Az út másik vége

Paul Auster mellett John Barth a kedvenc amerikai íróm, így nagy volt az örömöm, amikor a Kalligram Kiadónál megjelent Az Úszó Opera, Barth 1955-ben írt és 1956-ban megjelentetett első regénye.

Az 1930-ban született John Barth neve ismert a magyar olvasók előtt, de művei kevésbé. Az amerikai posztmodern irodalom egyik méltán nagynevű öregjének eddig ez a harmadik magyarra lefordított kötete. Az út vége című kultikus népszerűségre szert tett regényét — mely Az Úszó Opera „ikerregénye” és 1958-ban jelent meg először — Tellér Gyula fordításában 1970-től olvashatjuk magyarul (Európa Kiadó, Modern Könyvtár sorozat). Ezt még három kiadás követte: 1977-ben és 1987-ben szintén az Európa adta ki (utóbbi kiadás az Európa Zsebkönyvek sorozatban), majd 2005 tavaszán a Kalligram Kiadó. 1977-ben Bolyongás az elvarázsolt kastélyban címmel jön ki Barth 1968-as könyve Abádi Nagy Zoltán fordításában (Európa, Modern Könyvtár). Ezeken kívül 1981-ben az Entrópia című antológiában szerepelt Önéletrajz című írásával (Európa, Modern Könyvtár, 286—291., ford. Abádi Nagy Zoltán.), a Nagyvilágban és a Helikonban esszéivel, regényrészletekkel. Raymond Carvernek az 1997-ben megjelent Nem ők a te férjed című elbeszélésgyűjteményét Barth Néhány szó a minimalizmusról című esszéje vezeti be előszóként (Kalligram, 7—14., ford. Vajda Róza [1986]). Az irodalomtudományban, ha a posztmodernről van szó, megkerülhetetlennek bizonyult A kimerülés irodalma, majd Az újrafeltöltődés irodalma című esszéje (Nagyvilág, 1982/4. és Helikon, 1987/1—3.). Barthról kevesen írtak (magyarul) részletesen, hiszen életművének kb. húsz kötetéből csak az említett három érhető el magyar nyelven. Az 1970-es kiadás utószavát jegyző Taxner-Tóth Ernő ismertetésén kívül, mely észrevehetően nagyrészt szekunder irodalmon alapul, Abádi Nagy Zoltán írásai vehetők komolyan: a Bolyongások az elvarázsolt kastélyban-hoz írt utószava, valamint Mai amerikai regénykalauz 1970—1990 című könyve (Intera Rt., 1995), ahol részletesen elemzi a Kimérát (Chimera, 1972) és az Alkotószabadságot (Sabbatical, 1982). A tudományos igényességgel megírt Kánon és nem-olvasás. Egy példa John Barthtól című tanulmányt Molnár Gábor Tamás jegyzi (In Kánon és olvasás. Kultúra és közvetítés., szerk. Bengi László és Sz. Molnár Szilvia, I. kötet, Budapest, FĺSZ, 2002, 83—93.).

Hasonlóan számtalan szerző esetéhez, ha Barth műveit akarjuk olvasni, el kell sajátítanunk az angol nyelvet, mert a néha felbukkanó fordítózsenik sem képesek főbb műveit hitelesen átültetni magyar nyelvre sokrétű telítettségük miatt (The Sot-Weed Factor [1960], Giles Goat-Boy [1966] — lásd még például Joyce: Finnegans Wake, Pynchon: Gravity’s Rainbow; bár ez utóbbi állítólag már fordítás alatt áll). Az ezen való szomorkodás helyett fordítsuk figyelmünket inkább a megjelent regényre, amely kerek ötven év késéssel, de megérkezett a magyar olvasókhoz.

Szerzői elképzelések szerint az „ikerregények” egyike (Az Úszó Opera) nihilista komédia, a másik (Az út vége) nihilista tragédiának íródott. Míg Az út végében Rennie Morgan, a szerelmi háromszög női karaktere meghal angyalkacsinálás közben, addig Az Úszó Operában az elbeszélő Todd Andrews mégsem lesz öngyilkos és az Úszó Opera varieté vendégeit sem robbantja fel. A végkifejlet szempontjából tehát megfelelnek a komédia és tragédia írói koncepcióinak. Ahogy az ikrek egyívásúságuk ellenére is lehetnek különbözőek, úgy a két regény között is számos hasonlóság és eltérés fellelhető. Az egzisztenciális indíttatás mindkettőnek alapmotívuma, de a dramaturgiai hasonszőrűség ellenére más-más hangsúllyal, más-más kelléktárral köti le olvasóit.

Ahogy (bizonyos értelemben) Jacob Horner a Morgan házaspár női tagjával, Az Úszó Operában Todd Andrews a Mack házaspár hölgytagjával keveredik intim viszonyba a férj tudtával, beleegyezésével és némi ösztönzésére. Jacob mitoterápiával kezelt egzisztenciális és fizikai lebénulása Todd esetében egy bizonyos dátumhoz köthető fordulópontként jelentkezik (amelyet azonban maga sem tud pontosan behatárolni: 1937. június 21. vagy 22.), amikor elhatározza, hogy mégsem lesz öngyilkos, mert végeredményben „Az életnek nincs végső oka (akárcsak az öngyilkosságnak).” (253. o.) Todd visszaemlékezéseit olvashatjuk regényként, amelyben tulajdonképpen ennek a sorsfordító(?), Leopold Bloom-i napjának kitágított horizontját, krónikáját írja meg. Todd élethez és halálhoz (gondoljunk csak a nevében hordozott omenre) való viszonyát apjának öngyilkossága, a háborúban tapasztalt állati ösztön és a diagnosztizált halálos kór alakítja, mely aztán stílusilag a fekete és morbid humor nagymesterének, Vonnegutnak az ironikus írásmódjához közelíti a regény hangnemét és karakterét. Todd Andrews a szavak embere, bármennyire tiltakozik is ez ellen, az első fejezet (Behangolom a zongorám) hangsúlyosan másról sem szól, mint a prózaírás nehézségeiről, a szavak súlyáról vagy éppen súlytalanságáról. Ez a súly/súlytalanság mérlegelése játék az egész regény során jelen van a történet szintjén is: a minden értékek átértékelése folyamatában az élettörténet során, egészen a bizonyos értelemben felszabadító végkifejletig.

Barth intellektuális regénye kacagtató humorú etikai alapvetés. Bár nekem Az út vége most már meghatározóbb olvasmány marad mindörökké, Az Úszó Opera semmivel sem alábbvaló teljesítmény.

A Barth művei iránt érdeklődő olvasóknak ajánlom a következő, gazdag információs bázisú honlapot: www.davidlouisedelman.com /barth.

Rácz I. Péter