Bécs után Tokióban sem fog fél szívvel énekelni

Oláh Csaba felvételeBarátnője családjához utazik Villach mellé, Ausztria déli tartományába. Ez lesz az első ottani húsvétja. Pozsonyi rokonait már a múlt héten meglátogatta, Mács József, a nagypapa 75. születésnapját egyébként sem hagyta volna ki.

Kipuhatolta már, milyenek a húsvéti szokások Karintiában?

Arrafelé nincsenek hagyományok. A locsolkodás sem dívott soha. Se vízzel, se kölnivel. Nem is tudják, mi az. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Stefie szárazon megússza. Szeretném kiönteni az ágyból. Remélem, sikerülni fog. Ismerje meg a magyar népszokásokat...! Náluk az ünnep szombaton, a templomban kezdődik, ahol a pap szentelt vizet szór egy nagy kosár finomságra. A húsvéti sonkára, a tormakrémre, a tojásra és az édességekre. Vasárnap pedig elkezdődik a nagy eszem-iszom.

Hétfőre meg asztalra kerülnek Stefie festett tojásai?

Ez sem szokás arrafelé. Ők csokoládétojásokat dugdosnak el a kertben, főleg a gyerekeknek.

Akkor nincs meglepetés?!

Majd Stefie fog meglepődni, amikor meglát a vízzel. Ezt a húsvétot nem fogja elfelejteni, az már biztos. Annak pedig örülök, hogy nem színezte a valóságot. Legalább tudom, mi vár rám. Egyszer az osztrák tévé riportere megkérdezte tőlem, hogy nálunk, Miskolcon milyen a karácsony. Ha az igazat mondtam volna, hogy ugyanolyan, mint Bécsben, az nem lett volna érdekes. Ki kellett gyorsan találnom valamit. ĺgy aztán csillogó szemmel azt feleltem: gyerekkoromban, a dédnagymamámmal lovasszánnal jártunk ki az erdőbe fát szedni, pár nappal karácsony előtt. Hullott a hó, vakító volt a fehérség... ez tetszett a riporternek, csak úgy itta a szavaimat. Most Stefie is „mesélhetett” volna, hogy náluk a húsvét ilyen meg olyan. De nem színezte.

Gömörben, Páskaházán gondolom élvezte a húsvétokat.

Diákként, főleg általános iskolás koromban nagyon nagy élmény volt. Beültem Miskolcon a kocsiba, az édesanyám pedig vitt az akkor ott élő nagyszüleimhez.

Nagymamája mesélte: már négy-öt évesen is talpraesett gyerek volt. Egyedül ment el a boltba, és szlovákul kért salátát.

Ezt még ma is tudom: „Dvaccat dekov vajicskovej szalat szi proszím zabalicsku.” De volt egy másik verzió is, a „natanyier”, ha helyben akartam elfogyasztani. Később aztán elkezdődött a rántottsajt-korszakom, és ez azóta is tart. A húsvét persze a pénzgyűjtésről szólt. Kicsi voltam, rettentően élveztem, hogy egy nap alatt ilyen gazdag lettem. Tizenöt-tizenhat évesen már „befektettem”. Mivel sokat sportoltam, drága tornacipőket vettem. Ez úgy kezdődött, hogy amikor bekerültem a gimnáziumba, elég rosszul futottam. Egyszer aztán szégyenemben úgy bedurrantam, hogy elkezdtem tréningezni, s később már annyira jó lettem, hogy versenyekre jártam.

Élvezte is, vagy szimplán csak bizonyítani akart?

Élveztem, mert magamra találtam. Meg is volt hozzá minden adottságom. Egy idő után már versenyeket nyertem, mindenkinél gyorsabb voltam. 1500 méteren a Borsod megyei döntőbe is bekerültem. Én voltam az egyetlen, aki nem szöges, hanem sima edzőcipőben futottam. ĺgy lettem második. Talán nem véletlen. Ha nyertem volna, bizonyára más irányba visz az élet, hiszen az atlétika is nagyon érdekelt. Edzőt kerestem volna, és folytatom. A zene azonban nem engedte, hogy így legyen.

Sporthasonlattal élve, az a típus, aki azt mondja: „Nem fontos győzni, csak utálok veszíteni”?

