Az Ikrek esete Klárával

Örvendetes, hogy egyre több fiatal szlovákiai magyar író próbálja ki tehetségét prózai műfajokban. Bárczy Zsófia A keselyű hava című novelláskötete és M. Csepécz Szilvia regénye, az Egyszerű viselet után a kora nyáron jelent meg Gazdag József igen színvonalas kisprózakötete, a Kilátás az ezüstfenyőkre és György Norbert regénye, a Klára.

Gazdag József novelláival már találkozhattunk a Kalligramban és néhány magyarországi folyóirat hasábjain, György Norbert azonban két Kalligram-beli szerepléstől eltekintve az ismeretlenségből bukkant elő. Regényének fülszövegéből annyit tudunk meg, hogy 1972-ben született, rockzenekarokban játszott és rövidfilmeket készített, jelenleg pedig Füleken él.

Regényének főhőse (az Ikrek) vidékről érkezik Pozsonyba, és revizorként keresi kenyerét. Normális ember nem kedveli a revizorokat (ahogy általában semmilyen „hatóságot” sem), még akkor sem, ha máskülönben rokonszenves ember az illető. Ahogy a Klára pórul járt főhőse is. Ő is rokonszenves fiatalember, egy kicsit talán naiv is, egy kicsit felületes, s a nőket sem ismeri igazán. Főleg nem azt a felszínessége ellenére is bonyolult, titokzatos(kodó) típust, akivel munkája végzése közben megismerkedik, akibe pechjére beleszeret, nem sejtve, hogy ez a Klára afféle femme fatale lesz életében... Többet nem árulok el a regény cselekményéből, tessék elolvasni a könyvet, ígérem, nem fognak unatkozni.

S ezzel talán azt is elárultam, hogy a Klára nem a posztmodern szövegirodalom repertoárját gazdagítja, hanem fordulatos cselekményű, olvasmányos regény, mindamellett nem lektűr. A két főszereplő alakja lélektanilag is árnyalt, s különösen Klára ellentmondásos személyiségét sikerült az írónak plasztikusan kidolgoznia anélkül, hogy tekervényes pszichologizálásokba tévedne. György Norbert filmes tapasztalatai nyilván nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy feszesre húzza a regény kompozícióját, hogy ne engedjen a kevésbé lényeges cselekményszálak csábításának, magyarán, hogy ne vesszen el a részletekben. A pergő, sodró cselekmény a regény egyik legszimpatikusabb erénye.

Bizonyára akadnak majd olvasók és kritikusok, akik a posztmodern irodalom nyelvi csavarásaihoz képest a Klára írójának stílusát igénytelennek tartják. Én éppen fordítva látom a dolgot. S nem azért, mert a minimalista próza ma nyugaton, de egyre inkább nálunk is sikk. Hanem mert György Norbert regényének esetében funkcionális, miként a bratislavázás és más szlovakizmusok is. György Norbert nem szépen akar írni, hanem pedánsan, fölösleges stíluscikornyák nélkül. Ez többnyire sikerül is neki, s nem jelenti azt, hogy valamiféle semleges, steril, kasztrált nyelvet talált volna ki a maga számára. A két főszereplőről ugyanis, tetteik mellett, a nyelvhasználatuk árulja el a legtöbbet. Ebben persze nincs semmi újdonság, éppen csak tudni kell csinálni. Van, akinek ahhoz, hogy ezt megtanulja, egy élet is kevés. Másoknak viszont — György Norbertnek is — ez valahogy a vérében van.

Nem tudom, mennyire hoch-irodalom a Klára, rágódjanak ezen a kritikusok, úgyis az a dolguk. Kifogásaim nekem is lennének, de pályatárs pályatársról jót írjon, vagy semmit. Az biztos, hogy György Norbert személyében nem pepecselgető esztéta, nem is kétbalkezes dilettáns, hanem valóban tehetséges író debütált. Bizonyára nem én leszek az egyetlen, aki kíváncsian várja a folytatást.

Grendel Lajos