Batthyány Lajos, a „magyar Egmont”

Bár kortársai a németalföldi szabadságharc egykor kivégzett vezetőjéhez hasonlítva a „magyar Egmont”-nak nevezték, a magyar történelmi panteonban nem kapta meg azt a tiszteletet, melyet életműve alapján okkal megérdemelt volna.

Gróf Batthyány Lajos 1807. február 10-én született Pozsonyban, és más nemes ifjakhoz hasonlóan katonai pályán kezdte. 1831-ben leszerelt, a harmincas évek pedig a közéleti felkészülés jegyében teltek el. A magyar politikai élet küzdelmeiben az 1839-es országgyűléstől kezdve vett részt, és a forradalomig ő volt a felső táblán az ellenzék vezére. Bár nem volt olyan kiváló szónok, mint Kossuth, és nem írt nagy hatású elméleti munkákat sem, mint Széchenyi, gyakorlati téren mégis kitűnt tevékenységével, és minden megnyilvánulásával a polgári átalakulás ügyét igyekezett előmozdítani. Ennek köszönhetően olyan nagy tekintélyre tett szert, hogy Kossuthtal összefogva országos szinten is a magyar reformmozgalom irányítójává vált. Felesége, Zichy Antónia méltó társa volt ebben a küzdelemben, így nem véletlen nevezte őt a titkosrendőrség a „legbőszebb honleány”-nak. Batthyány több gazdasági, társadalmi és politikai egyesületben is részt vett (Iparegyesület, Ellenzéki Kör stb.), Hatvani utcai palotájuk Pesten pedig a társadalmi élet központjává vált. Komoly politikai előkészületek után 1847-re sikerült kidolgoznia a polgári átalakulás programját, az Ellenzéki Nyilatkozatot, megteremtve ezzel a liberális reformellenzék egységét.

Az utolsó rendi országgyűlésen Batthyány szintén a felső táblán irányította az ellenzéket. Itt viszont a reformok ügye holtpontra jutott, és hónapokon át tartó küzdelem után végül csak az Európán végigsöprő forradalmi hullámnak köszönhetően sikerült áttörést elérni. Batthyányt március 17-én Bécsben kinevezték miniszterelnöknek, s ő még aznap kihirdette a jobbágyfelszabadítást. Ezt követően mintegy háromheti törvényhozói munka kezdődött Pozsonyban, mely a feudalizmust felszámolva lerakta a modern polgári Magyarország alapjait mind politikai, mind társadalmi szempontból. Bevezették a népképviseleti országgyűlés és az ennek felelős kormány intézményét, a cenzúrát eltörölték, a cenzusos választójog bevezetésével a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb választási törvényét hozták létre. Társadalmi téren is forradalmi változásokra került sor, felszabadították a jobbágyokat, eltörölték a terheiket (a kilencedet és a tizedet), bevezették a közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget. Bár ez az időszak látszólag nyugodtnak tűnt, ám nem szabad elfeledkezni arról, hogy a forradalmat követően ismét rendkívül válságos helyzet következett be. A konzervatívok ugyanis a forradalmat követően hamar magukhoz tértek, és mindent megtettek az átalakulás lefékezéséért, ráadásul országszerte különféle parasztmozgalmakra is sor került. Ebben a kiélezett helyzetben Batthyány komoly szerepet játszott, mind a konzervatív cselszövések meghiúsításában, mint az elégedetlenség lecsillapításában, így az ország el tudta kerülni a polgárháborút, az átalakulás pedig vér nélkül zajlott le.

Az új kormány április 11-ét, az országgyűlés berekesztését követően Pestre költözött, ahol rendkívül nehéz körülmények között kezdte meg a munkáját. Az államkincstár üres volt, az országban állomásozó haderő nem engedelmeskedett az új kormánynak, meg kellett szervezni a minisztériumokat, és megfelelő szakemberekkel fel is kellett ezeket tölteni. Szerencsére Batthyányék a kezdeti nehézségeken rövidesen úrrá tudtak lenni, a kormányzati munka megindulásával pedig sikerült megszilárdítani a forradalom eredményeit.

