Azok a boldog békeidők, avagy a nosztalgikus posztmodern

JANKOVIĆ DÁVID

Ha feltétlenül meg akarjuk határozni, mikor és hol játszódik a film, a legközelebb azzal jutunk, ha a két világháború közötti békeidőben, valahol Közép-Kelet-Európában helyezzük el. De igazság szerint ezzel nem mondunk igazat. Talán ha azt mondanánk, hogy a jelzett helyen és időpontban, de egy másik, nagyon hasonló, párhuzamos dimenzióban forog a film, akkor közelebb járnánk az igazsághoz. Wes Anderson filmjei ugyanis önmagukban zárt, saját belső törvényszerűségeik uralta világokban játszódnak. Olyanokban, melyek látszólag leképezik ugyan a miénket, de valójában kreatív termékek, melyeket nem korlátoznak történelmi, fizikai, biológiai szükségszerűségek. (Hasonlóképpen: aligha jutott bárkinek valaha eszébe megkérdezni, miért nem tűnnek fel soha rendőrök Tarantino Kill Billjében, amely pedig leginkább egy képregény-univerzumra hajaz.)

Ez jut kifejezésre abban az Anderson által gyakran használt, több filmjének keretét adó technikában, amikor az egyik szereplő tulajdonképpen könyvet olvas, amelynek tartalma a film, s ez utóbbi ebből eredően fejezetekre tagolódik. Az egyes fejezetek vizuálisan is elválnak egymástól, köztük az új fejezetet jelző felirat jelenik meg a filmvásznon. Ezt a – végső soron a brechti epikus színház hagyományaiból táplálkozó – posztmodern technikát alkalmazza előszeretettel Tarantino is. A megoldás funkcióját tekintve elmossa az egyes médiumok közti határokat, emellett elidegenítő hatása is van, végig tudatosítani kívánja a nézőben, hogy filmet néz.

Ha a posztmodern film további fontos jellemzőit keressük, a külső referenciák használatára, az irodalmi intertextualitás analógiájára figyelünk fel. Ez a fajta vizuális „pastiche” szintén ismert Tarantino-védjegy, azonban míg ő leginkább a filmes „ponyvából” táplálkozik, Anderson jóval komolyabb alkotásokból merít. Nehezen felülmúlható a Grand Budapest Hotel azon jelenete, amelyben Willem Dafoe karakterét Murnau 1922-es vámpírfilmjének főszereplője, Nosferatu vizuális megfelelőjévé alakítja, és a Szakadt függöny című Hitchcock-film egyik jelenetének replikájába helyezi bele.

Bár Tarantinóhoz hasonlítjuk, Anderson eredetiségében semmivel sem marad el mögötte. A jelzett sajátosságok egy filmművészeti irányzatot jellemeznek, noha a vonulatnak kevés igazán kimagasló képviselője akad. Andersont zárt világa egyértelműen megkülönbözteti mindenki mástól, mind stilisztikailag, mind tematikailag. Legújabb filmjében is feltűnnek a rá jellemző kameramozgások, vágások, a színhasználat és a már-már mániákus precizitással megkomponált képek. Megtörtént, hogy ez utóbbival korábban elvetette a sulykot, a The Life Aquatic with Steve Zissou képei olyan szinten összetettek voltak, hogy az már a befogadást korlátozta. (Nem a karakterek kidolgozottságának hiányáról volt szó, mint ahogy azt sok kritikus állította.) A Grand Budapest Hotelben megtalálta a kényes egyensúlyt: rengeteg apró részlet van ugyan, amire figyelni lehet, de ez sosem fordul át a zavaró tartományba.

Azoknak a kritikusoknak sem lehet egy szavuk sem, akik korábban gyakorta kérték számon Andersonon a variálódás hiányát (annak ellenére, hogy filmjei műfajilag medöbbentő sokféleséget mutatnak). Talán csak egy jelenetsor akad, amely erősen emlékeztet a Fantastic Mr. Fox egy részére, de azt gondolom, az ilyesfajta önreferenciák jól illeszkednek a korábban jelzett posztmodern gondolatiságba. Feltűnnek másfelől a rendezőre eddig nem jellemző sötétebb tónusok (főleg vizuális téren), de a fekete humor minden esetben tompítja ezek hatását. A témában visszaköszön ugyan néhány Anderson kedvenc motívumai közül, különösen az árvaság, a szétesett család problémája, de inkább csak finoman a háttérben húzódik meg. Érdekes viszont ebből a szempontból a film kerete, amely bizonyos határok között többféleképpen értelmezhető, és akár a szóban forgó témába is beleilleszthető.

A legerősebb motívum viszont az Andersonnál eddig kevéssé megjelenő nosztalgia, egyfajta főhajtás egy letűnt időszak korszelleme és embertípusa (valamint, az utalások révén, filmművészete) előtt, sóvárgás a szertefoszlóban levő békeidők iránt. Mindenesetre a film főhőséhez hasonlóan annyit megállapíthatunk, hogy „maradt még a civilizáció halvány pislákolásaiból ezen a barbár vágóhídon, amit hajdan emberiségként ismertek”. Wes Andersonnak hívják.