Az „új Európa” rendszerhibái

A szovjet–orosz állam és a wei­mari Németország közt, a Finnországtól Görögországig húzódó „Köztes-Európában” az első világháború végén 12 új vagy újraszabott nemzetállam jött létre. A versailles-i „új Európa” kisnemzeti, kisállami „viharzónájában” a következő két évtizedben sokféle belső meghasonlás, külső veszély, nagyhatalmi nyomás terelte őket kényszerpályákra, ami 1938–1941-ben súlyos nemzeti tragédiákhoz vezetett. Mindenesetre a történeti államukat helyreállító lengyelek, a szlovákokkal és ruszinokkal társuló csehek, vagy a rendkívül sikeres románok és szerbek számára nemzeti történelmük csúcspontja volt és maradt az 1918–1919-es eseménysor. Hasonlóképpen értékelik a térség nemzetállami átalakítását a függetlenségüket először kiharcoló finnek, észtek, lettek, litvánok, albánok. Nem véletlen, hogy a Nagy Háború végének tavalyi centenáriuma alkalmából együtt ünnepeltek a győztes nagyhatalmakkal. 

A vesztes nemzetek – németek, osztrákok, magyarok, bolgárok, törökök – ugyanezt igaztalan büntetésként, nemzeti drámaként élték meg. A korábbi államterületeik nagy részének vagy éppen Bulgária esetében a tengeri kijáratnak elvesztését nem kárpótolhatta a nemzetállami függetlenség. Rengeteg racionális, tényfeltáró magyarázat, józan értékelés, összehasonlító elemzés ellenére a száz évvel ezelőtt történtek emlékezete máig megosztja Európa népeit. A versailles-i, saint germain-i, neuilly-i, sevrés-i és lausanne-i békeszerződések büntető jellege éles ellentmondásban állt a béke-előkészítés során alapelvnek tekintett nemzeti önrendelkezéssel. Mindazonáltal a régió 100 éve fennálló nemzetállami szerkezete – a szörnyű etnikai tisztogatások, konfliktusok, kényszermigrációk és kényszerasszimilációk történeti tehertételével együtt – szerves része lett az európai államrendnek.        

Kisebbségi nemzetek

Nem mindenki volt képes saját államát megteremteni. Az ukránok, fehéroroszok átmeneti, rövid önállósulási kísérletek után szovjet, lengyel fennhatóság alá kerültek. A szlovákok és a ruszinok, a horvátok, a szlovének, a macedónok és a bosnyákok – nevesítve vagy névtelenül, ráadásul jórészt önként, a háború végi alapos mérlegelése alapján – a „csehszlovák” és a „jugoszláv” állam és politikai nemzet részévé váltak. Hogy aztán a két, többszörösen összetett államon belül hamarosan szembesüljenek a nyelvi rokonságból mesterséges nemzetegységet, politikai tőkét kovácsoló „fajrokonok”, a csehek és szerbek hegemóniaigényével. 

A szlovákok autonómiaigényét legerősebben hangoztató Andrej Hlinka a „csehszlovák nemzet” mesterséges konstrukciójában népe „élve eltemetését” látta. A párizsi békekonferenciára személyesen magával vitt memorandumban a „felszabadított szlovákság” helyett „szabad szlovák nemzetet” követelt. És hamarosan felerősödtek a horvát, macedón, szlovén, ruszin, ukrán autonómiatörekvések is. A macedónoknál ezek éveken át tartó véres terrorakciókba torkolltak.    

Az 1919–1923 közt létrejött versailles-i békerendszer a győztes és vesztes nagyhatalmak közti erőviszonyok átrendezésén túl, erős nemzetállamok kialakításával próbálta pótolni az éppen felszámolt európai nagyhatalmi egyensúlyt. Az „új Európa” stabilitását azonban kezdettől fogva többféle konfliktus fenyegette. Minden új nemzetállam rövid időn belül kénytelen volt megtapasztalni, hogy a francia, majd egyre inkább a szovjet–orosz és német birodalmak katonai és gazdasági túlsúlya az első perctől kezdve korlátozta szuverenitásukat. A kelet-közép-európai nemzetállamok 109 milliónyi népességének egynegyedét az új államokkal elégedetlen, csalódott kisebbségek alkották. Ez egyrészt önmagában megkérdőjelezte az önrendelkezési elv érvényességét, másrészt pedig kiélezte a belső etnikai viszonyokat, illetve az anyaországok és a – kisebbségeket másodosztályú állampolgárként kezelő – domicil államok ellentéteit. Az 1920-as évek átmeneti konszolidációja, a nemzetközi kisebbségvédelem és a kétoldalú kisebbségi szerződések kísérletei nem tudták ezeket a szomszédság- és kisebbségpolitikai konfliktusokat rendezni.