A Batthyány-kormány hazai megítélésének szempontjából nagyon komoly erőpróbát jelentettek az 1848 nyarán tartott népképviseleti választások. Ezeken viszont a kabinetet támogató liberális jelöltek szereztek döntő többséget, míg a radikálisok és a konzervatívok mindössze néhány mandátumhoz jutottak. Ezek az eredmények minden kétséget kizáróan jelezték, hogy a korabeli magyarországi társadalom elégedett Batthyányék addigi munkájával, így továbbra is nekik szavazott bizalmat.

Ebben az időszakban a legnagyobb gondot a Habsburg-udvarral folytatott hatásköri viták jelentették, hiszen az áprilisi törvények az osztrák–magyar viszonyt csak nagy vonalakban szabályozták, ám sok részletkérdés maradt tisztázatlanul. Ezeken a tárgyalásokon Batthyány rendkívül eredményesen képviselte a magyar álláspontot, és az áprilisi törvényekben szerzett pozíciókat megvédve sikerült az ország politikai mozgásterét tovább tágítania. Határozott fellépésével viszont sikerült teljesen magára haragítania a császári udvar és a család prominens személyiségeit, és a jelenlegi kutatások szerint ez volt későbbi halálos ítéletének is a valódi oka, sorsáról pedig minden jel szerint már 1848-ban döntöttek.

Ráadásul Batthyány emellett több olyan lépést is megtett hazája érdekében, melyek során nemegyszer átlépte a politikai lojalitás akkor megengedett határait, bár egy-egy esetet leszámítva azért megmaradt a törvényes keretek között. Ő volt például az, aki 1848 májusában elrendelte a mozgó nemzetőrség, vagyis a honvédség toborzását és felfegyverzését, ő vitte keresztül, hogy a Magyarországon állomásozó katonaság a kormány mellé álljon, a szerb lázadók ellen az akkor még Magyarországtól független Erdélyből ő hívta segítségül a székely határőröket, ő kezdte meg egy független magyar külképviseleti rendszer kiépítését, a Habsburg-államadósságok törlesztésében való magyar részvételt pedig keményen visszautasította. Bár a Batthyány-kormány mindenáron belső stabilitásra törekedett, az idő előrehaladtával mégis egyre több kedvezőtlen jelenség mutatkozott (például az ellenforradalmi törekvések erősödése, a nemzetiségi mozgalmak, a szerb felkelés, a horvát lázadás, a császári udvarral folytatott állandó hatásköri viták, a radikális és ellenzéki mozgalmak politikai támadásai stb.), melyek mind jobban megingatták a kabinet pozícióját.

A nyár vége felé döntő fordulat következett be az Ausztriához fűződő magyar viszonyban. A Habsburg Birodalom különféle tartományaiban (Galíciában, Csehországban, Itáliában) ugyanis ekkorra már leverték a forradalmakat, így a császári udvar hozzálátott, hogy az idő kerekét Magyarországon is visszaforgassa. Bécs célja az volt, hogy a forradalom eredményeit visszavonja, ezért támadásuk leginkább az ország önállóságának két legfontosabb pillére, az önálló magyar had- és pénzügyminisztérium ellen irányult. Bár Batthyány még ekkor is kísérletet tett az ellentéteket tisztázására, a császári udvar már nem volt hajlandó engedményeket tenni a tárgyalásokon.

