Bizalomdeficit

Az augusztus derekán közrebocsátott reprezentatív felmérés adatai szerint Szlovákia lakosságának csupán négy százaléka bízik teljességgel a hazai bíróságokban és azok bíráiban! 64 százalék egyáltalán nem vagy inkább nem, a fennmaradó harmad pedig szintén csak a tamáskodást is mutató „inkább igen”-nel válaszolt.

Ez a pár adat kifejezően jelzi, hogy a szlovákiai igazságügy 2019 nyarán – a sok esztendei botladozás után – ha nem is végveszélybe, de erősen zilált állapotába sodródott. A minap erre figyelmeztetett válaszutat is említő állásfoglalásában Zuzana Čaputová államfő, aki világosan kifejtette, hogy az igazságszolgáltatás helyett egyre sokkolóbb kép rajzolódik ki körülöttünk. Az alkotmány idei ünnepének előestéjén pedig Ján Mazák, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke azt írta egyik véleménycikkében, hogy amíg olyan a jogegyenlőség és az igazságosság helyzete Szlovákiában, amilyen, addig nem szabadna szeptember 1-jét államünnepként kezelni. Az meg egyenesen aggasztó, hogy az igazságügyi tárca szeptember 3-án lemondott államtitkárának mobiltelefonját – több tanácsvezető bíró maroktelefonjával egy időben – lefoglalta a rendőrség!

Akár „csak” mindezt számba véve, az országnak mennyire talpköve hát az igazságosság? E kézenfekvő felvetést feszegettük Dr. Mészáros Lajossal, az Országos Bírói Tanács tavasszal megválasztott tagjával, ez idén februárig pedig 19 éven át az Alkotmánybíróság bírói karának tagjával.

Doktor úr, az igazság és a jogállam iránti bizalom dolgában miért él Szlovákia rút világot?

Tényként valóban tagadhatatlan, hogy a hazai igazságszolgáltatásban komoly gondok is tapasztalhatók. A mélyebb okokat és a helyzet tágabb összefüggéseit keresve azonban legalább a rendszerváltásig vagy még messzebbre kell visszatekinteni. Amíg ugyanis az 1989-et követő első időszakban mind a politikában, mind a gazdasági életben elkerülhetetlen és gyökeres fordulat állt be, ugyanez az igazságszolgáltatásban – az átvilágítások ignorálása miatt – sajnos elmaradt. Bár az emlékezetes lusztrációs törvény Csehországban is, Szlovákiában is érvényben volt, nálunk sohasem lépett hatályba. Szerencsés példaként ezért a mai Németországot érdemes felhozni, amelynek ’89-ben lezajlott újraegyesítése után az egykori NDK bírói társadalmából száműzték azokat, akik tetten érhetően együttműködtek a keletnémet kommunista rendszerrel, főként annak hírhedt titkosszolgálatával. Nálunk nem történtek ehhez hasonló határozott lépések, így az igazságszolgáltatás nélkülözhetetlen reformja nagyon lassan, lényegében a természetes generációváltás keretében zajlik.

Sürgető időszerűségét viszont az is jelzi, hogy néhány hete Katarína Javorčíková, az Országos Bírói Tanács 2000 és 2010 között elnöklő vezetője is személyes levélben fordult az államfőhöz, amelyben sokéves bírónői praxisának szerteágazó meglátásait összegezve igazságügyünk szembeszökő visszásságait vázolta. Nos, mivel a polgárnak a száját kinyitni jog és kötelesség, rákérdezek: a megbízható igazságszolgáltatás ügyében már-már roncsállamban élünk?