A nemzetállami rendezőelv és a kisállami szuverenitás korlátai láthatóvá tették a rendszer súlyos dilemmáit és ellentmondásait. Történeti tény, hogy a térség legtöbb nemzeti társadalma – így a magukat egységes nemzetként és nemzetállamként meghatározó csehszlovák és szerb–horvát–szlovén állam kisebbségi nemzetei, a szlovákok, ruszinok, horvátok, szlovének bosnyákok is – közelebb jutottak a politikai részvételi jogokhoz, sok százezren tudtak azonosulni a két- és többnyelvű nemzetegység és a közös államiság gondolatával, identitásával. Ugyanakkor erős nemzeti társadalmak – elsősorban az osztrák–németek, a birodalmi németek és a magyarok, vagy az albánok, ukránok, fehéroroszok – milliós nagyságrendű csoportjai kerültek kisebbségi helyzetbe. 

Nemzeti kisebbségek, nemzetközi kisebbségvédelem

A multietnikus nemzetállamok népességén belül összesen mintegy 80 millió embernek, az érintettek közel ötven százalékának változott meg az állampolgársága. 7,6 millió német és 6,4 millió zsidó, 5,2 millió ukrán, 3,1 millió magyar, másfél millió belorusz és lengyel, egymillió bolgár–macedón és török, s további 20 egyéb százezer főnél nagyobb népcsoport került hátrányos kisebbségi helyzetbe a versailles-i békerendszer részeként meghúzott új államhatárokkal. Az összesen 62 milliónyi európai kisebbségi közül hozzávetőleg 33 millió ember (53%) az Oroszország és Törökország, illetve Németország és Olaszország között létrejött nemzetállamokban élt. A nyugat-európai kisebbségek lélekszáma meghaladta a tízmilliót. A két világháború közti Szovjet–Oroszország európai területén pedig 12 millióra rúgott a nem orosz ajkú népesség száma, miközben Finnországban és a három újonnan létrejött baltikumi államban 750 ezer orosz került kisebbségi helyzetbe. 

A kisebbségek ügye a régi és új kisebbségi népcsoportok megnőtt politikai súlya cselekvésre késztette magukat a békecsinálókat, a békekonferencia munkáját irányító nagyhatalmak vezetőit is. Maga Wilson amerikai elnök, aki a békekonferencia első heteiben párizsi   tervezet néven újraértékelte korábbi álláspontját, s a születőfélben lévő békerendszer hibáit többé nem a békés revízió lehetőségének nyitva tartásával, hanem a kisebbségvédelem eszközeivel kívánta ellensúlyozni. 

A tartós béke érdekében teendő garanciális feltételekről, az új határok elismeréséhez szükséges lépésekről szólva ez a tervezet leszögezte: „A szövetség minden államtól – független és autonóm államként való elismerésük előfeltételeként – igényli, hogy vállaljanak kötelezettséget: a hatalmuk alá tartozó valamennyi faji és nemzeti kisebbségnek – jogilag és ténylegesen is – pontosan ugyanazt az elbánást nyújtják, mint amelyet a lakosság faji vagy nemzeti többségi népelemének biztosítanak.” A kisebbségvédelem előtérbe kerülése tehát egyrészt a korábban nagy nyomatékkal felmerült revíziós eljárások háttérbe kerülésével függött össze, ugyanakkor az eredetileg a népszövetségi alapokmány tisztán elvi-elméleti megállapítása helyett az új és a vesztes államok nemzetközi elismerésének egyik alapfeltételévé, nemzetközi szerződéssel szavatolt kötelezettségvállalássá lépett elő. 

Ennek érdekében Párizsban a kelet-európai és az amerikai zsidó szervezetek 1919 márciusában létrehozott közös zsidó delegációs bizottság tett nagyon sokat. Felvállalva a többi, nemzeti és vallási kisebbség érdekképviseletét, sikerült elérnie, hogy a békekonferencia főtanácsa foglaljon állást a kisebbségek védelmének ügyében. A főtanács május 1-jei ülésén Wilson kezdeményezésére létrehozták az Új államok és kisebbségek nevet viselő bizottságot, amely már másnapra javaslatot készített arról, hogy a német békeszerződéssel egy időben Lengyelországgal alá kell majd íratni a területéhez csatolt kisebbségek védelmét garantáló szerződést. Május végén ugyanezt a kötelezettséget Csehszlovákiára is kiterjesztették. Ez a két kisebbségvédelmi szerződésre történő utalás bekerült a versailles-i német békeszerződésbe. 