A Habsburgok céljaik eléréséhez Jellašic horvát bánt kívánták felhasználni, aki szeptember 11-én a katonaság élén átkelt a Dráván, hogy megdöntse a törvényes magyar kormányt. A kabinet a támadás hírére – egy-két személytől eltekintve – lemondott, Batthyány pedig ügyvezető miniszterelnökként a helyén maradt, hogy megpróbáljon közvetíteni a szembenálló felek között, de kísérletének kudarca után október 2-án végleg leköszönt. A közélettől persze ekkor sem vonult vissza, októberben beállt nemzetőrnek, majd a tél folyamán képviselőként a népképviseleti országgyűlésnek is tagja lett. 1848 decemberében, amikor Windischgrätz vezetésével újabb ellenforradalmi támadás indult az ország ellen, Batthyány javaslatára egy küldöttséget menesztettek a győztes osztrák hadvezérhez, amelynek a volt miniszterelnök is tagja volt. Windischgrätz azonban tárgyalás helyett feltétel nélküli megadást követelt, Batthyányt nem is volt hajlandó fogadni, sőt pár nappal később Pesten letartóztatta. A fogoly, bár több alkalma is lett volna a szökésre, nem élt ezzel a lehetőséggel, és ártatlanságában bízva önként maradt rabságban. A per koncepciós jellegét jól mutatja, hogy Batthyánynak védőügyvédje sem volt, hiszen az általa felkért védőt, Deák Ferencet elutasították, amiként nem idézték be az általa kért mentő tanút, István nádort sem. A bíróság a volt miniszterelnököt felségárulás vádjával halálra és vagyonelkobzásra ítélte, ugyanakkor ez a testület a több szempontból is sántító halálos ítélettel párhuzamosan az uralkodóhoz kegyelemre terjesztette fel a volt miniszterelnököt. Számításukba azonban hiba csúszott, hiszen Magyarországon ekkor már a szadista Haynau volt élet és halál ura, aki a kegyelmi kérvényt elutasítva Batthyányt kötél általi halálra ítélte. A gróf az akasztás szégyenétől végül úgy menekült meg, hogy a felesége által becsempészett tőrrel a takaró alatt olyan súlyos sebeket ejtett a nyakán, hogy másképp nem lehetett kivégezni, csak golyóval. 1849. október 6-án, a bécsi forradalom első évfordulóján, a pesti Újépületben este agyonlőtték.

Bár a halálos ítéletet a korabeli magyar közvélemény justizmordnak tekintette, Batthyány „vesszőfutása” halálát követően sem fejeződött be. 1870-ben ugyan nagy pompával helyezték örök nyugalomra a Kerepesi temetőben, ám személyisége mégsem kapta meg a megérdemelt elismerést az utókortól. A kiegyezést követően a függetlenségi jelszavakkal operáló ellenzék ugyanis a Habsburgoktól elszakadó, a kiegyezéssel markánsan szembenálló Kossuth Lajos nevét tűzte a zászlajára, a dualizmust elfogadóknak pedig rendkívül kellemetlen lett volna a volt miniszterelnök alakja, mivel azt nem lehetett összhangba hozni a magyar király, Ferenc József személyével, aki ha közvetve is, de nagy szerepet játszott Batthyány halálában. Az 1918-as őszirózsás forradalom idején egy pillanatra felcsillant az alkotmányos miniszterelnök alakja, de az azt követő tanácsköztársaságnak már nem rá, hanem sokkal inkább a magyar forradalmárokra volt szüksége. A Horthy-rendszerben sem kapta meg Batthyány személyisége a kellő megbecsülést, mivel Szekfű Gyula, a korabeli társadalomra rendkívül nagy hatást gyakoroló Három nemzedék című művében Széchenyi István alakját állította piedesztálra.

1945-öt követően a magyar közéletben a forradalmár Petőfi és Táncsics, valamint Kossuth került az előtérbe, bár az 1970-es években Batthyány Lajos alakja a magyar történettudományban, elsősorban Urbán Aladár kutatásainak köszönhetően a helyére került. A nyolcvanas évek második felének magyar közéletében ismét a reformer Széchenyi személyisége lett fontosabb, Batthyányt illetően változást csak 1990 hozott. Ekkor az első demokratikusan választott kormány miniszterelnöke, Antall József tisztelete jeléül dolgozószobájának falára elhelyeztetett egy elődjéről készült festményt, amelyet az 1994-es kormányváltást követően a szocialista miniszterelnök, Horn Gyula eltávolíttatott onnan. Batthyány Lajos portréja azóta sem került oda vissza, és csak remélni lehet, hogy e nagy magyar államférfi megítélésének szempontjából az emlékév akár társadalmi, akár politikai téren valamiféle változást hoz majd.