Bevezetés a még nyíló szalonba

Lehetne így, bár azt gondolom, lemaradtam az elejéről. A szavak bevonulása is mással kezdődött, történt meg. Nem működött a jelző, vagy nem vettem észre a jelzést. Fór a szem. Vagy a szavaim. Hú, az annyira tré lenne, ha azt írnám, nem szalonképesek, nem ismerték a protokollt, ezért kimaradtak, kiesett valami. Leírtam. Tré. Mire bevánszorog ebbe a rovatba, tucatjával volt meg sokaknak. Már a karzatnál. Használt darab. Esett volna át. Nekem meg használati kéne. Mire képes egy szalon. Be kéne járatódnom egy általam még nem ismert helyre. Ahol azt mondják, van minden. Lesz. Az utasítás megvolt. Csak a használati nem. Lejáratom magam. Utána kéne nézni. A Bakosba bele.

És nekem mindössze a westernfilmek szalonja volt meg, az meg többeknek nem túl üdvös. Pedig kívánatos kifejezésekkel kéne beoldalaznom, hogy belelapozzanak. A tutiba. Erre álljon a kéz rá. A közepébe bele. Szavatolnom kéne. Továbbá az átcímkézés zsákutcába nem menni be. Habár szavak azok is. De félő, felülírnák a bevonulási ütemet, tervet, napszakot. Ez meg nem az a rovat.

Bár ez az új szó szalonja. Szó szerint szinte. Erre nem gondoltam. Ezek szerint itt mindegyik eredeti lesz. Minden egyes írás újdonságszámba megy majdan. Tisztára moshatom a hamisakat, fesletteket és falsakat. Itt fogom tartani. Patinásabb a szóköz. Sterilebb a karakter. Még egy-két szóképet kéne gyártanom. Végre egy hely nekik. Lesz társaságuk.

Pedig már beleírtam egy bárt is a szalonnal egy mondatba. Ó, én renegát, a szószegő. Rutinosabb ismerősök a bár mellett teszik le végül a voksot. Egyedül maradtam. Bojkottálnom kéne a bárt. Jóllehet az indulatszavakkal nem kéne indulatosan viselkednem, bánnom. De bizonyítani kellene lojalitásomat. Nem bánom. Hadd iszkoljanak. Kivezettetni átmenet nélkül, illetve be. (Mizser Attila)