Én azt mondom: Győzni kell, győzni, győzni, győzni! Ha elkap a hév, mindent ignorálni tudok magam körül. Csak a célt látom. Veszszen, ami nem érdekel! Ha belefogok valamibe, akkor nagyon mélyre beleásom magam. Vasárnap például focimeccsen voltam. Tizenkét éves korom óta nagy pályán nem futottam labda után. Koncertet adtam a Bécs melletti Grünbachban, aztán éjjel háromig iszogattunk, és tettem egy könnyelmű ígéretet, hogy beállok a bécsi sportújságírók csapatába, akik a helybeliekkel, egy második ligás vidéki csapat ellen fociztak. Felkeltem, tíz perccel a meccs előtt bemelegítettem, és már kezdődött is a mérkőzés. Úgy gondoltam, majd a második félidő végén, amikor mindenki jól elfáradt, beállok. Nem ez történt. Már az elején beküldtek. „Azt csinálsz, amit akarsz – mondták –, oda mész, ahová tetszik.” Én voltam a libero, a tizenegyedik a csapatban, aki mindig oda megy, ahol szükség van rá. Tizenöt éve játszottam legutóbb, akkor is csak kapus voltam, de most úgy mentem előre, mint az őrült, pedig labdába sem tudtam rúgni. Belerohantam a kapuba, mert a második csatártól el akartam venni a labdát. Ja, és úgy indult a meccs, hogy lesen álltam. Gondoltam, majd csak kapok egy labdát, és megpróbálom berúgni. De szólt az ellenfél játékosa, hogy „Figyelj már, tudod, hogy nem állhatsz itt!” „Tényleg?” – csodálkoztam, és nevetve odébbmentem. Szaladgáltam össze-vissza, igyekeztem mindenkit meggátolni, hogy labdát kapjon, azt hittem, rám szólnak, hogy „Rendben, köszönjük, elég volt!” Ehelyett jöttek gratulálni, hogy jó voltam, és azt mondták, ha mindenki ilyen hévvel játszott volna, nyer a csapat. De a grünbachiak győztek, a sportújságírók veszítettek.

Győzni, győzni, győzni! – mondta az előbb. 1997-ben a Roman Polanski rendezte Vámpírok báljában kapta első musicalszerepét Bécsben. Azóta olyan magasra jutott, s főleg az Elisabeth-beli Halállal, hogy a bécsi színpadok egyik legkeresettebb musicalsztárja lett.

Csatát sokszor vesztettem, de a háborút én szoktam megnyerni. Ha elesek, azonnal talpra állok. Én is kaptam már pofonokat a pályán, főleg az elején, amikor Budapest kihagyásával Miskolcról Bécsbe kerültem, de ez sem gátolt semmiben, így is eljutottam a célba, amelyet magam előtt láttam. Legfeljebb nem éppen úgy, ahogy elgondoltam. Amikor 1996-ban ott ültem az Elisabeth operettszínházi előadásán Budapesten, és a Halált látva azt mondtam: ez nagyon jó szerep, szeretném eljátszani, még nem gondoltam, hogy ez valóban meg fog történni. És Bécsben is, Miskolcon is, Budapesten is eljátszottam. Ha a fejembe veszek valamit, nem állok meg akkor sem, ha a hátamat tapossák.

Az Elisabeth hatalmas Theater an der Wien-beli sikersorozata után most mégis úgy döntött: új úton folytatja. Rockénekesként.

Nekem mindig ez volt a vágyam. Egyedül énekelni a színpadon. Tizenhat évesen kezdtem, nagy kört kellett megtennem, hogy eljussak eddig. De a kör, a musicalek köre most bezárult, és elindultam azon az úton, amely kamaszkorom óta hatalmas erővel vonzott. Már nem vagyok kiéhezve a színházra. Elég volt. Jóllaktam.

Pár héttel ezelőtt, egy bécsi koncertjén én is ezt éreztem: nagyon megelégelhette a színpadi szerepeket, mert valósággal tombolt örömében, hogy egy zenekar élén önmaga lehet, s féktelenül, elemi erővel nyomta a dalokat másfél órán át. Tombolt a közönség is. Frenetikus sikert aratott. Lesz ereje nemet mondani, ha pár hónap múlva új szerepre hívják valamelyik rangos társulatba?

