Az operafinálé

Amikor Galkovicsot, a város népdalkör és folklór-karbantartási ügyosztályának vezetőjét már végképp nyomasztotta életének halálos egyhangúsága, arra gondolt, beáll a haditengerészetbe. Nem a gazdag helyi néphagyományokból lett elege, hanem abból, hogy szeretett városa nem értékeli kellőképpen a munkáját és elhivatottságát, ami a népi hagyományokat illeti. A város főterén évente lebonyolított folklórnapot is inkább azért rendezte a tanács és azért látogatta a nép, mert ingyen lehetett étkezni, és így kényelmesen el lehetett hallgatni a helyi csoportok fellépéseit. Galkovics, a népi dolgok helyi ügyvezetője már évekkel ezelőtt észrevette, hogy a folklórt egyre inkább csak ingyenkajával lehet eladni. Hogy sajnos csak így vevő a jónép a kultúrára. Ebből lett elege Galkovicsnak, és egy nap úgy döntött, beáll a haditengerészetbe. Nem a távolság miatt, inkább mert szerette a kihívásokat, és már gyerekkorától különösen fogékony volt a különös ötletekre, meg amúgy is, érezni akarta a tenger fanyar sós szagát.

Ez a hajlam, mármint a különös ötletekre való, folyamatosan erősödött benne, sőt tökélyre fejlesztette. A helyi általános iskola ballagó diákjaival például betanította a Háború és béke első kétszáz oldalát, amelynek mozgalmasabb részeit dalként énekelve adták elő, saját hangszereléssel és hoszszan ismétlődő refrénekkel. Az előadás negyedik órájára teljesen kimerült a közönség, kiürült a város főtere is, csak a meghatódott és néha elbóbiskoló nagymamák maradtak. Ők is csak azért, mert Galkovics velük is betanultatott egy általa operafinálénak nevezett produkciót, sőt találmányt, melyben az idős asszonyoknak az általuk kiénekelhető lehető legmagasabb hangot a lehető legnagyobb hangerővel kellett kitartaniuk egy előre megbeszélt ideig. Erre úgy tudta őket rávenni, hogy egyfajta műfajteremtőnek állította be az asszonykórus előadását, és külföldi turnékat ígért, meg nagy sajtóvisszhangot. S persze rengeteg gázsit élelmiszerben, kizárólag élelmiszerben, egész disznókondákat és több tucat szarvasmarhát emlegetett, ha a fizetségre terelődött a szó. Az asszonykórus belement; néhányan kétkedve fogadták az ötletet, őket a többiek hamar lehurrogták.

Miután a ballagó diákok végeztek műsorukkal, az asszonyok jöttek. Az operafinálé első másodperceiben a főtért környező fákról tömegesen röppentek fel a madarak, idegesen repkedve a légtérben, melyet vastagon megtöltött a torzra hangosított előadás. Galkovics a madarak stressz-repülését a kultúrház technikai személyzetére fogta, mondván, hogy az illető jóember nem ért a hangosításhoz, és félrekeverte a hangokat. Majd gondolt egyet, s maga vette kezelésbe a kissé már elavult és erősen recsegő-remegő berendezést. Izzadt tenyerével végigsimította csapzott művészhaját, félrelökte a technikust, és szemében őrülettel tolni-tekerni kezdte a kopott keverőpult műszereit. Akaratán kívül olyan hangerőt adott az előadásra, hogy az asszonyok közül többen rosszul lettek, a környék házainak ablakai betörtek, végül a színpad kórusostul, Galkovicsostul, hangfalastul öszszeomlott.

A hirtelen beálló süket csöndben határozta el magát Galkovics, hogy beáll a haditengerészetbe, mivel szerette a kihívásokat, és már régóta vágyott a tenger fanyar sós szagára. A helyi önkéntes tűzoltók eltakarították a színpad maradékait, a városi tanács létrehozott egy rögtönítélő bíróságot, majd esküdtszéket hívott össze, hogy döntsenek Galkovics további sorsáról. Az ítélkezés gyors volt és nyilvános. A néhai színpad mellett tartott, civil nézők részvételével rögtönzött rendhagyó látványosságot felvette a helyi videoklub is, hogy a későbbiekben esetleg valamire felhasználja.

Galkovics még aznap este öszszepakolt és elindult. A videoklub vezetője az érzelmileg megindító vizuális hatás és az intenzív látvány kedvéért még megkérte őt, hogy találjon ki valami alkalomhoz illő szomorú testtartást, és sétáljon bele a domb mögött éppen lebukni készülő napba.