Beinthet-e a szélsőjobb az Európai Uniónak?

MIKLÓSI PÉTER

Olvasom egy helyütt, hogy nemrég egy magyarországi konferencia résztvevői összevitáztak, vajon szabad-e szóba állni a radikálisokkal, az antiszemitákkal, a rasszizmus követőivel, az extrém szélsőjobbal. Önnek politológusként mi a véleménye?

Nemhogy szabad szóba állni velük, hanem egyenesen muszáj. Máskülönben egyetlen lehetőségünk marad, az erőszak, ám akkor nyernek. Ők erre játszanak. Arra, hogy ujjat húzzanak az állam hatalmi gépezetével. Ezért az erős demokráciának érvekkel kell talpon maradnia és meggyőznie a lakosság zömét, hogy jobb a többi rendszernél. Ha nem érvelünk, vereséget szenvedünk. Legalábbis azok, akik demokratának szeretnék látni magukat.

Szlovákiában – ahol a 2009-es európai parlamenti választásokon nem egész 18 százalék volt a választási részvétel – elég erős a demokrácia?

Ó, dehogy! Szlovákia, több posztkommunista országhoz hasonlóan, még valahol a tanulás elején jár. Nemcsak azért, mert a politikai vezető réteg jelentős hányada nem veszi komolyan a gyakorlati demokrácia lényegét, hanem a szakirodalom fogalmával élve gyakran lehet őket taktikai demokratáknak nevezni. Demokraták, ha az számukra hatalmilag előnyös, de amikor kevésbé, már nagy hirtelen nem azok. Sőt, a társadalom java része szintén tájékozatlan, ugyanúgy taktizálgat és a helyzetek alapján dönti el, hogy egy-egy adott szituációban milyen elvek szerint cselekszik. Ráadásul ugyanilyen vezető réteget is választ.

Magára vessen hát az egész politikai elit, hogy Európában a nacionalizmus, a szélsőjobb, a hangos euroszkepticizmus vitorláit dagasztja a szél?

Ilyen szűk körű önvizsgálat nem elég, a társadalomnak is magára kell vetnie. Elsősorban a véleményformáló értelmiségnek, hiszen a demokrácia nem pusztán politikai vagy hatalmi, hanem kulturális kérdés is. Abban pedig a véleményformáló értelmiségnek jelentős szerepe van.

Kínomban tréfálkozom, de egy afféle vita, hogy szabad-e szóba állni a szélsőjobbal nem olyasmi, mintha a házigazdák azon töprengenének, beengedjék-e a nem kívánt vendéget, miközben az már a nappaliban terpeszkedik s az illatos kávét, teát várja?...

Picit billentenék a hasonlaton. Ez a közös házunk, mindazoké, akik természetes módon laknak benne. Azoké is, akik az alapjaitól kezdve átépíteni szeretnék; megváltoztatva a rendszert akár holmi szélsőséges ideológiákon nyugvó diktatúrává. Átéltük ezt már párszor a huszadik században. De épp ezért kell nyílt érvekkel beszélni erről, elmondani, hogy hová vezet mindez. Mert ne gondoljuk, hogy a faji, vallási, nemzeti vagy bármilyen egyéb kirekesztés megáll az éppen kirekesztetteknél. Az bizony eljut azokhoz is, akik az adott helyzetben a többségnek érzik magukat. Sőt! Eljut a hatalmi elithez is.

Hogyan képzeljük el a (közel)jövőt, ha az Európai Parlamentben a képviselők negyedét-harmadát a nacionalista és a még szélsőségesebb pártok adják majd? Ha európai nívón az egybehangolódó Antieuropéer Szövetségben fognak együttműködni Geert Wilders, Marine Le Pen, Hans Christian Strache, Morvai Krisztina, Marian Kotleba és pártjaik...

Várjuk meg, teljesülnek-e ezek az előrejelzések, amelyek egyelőre hangulatfelmérő közvélemény-kutatások adatait tükrözik. A választások után az igazi eredményt lesz érdemes szemügyre venni. Persze, elgondolkodni el lehet a kérdésben vizionált fordulaton is. A negatív következmények egyike nyilván az volna, hogy a szóban forgó csoport nagyon sokat tenne az országok egymáshoz fűződő viszonyának, főként az EU-nak fokozatos szétlazításáért. Ugyanakkor ez a mai szélsőjobb már különbözik a 20. századi elődeitől. Manapság nehéz volna, mondjuk, újra összeugrasztani a francia és a német szélsőjobbot. Ők a programjaikból kiindulva nem egymás ellen, hanem közösen például a harmadik világból érkező bevándorlók ellen akarnak harcolni. Ezzel és a hasonló törekvésekkel szemben igazán ésszerű és hatékony alternatívaként csupán az eddigieknél jobban működő Európai Uniót lehet felvonultatni.

