Az identitástudat fokozatai

Na, hogy tudják, kivel is van dolguk, elmesélek egy közelmúltban lejátszódott történetet. Az anekdota dramaturgiai csúcspontja tulajdonképpen A tizennégy karátos autó kezdő sztorijának majdnem hajszálpontos ellentétpárja, ami miatt – noha igencsak ódzkodva – bizonyos Rejtő-áthallás elvi lehetőségét is kénytelen vagyok fenntartani.

A dolog velem esett meg... Vagyis velem kezdett megesni, amikor azonban ténylegesen megesett, az már nem velem történt. De haladjunk csak szép sorjában, hogy össze ne gabalyodjanak a szálak.

Biztos emlékeznek Gorcsev Ivánra, a Rangoon teherhajó legendás matrózára, aki huszonegy éves sem volt még, amikor elnyerte a fizikai Nobel-díjat, miközben a rendkívüli teljesítményt illetően legfeljebb az tűnhetett apró szépséghibának egyesek előtt, hogy a nagyra hivatott ifjú e rangos aranyérmet a makaó nevű kártyajátékon nyerte el.

Hogy szerény személyem mire látszik még hivatottnak, nem tisztem eldönteni, annyi azonban bizonyos, hogy kifejezett ifjonckoromat, ha kevéssel is (hmm…), de magam mögött tudom, a Nobel-díjat viszont ennek ellenére sem volt szerencsém elnyerni, épp ellenkezőleg: én valami annál is sokkal fontosabbat vesztettem el. És ráadásul nem is makaón, hanem egy hosszadalmas fáraócsata többszöri megtoldással lejátszott gyászos végjátékában.

A tíz játékból álló parti félidejében még hősiesen tartottam magam, onnantól kezdve azonban a legendás Gorcsevnél is öt évvel fiatalabb fiam úgy elhúzott tőlem, mint időváltozáskor a vadlibák. Ne szépítsük a dolgot: 10:5-re vesztettem. Persze az olyan ember, mint én, nem békél meg egykönnyen a vereséggel, és rossz passzban is újabb és újabb nyerési esélyt próbál kiverekedni magának. Vesztére.

A bevett családi rituálé szerint tehát ilyenkor jön az alku. Komolyan belenézek a srác szemébe, és azt mondom: Hát jó, ezt valahogy megnyerted, igaz, hogy máshol járt az eszem, és elnéztem itt egy-két dolgot. De nem baj, van egy javaslatom. Lejátszunk egy újabb játszmát, ha azt is megnyered, elismerem, tudsz valamit. Ha viszont én nyerek, függőben marad a dolog, és a következő játszma dönti el, hogy ki a végső nyertes.

Az utolsó utáni első játszmát általában meg szoktam nyerni. Aztán vesztek, ami megint nyitottá teszi az esélyeket, ezt követően viszont holtbiztos, hogy két leosztást elbukok, és ezzel ismét végleg alulmaradok. Mint ahogy azon a baljóslatú napon is.

Ilyenkor nem marad más megoldás, emelni kell a tétet. Ez igen, csapok az asztalra kedélyesen, mégiscsak ragadt rád valami. Persze ez nem jelenti azt, hogy te vagy a jobb kártyás. Egyszer nyertél, ennyi az egész. De mondok neked valamit. Játsszunk most egyet a „meccslabdáért”. Ha ezt is megnyered, a következő partiban esélyed van a teljes diadalra, és akkor nemcsak azt ismerem el, hogy te vagy a jobb fáraós, hanem azt is, hogy te magad vagy a fáraó, meg egyben a Galaxis Ura, hogy a fene egye meg!

Eddig csak akkor az egyszer jutottunk el. És a gunyorosan hunyorgó kamasz persze első nekifutásra a Tejút Fáraója lett. A Galaxoid Császára címet is könnyedén megszerezte, és élből ő lett az Univerzum Kagánja. Kérdés, persze, hogy melyik világegyetemé, csóváltam a fejem, de nem tellett bele öt perc sem, és már a Minden Univerzumok Teljhatalmú Főfejedelme címmel büszkélkedhetett.

Egyetlen adum maradt. Szép, szép, de – ha hiszed, ha nem – ez még mindig nem a legmagasabb instancia. Van valami, amit minden ember birtokol, és ami mégis minden rangnál hatalmasabb. Ami mindennek a kiindulópontja, ami mindenek fölött van, mégis mindnyájunknak kizárólagos tulajdona.

Isten, kérdezi a suhanc elgondolkodva. Úgy is lehet mondani, habár én inkább az Ego, az Én vagy az identitás, az önazonosság-tudat fogalmakkal jelölném. Ezt nyerd el tőlem, ha tudod! Tudta. Na most ezt kéretik elképzelni!

A lélekvándorlásról bizonyára mindenki hallott, de hogy valakinek az énje, az öntudata vándorolt volna el, méghozzá egy vesztes kártyacsata következményeképpen, az még a leggorcsevebb Gorcsevek világában is példátlan. Bele kell nyugodni. Különben is, jó helyen van az. Jobb helyen nem is lehetne. Az ember szinte megkönnyebbül, hogy nem kell a gondolatait folytonosan véle egyeztetnie.

ĺgy aztán most minden skrupulus nélkül nyilatkozhat az olyan kérdésekről is, mint például a nemzeti identitástudat.

Nos, amennyiben ez a kultúra, a nyelv birtoklásával és használatával azonos, vagy ezek folyománya – mint ahogy az a valaki gondolta, aki a jelen sorok írója volt a végzetes fáraóviadal fatális végkifejlete előtt –, akkor rend-kí-vül furcsa helyzet állt elő. Akkor ugyanis – lásd bizonyítékként jelen írást! – egy nem önazonos személynek is lehet nemzeti önazonosság-tudata. Ha azonban ehhez a fönti minőségeken kívül nemzeti büszkeség is szükségeltetik, az én-tudat nélküli illető a nemzet csecséről is elragadtatik, mert az egó öntudata nélkül nincs kinek büszkének lennie. A nemzet büszke, nyíltszívű, daliás fiainak nélküle kell megvívniuk hiábavaló csatáikat más nemzetek büszke, de sokkalta kevésbé daliás, sőt egyenesen undok, zárkózott, egoista fiaival.

Ezek, bizony, nem kártyacsaták. Az öntudatot mégis sokkal könynyebben el lehet bennük veszteni.