hiszi el senki. Tudom, ha egyszer, halálom után ezt a naplót valakik megtalálják, azt gondolják majd, volt fantáziája a lánynak.” (II., 88.)

Györfy Lilla persze elsősorban abban érdekelt, hogy szövegét ne fantáziája játékának s ne fikcióként, hanem valóságként kezelje az olvasója, s mivel ő maga áll mindennek a középpontjában, olvasóként is elsősorban önmagát képzeli-tételezi. Naplóírása így őszinte vallomásnak tartható, melyben a valóságra való rácsodálkozás naivitása elválaszthatatlanul összefonódik egy önérzetes hang fesztelen előadásmódjával. A keresetlenség és a tudatosság azonban nem oltják ki egymást ebben az előadásmódban, ellenkezőleg, ha gyakran ironikusan is, de egymás felerősítői, s együttesen a szöveg élményszerűségének forrásai. Kiváltképp azokban az esetekben, melyekben a szenvtelen modorú előadás ártatlansága már-már parodisztikus hatású: „És akkor hirtelen hozzám hajolt és megcsókolt. Nem is tudom, hogyan történhetett meg. / Rendesen megcsókolt. / Talán az éles hoszszú tőrtől való félelmemben nem figyeltem kellőképp a helyzetre. ĺgy aztán életemben először meg lettem csókolva. És engem, a csehszlovákiai magyarság sorsáért aggódó emberjogi harcost egy szlovák fiú tudott legyőzni.” (II., 22.)

Lilla naplójának szövege a hitelesítés minden kínálkozó formáját kiaknázza — ismert írók, zenekarok és intézmények neve, könyv-, lap- és verscímek, a város és a közös, szlovák—magyar igazgatóság alá tartozó gimnázium épületének topográfiája stb., stb. mind ennek a kellékei. Anélkül persze, hogy erre különösebben törekednie kellene, hiszen a napló műfaja, realista elbeszélésmódja, időrendi tagoltsága eleve felkínál egy referenciális olvasatot is, mely az olvasót az olvasottak akár szó szerinti értelmezésére is késztetheti, pusztán a naplóban valósnak látszó események vagy tényként kezelhető közlések meg a szigorú időrend révén. Mindenesetre a könyv zsinórban kínálja az olyan a szövegrészeket, melyek az olvasó ilyen irányú kíváncsiságának is eleget tesznek, mint ahogy elvitathatatlan ezeknek a korfelidéző és hangulatfestő szerepe is. Kiváltképp az irodalom és a művelődés területére vonatkozóké, melyek a kisebbségi lét, a kétnyelvű közeg és a normalizáció időszakának hátterével valóban képesek megidézni egy jól ismert, sajátosan provinciális magyar közeget és légkört, sőt már-már közérzetet: „Kilencedikén, szombaton reggel már a koraival utaztunk (a bátyám, sógornőm és én), hogy elérjük az öt negyvenkor Kassa felé induló buszt. Szepsin szálltunk le róla, onnan gyalogoltunk be a faluba, Somodiba. A tábor viszont jócskán félreesett a falutól, oda végül is egy ekhós szekéren jutottunk ki, a kassai Pince Színpad szekerén, rém romantikus. (...) Az első ember, akibe botlottunk, a Dusza Pista volt, rögtön kicipelt bennünket valami veterán partizán előadására, merthogy az államszervek figyelmének elterelésére kellett ez, de nem terel el semmit, ha nem lesz nézője. Rettenetes volt, csak arra emlékszem, semmi másra. (...) A szegény partizánt leszámítva jó volt a tábor, a legjobban a Szép szó irodalmi színpadának előadása tetszett, Gágyor Péter rendezte, és elsők lettek vele a Jókai Napokon. Hát nem is csodálom.” (II., 151—153.)

A kor és a hely szellemének érzékeltetésére persze nem feltétlen szükséges a teljes ólomkatona-gyűjtemény felsorakoztatása, és a harctérnél jóval szűkebb terület is megteszi. A hetvenes évek végének abszurd báját nyelvileg adja vissza a következő másfél mondat: „október 14. / Megint kommunista szombat! A keddi órarend szerint tanultunk...” (I., 123.)

Van azonban a műnek egy a naplóíró Lilláéval szembeni, azzal ellentétes irányú olvasata is, amely éppenséggel a hitelesség elbizonytalanításában, a külső valóságmegfeleltetések és referenciaelemek felszámolásában érdekelt, egyáltalán abban, hogy eltörölje a határt valóság és képzelet között. Ennek a fikciós játéknak az első, szembetűnő jele a szerzői név már említett hiánya a könyvek fedéllapján. Az életrajzi szerző eltüntetése nemcsak a könyv címének kiemelését, hangsúlyosabbá tételét eredményezi, hanem előrejelzi az életrajzinak, a visszakereshetőnek az eltűnését is. Míg Lilla minden figyelmet magának követel, magára von és irányít, ennek a fiktív szerzőnek, aki a szövegben képződik meg, éppen ellenkezőleg az a célja, hogy a szövegre mint nyelvi képződményre, mint irodalomra és játékra terelje a figyelmet. Míg Lilla az őszinteség gyűjtőfogalom alá sorolható, etikainak minősíthető kategórián belül mozog, a Cs. Liszka Györgyi teremtette elbeszélői szituációban az irodalmiszöveg-jelleg mint esztétikai írja felül a szerzői nevet.