Tanár úr, Európában a politikusok jelentős része az utóbbi húsz-huszonöt évben abban a hitben élt, hogy az extrémizmusra majd a közvélemény józan és becsületes többsége pöröllyel fog lesújtani. Nem kell tenni semmit, csak várni. E tétlen bizonytalankodás surranópályáin váratlanul megerősödtek a populisták. Kusza licitjeikben nem árt tisztázni például azt, hogy mely pontokon fedi egymást az euroszkepticizmus és az extrémizmus?

Ez két külön fogalom. Az euroszkeptikus nem feltétlenül extrémista, hiszen nem kívánja okvetlenül megváltoztatni a liberális demokráciát. Ő különféle okokból nem akarja ugyan az európai egyesülést, de ettől még elfogadhatja az emberi jogok eszméjét, a parlamentarizmust, a hatalmi ágak megosztását, a plurális társadalmat s egyebeket. Viszont az extrémista a politikai rendszert akarja alapvetően megváltoztatni valamiféle hatalmilag központosított rezsimmé, amely az ideológiáját tekintve kirekesztő is. És mindezt általában erőszakos eszközökkel kívánja elérni.

A diadalmaskodó populistákat a kényelmes életmódját féltő középosztály aggályai segítik?

A középosztály egy része vevő lehet rá. Azokban a szituációkban, amikor nem tudunk vagy nem akarunk cselekedni; ha azt várjuk, hogy helyettünk tegye meg más a szükséges dolgokat. Lehetőleg intézzen el nekünk mindent. De ez az elvárás nemcsak a középosztályra, hanem gyakorta más társadalmi rétegekre is jellemző. Ezeknek az embereknek egy erős vezérre van szükségük, akitől anélkül is megkapnák/megkapják, amit várnak, hogy maguk vennék kezükbe a saját sorsukat. A populizmus ott igazán sikeres, ahol a nép nagy része nem érti a politikai döntéshozatal legfontosabb pilléreit, s nem is tudja, az egésznek hogyan kellene működnie. Ekkor lehet bármit összevissza ígérgetni, olykor megvetve ezzel a szélsőségesség ágyát. Még ha az illető közben úgy-ahogy be is tartja a parlamentarizmus játékszabályait. „Csupán” felhasználja és játszadozik azzal a kavarodással, amit a 20. század a közép-európai fejekben kialakított.

Nem a szélsőségesek malmára hajtja a vizet, ha egy miniszterelnök a parlamentben kijelenti: „Fel kell vennünk a kesztyűt az Európai Unióval (...) a brüsszeli multik, bankárok és bürokraták újabb támadásra készülnek a magyar családok ellen”; vagy ha egy másik kormányfő kiskorúsítja a szepsi romák elleni rendőrattak kivizsgálását szorgalmazó ombudsman asszonyt, majd a helyszínen járva a rendőröket dicséri-biztatja, az érintett romákra pedig rá sem hederít?

Én elemzek. A tisztelt polgár dolga kiszűrni a maga számára az általa vélt igazságot.

Kanyarodjunk is vissza az európai választásokat érintő alapkérdés „kinagyított” árnyalásához! Mi az ami eldöntheti, hogy az új összetételű Európai Parlamentben a szélsőjobb eléri-e a sokak által valószínűsített 25–30 százalékot?

Nehéz kérdés, hiszen egyazon hétvégén, de országonként külön választunk. Például Portugáliában másak lesznek a döntő szempontok, mint Franciaországban és az unió többi tagállamában. Bár vannak általános összefüggések is, amelyeknek nyilván része, hogy az uniós országok az utóbbi esztendőkben belecsusszantak egy elég nagy problémacsomagba. Ilyenkor a különféle szélsőségesek előhozakodnak azzal, hogy e gondok gyökere maga az EU – miközben az uniós döntéshozatal csak egy kis részét érinti a tagországok döntéshozatalának, és nincs ez másként a költségvetésekkel sem. Sőt, az uniós költségvetés csupán elhanyagolhatóan csekély részét képezi a tagországok saját büdzséinek. Emellett az európai integráció lényegében szintén megakadt. Az EU-nak egyszerűen nincsenek olyan hatáskörei és elegendő gazdasági hatalma, hogy érdemben befolyásolni tudná azt, ami az egyes országokban történik. Hasonlóképpen alapvető gond, hogy nem fejlődött tovább az uniós állampolgári identitás, így az a politikai közösség, amelyet együtt kellene alkotnunk, még erősen gyerekcipőben jár.