A bizottság meglehetősen kreatív tevékenységet végzett, igen rövid időn belül pontos képet alkotott az új és vesztes államok kisebbségeinek helyzetéről, a nemzetközi szabályozásnak alávetett állampolgársági, nyelvhasználati, oktatási, felekezeti jogokról. Javasolták, hogy a kisebbségvédelmi szerződésre Lengyelország és Csehszlovákia mellett kötelezzék Jugoszláviát, Romániát és Görögországot is. A vesztes államokban pedig a kisebbségvédelmi szerződés szövege kerüljön bele a velük kötött békeszerződésbe. 

A rendkívül gyorsan és hatékonyan dolgozó bizottság ugyanakkor kezdettől fogva kizárta a területi autonómiaformák alkalmazásának lehetőségét, mondván, hogy az új államok helyzetét aligha lehet az állam az államban típusú autonómiákkal biztosítani. A kulturális autonómia lehetőségét elvben fenntartotta, például az erdélyi szászoknál és székelyeknél. A kisebbségi szerződések az új államok függetlenségének elismeréséből kiindulva kötelezi őket az élethez való jog és a szabadságjogok, az állampolgársági jogok nyelvi, faji vagy vallási különbségtétel nélküli biztosítására, az állampolgárság megválasztásának elismerésére, a törvény előtti egyenlőség, a polgári és a politikai jogok szavatolására. 

A szabad nyelvhasználatot mindazonáltal „a magánérintkezésre, a kereskedésre, a vallásgyakorlásra, a sajtóra és egyéb kiadványokra, valamint a nyilvános rendezvényekre, a bírósági eljárásra korlátozta. S ami talán a legfontosabb volt, a kisebbségek szabadon alapíthattak iskolákat, egyesületeket, s a nagyobb arányban koncentrálódó közösségek számára pedig az anyanyelven folyó alapiskolai oktatást is biztosította. A nagy számú lengyelországi zsidóság számára a zsidó iskolák megszervezésére, a vallási ünnepek megtartására is jogot adott. 

Emberarcú nacionalizmus  

A területi-tartományi autonómia bevezetését a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés egyedül Kárpátalja részére biztosította. Az igen kemény román ellenállás letörését követően, 1919. december 9-én aláírt román szerződésben pedig a már említett székely és szász közösségek számára írta elő a román állam ellenőrzése alatt „a helyi autonómiát  iskolai és vallási ügyekben”. A bizottsági indoklás pedig kiemelte, hogy „a szász és székely enklávék léte Erdélyben kívánatossá teszi számukra kismértékű kulturális autonómia megadását, hogy közösségi tradíciójuk és erős lokális kötődésük harmonizálódjék az állami patriotizmussal, ahelyett, hogy konfliktusba kerüljenek azzal”. 

A népszövetségi eljárásrend alá került kisebbségvédelmi szerződések körül az 1920-as években hatalmas viták zajlottak. A panaszeljárás keretében a kisebbségi memorandumok százai próbálták a jogokat hatékonyan érvényesíteni. A kisebbségvédelmi rendszer sajnos végig igen alacsony hatásfokkal működött. Pedig elvben alkalmas lehetett volna arra, hogy az érintett államok jogrendjének részeként pozitív irányba tereljék a kisebbségi joggyakorlatot.  

A kelet-közép- és délkelet-európai nemzetállamok közül a legmesszebb kétségkívül Csehszlovákia jutott a kisebbségi jogok tekintetében. Ugyanakkor még a masaryki Első Köztársaság sem volt képes elszánni magát a szlovák és a kárpátaljai rutén autonómia megvalósítására, sem a 3,3 millió német, a közel nyolcszázezer magyar és a cseh–sziléziai lengyel kisebbség közösségi jogainak biztosítására. 

A csehszlovák demokrácia „emberarcú nacionalizmusa” képtelen volt a rendelkezésére álló húsz esztendő alatt érdemi integrációs folyamatokat elindítani a két kisebbségi nemzet, a szlovákok és a ruszinok, még kevésbé a három nagy lélekszámú nemzeti kisebbség körében. Mindez az 1938–1939. évi súlyos nemzetközi válság hónapjaiban előbb a szudétanémet kérdésnek Hitler által Münchenben kikényszerített nemzetközi „megoldásához”, a szlovák és a ruszin autonómia kikiáltásához, a lengyel és a magyar többségű területek leválasztásához, végül az Első Köztársaság megszűnéséhez vezetett. Az „új Európa” belső rendszerhibáit nem sikerült békés eszközökkel kijavítani, ami a második világháború poklába taszította az egész térséget.  

Szarka László

Az írás az NKFI „Kelet-közép-európai nacionalizmusok az első világháború éveiben” című kutatási program keretében készült.