Nem hiszem. És nem is fogalmaznék ennyire sarkosan. Még a nyilvánvaló problémák ellenére sem, mert azért a szlovákiai ítélőszékek munkájának napi gyakorlatát nézve mindenütt sok tisztességes bíró is dolgozik. Másrészt pedig a generációváltás értelemszerű igénye, a Legfelsőbb Bíróságot is érintve, elsősorban az igazságügy azon pontjain és különböző szintjein a legfontosabb, amelyek igazságszolgáltatásunk átfogó demokratikus tempóját, irányvonalát és függetlenségét szabják meg. Szerintem hiba lenne sablonosan általánosítani, még ha a tisztulási folyamatnak csak a kezdetén járunk is. Biztató jel, hogy napjainkban az igazságosság honi bajainak zömére már fény derül, hiszen így lehet azokat orvosolni.

Lehet vagy lehetne?

Lehet. Igaz, mindez a szükségesnél lassabban történik, és sovány vigasz, hogy az igazságszolgáltatás általános helyzete, társadalmi presztízse nálunk semmivel sem rosszabb, mint Magyarországon vagy Lengyelországban. A visegrádi négyek csoportjában e tekintetben talán Csehország pozíciói jobbak valamivel. Bár lehetséges, hogy ma már ez is relatív, hiszen a Kuciakgyilkosság óta Szlovákiában az igazságszolgáltatásnak több olyan kisiklása tart egészségesebb irányba, ami korábban egységesen az egész bírói karra rossz fényt vetett.

Ön egy esztendő híján két évtizeden át Kassán az Alkotmánybíróság döntőbírói testületének tagja volt. Ez a poszt mennyiben segítette, illetőleg a tapasztalatai révén nyilvánvalóan továbbra is segíti, hogy jogfelfogásában szabad és független emberként alkosson tárgyilagos képet a szlovákiai igazságügy tényleges helyzetéről?

A kérdés lényegét tekintve alapvetően, hiszen az Alkotmánybíróságnál nincs magasabb szintű jogi instancia az országban. Tulajdonképpen tehát felülnézetből, az igazságosság összképének keresztmetszetét is átlátva körvonalazódik testületi tagjai előtt az igazságügy országos helyzete, annak erényeivel és gondjaival együtt. Ennek megfelelően, ha az Alkotmánybíróság szakmai tekintélyt és közmegbecsülést élvezve végzi a Legfelsőbb Bíróság jogköreit is meghaladó munkáját, akkor megokoltan helyénvaló, hogy hasonlíthatatlanul nagy az igazságszolgáltatási és törvényellenőrzési szerepe. Szlovákiában különösen, ahol egykamarás parlament működik, és ott bizony nagyon könnyű rossz, akár alkotmányellenes törvényeket is hozni. Ha előfordul az ilyesmi, végső szinten az Alkotmánybíróság hatásköre korrigálni a történteket, ahogyan a Legfelsőbb Bíróság hibás, netán elfogult döntéseit kijavítani szintén. Gondolom, ezek alapján világos, hogy valóban az Alkotmánybíróság az a hely, ahol a bírói kar egy-egy kötelességtudó tagja az ott eltöltött több-kevesebb esztendő alatt mind a rálátásában, mind az értékítéletében egyre árnyaltabb és tényszerűbb képet építhet ki az igazságosság társadalmi viszonyairól az országban.

Ebből a nézőpontból okoskodva, jelenleg nyilván rombolja az Alkotmánybíróság reputációját, hogy a bénázó parlament február óta képtelen az államfő számára a kiválasztás teljes körű lehetőségét biztosító alkotmánybíró-jelöltek létszámát megválasztani.

Határozottan. Ez nemcsak Kassán, az alaptörvény őreinek munkáját nehezíti. Vertikálisan is gátolja az igazságszolgáltatás zökkenőmentes menetét, hiszen a hónapok óta csonka kassai testület asztalán egyre-másra tornyosulnak az elintézetlen beadványok. A kínos helyzet háttere pedig, hogy a politikai pártok – a saját emberük beültetése révén – az Alkotmánybíróságon is befolyást igyekeznek szerezni! Viszont egy olyan szituáció, amikor az alkotmánybíró enged(ne) a külső „elvárásoknak”, bizony, az elfogulatlan bírói pártatlanság megcsúfolása.