E fikció-vonal másik feltűnő jegye a tulajdonképpeni naplórészek elé iktatott figyelmeztetés: „Az itt olvasható események, szereplők mind a képzelet szülöttei. A valósággal való bárminemű vélt azonosság vagy hasonlatosság a véletlen műve. A kiadó.” Ez az egyébként szabványszövegnek minősíthető formula azon kívül, amire szolgálni szokott (tehát hogy elejét vegye mindennemű azonosításnak, ráismerésnek — és a szerző beperelésének), arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy pontosan most készül átlépni a képzelet tartományának határát.

A poétikai funkciót erősítik rendre a minden évszámhoz tartozó versidézetek is, összesen hat fejezetnyitó helyen, valamennyi Kosztolányitól. Az első kettő a Mák című kötet Akarsz-e játszani c. versének soraiból áll össze, a következő idézet A bús férfi panaszaiból származik (a Beírtak engem mindenféle Könyvbe c. versből), a második kötet három Kosztolányi-mottója A szegény kisgyermek panaszaiból való, konkrétan az első kettő A játék című versből, míg a sorrendben utolsó A rút varangyot véresen megöltük kezdetűből. E versrészleteknek a kötetekben önmagukban véve is kiemelt és kitüntetett szerep tulajdonítható, hiszen a lehető legelitebb szépirodalmat képviselik, ezenfelül azonban magával az irodalommal oltják be a törzsszöveget, az olvasót pedig bevonják az alkotás, a teremtés, a játék, a szórakoztatás örömébe. Annak gyanúját, hogy a napló a maga egészségesen valószerű felszíne alatt valójában a nyelv játéka által fertőzött, már a naplófolyamot kezdő sorok is elhintik: „Vettem ezt a jó formájú kis füzetet. Először arra gondoltam, hogy mottókat írok majd bele, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen annyi mottós könyvem van már, s a legutóbbi sem telt még be.” (I., 7.) Ki tudja, vajon nem mégis „mottós könyvet” olvasunk-e. Mindenesetre nem zárható ki, hogy a Lilla naplója is olyan könyv, melynek lapjain nemcsak az a szöveg látszik és válhat olvashatóvá, amelyet közvetlenül arra az oldalra írtak, hanem az előző oldalakról áttűnő írás nyoma is.

Ezt a feltevést erősítheti a második kötet végén az a rész is, mely felsorolja az érettségi írásbeli témákat (irodalomból, mind a magyarokat, mind a szlovákokat) — az idézetként funkcionáló tételek akár mottónak is tarthatók, és úgyszintén a játékot, a szórakoztatást és a valóságtól való idegenkedést példázzák, különösen ha figyelembe vesszük közhelyszerűségüket és mesterkéletlen idiotizmusukat: „1. Előttetek az élet, ne feledjétek, hogy ezután a ti munkátok eredményétől függ népünk jóléte és hazánk további felvirágzása (Elmélkedés az ifjúság küldetéséről a fejlett szocialista társadalomban); 2. Minél gazdagabb az ember tudása, a kulturális színvonala, közösségi aktivitása és a mindennapi alkotó munkája, annál biztosabban jut előbbre az életben (Felszólalás a SZISZ-gyűlésen az érettségi előtt); 3. A CSKP forradalmi útjának ábrázolása a hazai irodalmunkban (Fejtegetés)” (II., 187—188.)

Kétségtelen, hogy ha a Kosztolányi-idézeteket az írásbeliség magas szintjébe soroljuk, emezek az alacsonyba tartoznak. Funkciójuk azonban ugyanaz: általuk, a szövegben elfoglalt helyükön keresztül egy másik szövegkörnyezetre nyílik kilátás. Hogy milyen kilátásra számíthatunk, az az illető szövegrész milyenségétől függ. Jól szemléltethető ez a Lilla naplóját nyitó idézeten, mely „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni” kezdetű Kosztolányi-versnek ezzel a részletével szólítja meg az olvasóját: „Akarsz-e együtt a sötétbe menni, / Gyerekszívvel fontosnak látszani, / Nagykomolyan az asztalfőre ülni, / Borból-vízből mértékkel tölteni, / Gyöngyöt dobálni, semminek örülni, / Sóhajtva rossz ruhákat ölteni?” (I., 7.) E sorokat — noha nincsenek idézőjelek közé fogva s Kosztolányi neve sincs alattuk feltüntetve — az olvasók egy része szépirodalomként azonosítja, a kezdősort megszólításnak érzi, az olvasást játékba invitálásnak, együttjátszásnak. S ha egy könyvismertetésnek tulajdonítható vállalt céljain kívül egyéb feladat is, akkor legyen ez úgyszintén az olvasás játékába szóló invitálás.

Csanda Gábor

(Elhangzott 2005. április 28-án Érsekújvárott, a Lavazza Kávéházban, a könyv bemutatóján.)