Biztos, hogy lesz. Nekem ez a nagyobb kihívás: önmagamat adni. A közönség pedig szereti, ha kétszázzal égek. A producerem most azon ügyködik, hogy minden koncertemnek íve legyen. Hogy a látszólagos spontaneitás mögött ott legyen a tudatosság. A spontaneitás ugyanis a belső tűzből jön. Meg kell tanulnom, hogy ami egyszer „spontán” jól sikerült, az maradjon a koncert alkotó része. Tehát rögzíteni kell. Az pedig nagyon sok munkával jár. Pár dolgot, pár számot be kell állítani, a show-nak biztos pontokat kell teremteni, de az arcomat nem akarom elveszíteni. A műsort pontosan fel kell építeni, az egyéniségemet viszont szeretném megőrizni.

Legelső nagy koncertje hol volt?

Miskolcon, 2001-ben. Az ottani Elisabeth után. És már ott is farmernadrág és piros szőrmebunda volt rajtam, amit azóta is csak a koncertjeimen viselek. A miskolci koncert fontos emlék marad számomra. A felkészülés utolsó napjainak egyikén, csütörtökön lejött a próbaterembe az édesapám, lejátszottunk neki egy számot, amelyet én írtam, meghallgatta, és életében először azt mondta: „Ez nagyon jó volt, fiam!” Hétfőn pedig meghalt.

Miközben ötödik bécsi koncertjére készül, egyre közelebb kerül első CD-je megjelenéséhez.

Remélhetőleg még ebben az évben piacra kerül. Nem siettet a lemezkiadó. A minőség mindennél fontosabb nekik, én pedig tisztán látom az irányt, hiszen az elmúlt kilenc év jó iskola volt.

Videoklipje is készül az MTV-VIVA TV vonalon.

Most olyan lehetőségeket kaptam, amelyeket nem szalaszthatok el. A CD-n pedig csupa saját dalom lesz.

Páratlan helyzet: egy magyar művész első albuma osztrák kiadó gondozásában születik.

ĺgy hozta az élet. Én ezzel nem foglalkozom. Ha a pályát Budapesten kezdtem és ott is folytattam volna, minden másképpen alakul. Elsőéves voltam a színművészeti főiskolán, amikor ösztöndíjat kaptam Londonba, onnan már Bécsbe vezetett az utam, a Vámpírok báljába. Aztán jött a Falco és a hosszúra nyúlt nyugat-európai turné, majd az Elisabeth. A CD voltaképpen ennek folytatása, csak más vonalon. Ez az év mindenesetre nagyon izgalmasan alakul. Vízválasztó lehet a pályámon, úgy érzem. Aztán a végén majd kiderül, helyesen döntöttem-e. Fél szívvel nem szeretek dolgozni, a színház pedig, ahogy már említettem, csak a fél szívemet tudná kitölteni. A rockszínpadon viszont teljes lényemmel ott vagyok. S hogy mindez Bécsben történt meg? Ott találtam meg az otthonom, így alakult az életem. Nem állítom én, hogy ezután már soha nem fogok musicalt énekelni, csak most fordítani akarok a helyzeten. Ami eddig minden napomat kitöltötte, az most mellékvágányra kerül, az előtérben pedig én állok majd a zenekarommal. Decemberben Japánba utazom az Elisabeth-tel. Osakában és Tokióban vendégszerepel a Theater an der Wien, s mivel a japánok engem kértek a Halál szerepére, nem mondhattam nemet. De ha jól alakulnak a dolgok, ott is lenyomok pár önálló koncertet. A japánkerteket pedig alaposan szemügyre veszem. Ez már egy következő álom: ha lesz egy kis házam, ott a jakuzi mellett japánkert is lesz. Fújhat a szél, eshet a hó, ott ülök majd a kis medencében pezsgővel a kezemben.

Húsvétkor Karintiában is lesz pezsgő?

Síelni szeretnék, termálfürdőben lébecolni, aztán jöhet a húsvéti sonka. Csípem a tormát, az meg csíphet engem!