Ön, ma már kívülálló bennfentesként, hogyan látja felülnézetből: a szlovákiai igazságszolgáltatás sok pontján találni „a mi emberünket”?

Legalábbis a lappangó jelenlét formájában feltételezhetően igen. De jó jel, hogy már megindult a gondokból való kilábalás processzusa. És akit érint, napjainkban már valószínűleg duplán meggondolja, hogy mit jelent, ha a rendőrség például lefoglalja valakinek a telefonját.

Rengeteg a kibeszéletlen kérdés a hazai igazságszolgáltatásban?

Igen. Az igazságszolgáltatás rendszerének felépítése önmagában se nem rosszabb, se nem jobb, mint másutt; az igazságosság garantálásának gyakorlati teendőin azonban nagyon sok a változtatni való. A felelősségi viszonyokon, a meglehetősen rosszul működő belső fegyelmi bíróságok tevékenységén.

Egyfajta hamis szolidaritás él a bírák között?

Nem akartam így mondani, de van benne igazság. Akár évekig is elhúzódnak az efféle ügyek.

A polgár pozícióiból nézve ez lehangoló!

Valóban az. De az elmúlt évtizedeket objektíven szondázva azt szintén látni kell, hogy 1989 óta az igazságszolgáltatás nálunk különböző politikai csatákon ment át. Először a mečiari, 2006 után pedig két ízben is a ficói mindenható állam igyekezett bekebelezni az igazságügyet.

Az említett politikusok erkölcsiszakmai tekintetben akartak beleavatkozni, úgymond, Iustitia magánéletébe?

Így van. Elvégre kulcsfontosságú, hogy egy-egy kormányzat kire bízza az igazságszolgáltatást. Már szinte álomnak is rossz az a korszak, amikor Štefan Harabin egy cikluson át igazságügyi miniszter, két ízben pedig a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt. Kedvező viszont, hogy erre a fontos posztra már nem a parlament, hanem egy szakmai grémium, az Országos Bírói Tanács választja az elnököt. Nyilván ezért történt, hogy Harabin úr, felismerve valós esélyeit, ezúttal már a szeptember 9-ei választási forduló előtt egy sajtóértekezleten bejelentette, hogy visszavonja előzőleg ismét felmerült igényét a Legfelsőbb Bíróság elnöki székére.

Ehhez képest – a fociban azt mondanánk: egy ügyes köténycsellel – elfelejtette hivatalosan is megtenni ezt a lépést... De függetlenül ettől, a szlovákiai igazságügy 1989 utáni fejlődésében az úgynevezett harabinizáció volt a negatív törésvonal?

Pontosan. Ez helytálló vélekedés. És abból a stílusból meg modorból, szerintem, több tekintetben mindmáig nem gyógyult ki a hazai bírósági gyakorlat; még ha őt magát, legalábbis az igazságügyben, sikerül egyre inkább a partvonalra szorítani.

Ön, doktor úr, eltűnődött már azon, hogy a hazai igazságszolgáltatásban miért hiányzik szóként, de főként tartalmi jelentésében a méltóság és a tekintély?

Pedig az alkotmányban ez is ott van! De hát a tekintélyt nem a bírói talár és nem az épület adja meg, hanem a helyénvaló és igazságos döntések, illetve azok igaz indoklása. Ezt kár azzal elütni, hogy a bíróságon az egyik fél mindig a nyertes, a másik meg a vesztes. Mert ha ez így volna, akkor a pozitív bizalmi index nem négy, hanem ötven százalék körül mozogna.

Az igazságosság olyan jószág, amelynek jelenléte egy demokráciában természetes, ellenben fájó a hiánya?

Az igazságosság nélkülözhetetlen érték. És igazságérzete minden embernek van. A bíróságoktól ezért vár el mindenki elfogulatlan döntéseket, hiszen csak így lehet megbízni az igazságszolgáltatásban. Óriási deficit viszont, ha az emberek bizalmukat vesztve úgy érzik, hogy igazság pusztán a mesékben létezik.