A komolyabb gazdasági gondok úgy „természetes” velejárói a józan ész csődjének, hogy a populisták akár megtorpedózhatják az Európai Unió zökkenőmentes jövőjét?

Segíti a szélsőjobbot, ha a gazdaság bajban van. De önmagában véve ez nem elég. Ellenkező esetben a fejlett, alkotmányos demokráciák – amelyek időről időre szintén belecsusszannak egy-egy gazdasági válságba – rendre megdőlnének. De a múlt században a nagy gazdasági válság nem Nagy-Britanniában, Svájcban, az Amerikai Egyesült Államokban segítette hatalomra a szélsőjobbot, hanem a tömegek jelentős részének súlyos értékrendi torzulásával Németországban. Az ilyen eltorzított értékrendi demagógia sarkalatos alapkérdése, hogy embertársamat morálisan egyenértékűnek tartom-e magammal, vagy sem. Amennyiben nem, abból fakadnak aztán a különböző kollektivista koncepciók.

A szó nádpálcás értelmében: beinthetnek hát a tegnaputánok Európájának a különböző szélsőséges áramlatok?

Persze. Bár nézzük meg azt is, milyen pozitívuma lehet az ilyen kockázatos jövendőnek. Ha ugyanis ekkora kihívással szembesülnek az uniós integrációt szorgalmazók, akkor össze is kell kapniuk magukat. Így az ilyen kihívás akár pozitívan is elsülhet, noha ehhez új lendületet kell kapnia az Európai Unió eszméjének, illetve az intézményrendszerének is működőképesen továbbfejlődnie. Amennyiben ez sikerül, az fokozatosan gyengítheti a szélsőséges erőket; ha nem, az viszont majd erősíti őket.

Ez meg azt is jelentheti, hogy az Európai Parlamentben együttműködik majd a két nagy tábor: a néppárti és a szocialista frakció?

Ha az alapvető kérdésekben fennáll közöttük az alkotmányos egyetértés, akkor ennek semmi akadálya. Minden egyéb a politikai helyzet függvénye.

Meg hát a józan ész követelményének!

Igen, bár úgy látszik, hogy a józan ész önmagában nem mindig elég, noha nélkülözhetetlen. Mert a szélsőségesek szándékainak semlegesítéséhez konkrét döntéseket kell majd hozni, s azokat végre is hajtani. Ezekhez a lépésekhez pedig elengedhetetlen a józan ész. Ugyanis a jövőt tekintve a kicsike és izolált kultúrák meg piacocskák a globalizációk idején nem fogják állni a versenyt, hiszen az unió határai ma már nem a világ határai. Manapság nem úgy állnak a dolgok, mint a huszadik század elején.

A nacionalizmus, az intolerancia, a demagógia miért táptalaja az extrémizmus izmosodásának?

Mert aki a szószólója, annak ellenségekre van szüksége, s permanensen szeret megküzdeni velük. Ehhez valakiket állandóan ki kell kiáltani árulónak, ellenségnek, akivel az együttműködés és az erők összekapcsolása helyett harcolni kell és legyőzni őt.

Tíz éve, a 2004-es úgynevezett nagy bővítés időszakában rengeteg szó esett arról, hogy célhoz érni csakis összefogással lehet; hogy Európát a kulturális gyökerei teszik naggyá, közösséggé. Ha most körbepillantunk, reménykedhetünk-e abban, hogy ezt sikerül is keresztülvinnie ennek az egyre szerencsétlenebb viták és ellentmondások szaggatta Európának?

Ha csak reménykedünk, akkor nem fog sikerülni. Ezért tenni kell, nem reménykedni. A nép mi vagyunk, s amit megteszünk, az meg lesz téve; amit nem, az meg nem. Az egyik személyes alapélményem ezzel kapcsolatban Firenzéhez kötődik. Ott álltam Michelangelo Dávid-szobra előtt, s elöntött az érzés, hogy ez a szobor bennem is él. Ami kisugárzik belőle, az én kultúrám is, pedig egy olasz mester alkotta. De mégiscsak benne vagyok én is. Ha egy picit mindenki megvizsgálja önmagát, hogy miből áll a saját öntudata, egyéni identitása, önmagáról alkotott képe, akkor egy-kettő észreveszi, hogy ott van benne a fél világ, és Európa különösképpen.