Az észak-kameruni bennszülöttek esete a hűtővel

Néhány vakmerő misszionáriust leszámítva senki sem merészkedett e „vad és renitens” törzs közelébe, így aztán a világnak nemigen volt tudomása arról, mi fán terem is voltaképpen a doajó. Ezért döntött úgy Nigel Barley angol antropológus, hogy eltölt közöttük egy évet, s óvatos léptekkel bemerészkedett az oroszlán barlangjába. S hogy mi történt odabent?

Anti-misszió

Egy afrikai terepmunkára induló antropológusnak két szabály lebeg a szeme előtt: még indulás előtt meg kell írnia végrendeletét, a továbbiakban pedig jól teszi, ha óvakodik a bennszülött nőktől. Azt a szabályt, hogy szinte vallásos áhítattal közelítsen vizsgálódása tárgyához, Barley szerencsére nem tartotta meg. Élménybeszámolójának egyik nagy erénye ugyanis a pátoszmentesség.

Az Egy zöldfülű antropológus kalandjai… nem doajóföldi bedekker, a szerző az útirajzokra jellemző ájult csodálat helyett fanyar humorral (és öniróniával) kalauzolja el az olvasót Kamerunba, a lassú és kiszámíthatatlan bürokrácia világába, ahol az ügyintézés idegtépően hosszadalmas, ahol a főváros (Yaoundé) fő emlékműveinek „annyi a varázsa, mint az országút menti büfék építészetének”, s ahol a technika vívmányai közül a rádiós magnó a legnépszerűbb. Mindenütt teljes hangerővel szól, s a helyiek „őszintén meg vannak rökönyödve azon, hogy a nyugatiak szeretnek csendben lenni, pedig feltehetően tudnának elég elemet venni ahhoz, hogy éjjel-nappal szóljon a rádiójuk.”

Afrikában nem létezik privát létszféra, még az észak-kameruni hegyekben sem, ahová Barley-t megelőzően csak egy-két fehér ember jutott el. Ők voltak a hittérítők, a misszionáriusok, akiket az antropológusok (újabb szabály) elvből rühellnek, s nem azért, mert a dzsungelben eltöltött évek alatt „becsavarodnak”, jobb esetben rigolyásak, rosszabban dühöngő őrültek lesznek, s pizsamában rohangálnak a miszszió verandáján.

Az antropológus azzal vádolja a hittérítőt, hogy a misszió felszámolja a hagyományos kultúrát, a bennszülöttekből leigázott, tehetetlen és zavarodott tekintetű idiótákat csinál, s a legfőbb becstelenségük abban áll, hogy „olyan gondolatrendszereket exportálnak a harmadik világba, amelyeket a Nyugat nagyrészt már leselejtezett.”

„Neked tiszta az ég, pina?”

Barley ezért nem a misszión, hanem egy doajó faluban vert tanyát. A Tarzan-filmeken nevelkedett olvasó más bennszülöttekre számított: a doajók nem mázolják csíkosra az arcukat, nem lövöldöznek mérgezett nyilakkal, mivel a legkevésbé sem ellenségesek, pedig a legerősebb fogadkozásuk („a késemre mondom”) meglehetősen harcias. Inkább csak kíváncsiak és lusták. Rossz nyomkeresők, az erdő állatait nem ismerik, a kaméleont mérgezőnek, a kobrát viszont ártalmatlannak tartják, s számukra minden madár egyforma. Az állatokat képről sem ismerik fel, mivel – vizuális hagyomány híján – nem tudják azonosítani a képen ábrázoltakat, az eltérő fény, a torzítás megzavarja őket, s hiába látott már mindegyikük leopárdot, a leopárdot ábrázoló képeslapot zavartan forgatják minden irányba, majd fejjel lefelé tartva azt mondják rá: nem ismerem ezt az embert. Mint ahogy a férfiak nem ismerik a nők, a nők pedig a férfiak nemi szervét: az aktus teljes sötétben történik, s egyik fél sem lehet teljesen meztelen, s az is legalább ennyire szokatlan, hogy a nők még házasságon belül is díjazást várnak szexuális szolgáltatásaikért.

Különös az időkezelésük is, nem órákban vagy napokban, hanem évszakokban gondolkoznak, s ha a megbeszéltekhez képest egy hetet késnek egy találkáról, fel sem tűnik nekik. Az idő számukra nem olyasmi, amit rögzíteni lehetne.

A köszönés azonban kötelező. ĺgy hangzik: – Neked tiszta az ég? – Nekem tiszta az ég, és neked? – Nekem is tiszta az ég.

De az antropológus hiába gyakorolja heteken át ezt a formulát, a doajó nyelv politon szerkezetű, vagyis a tónuson múlik ugyanannak a hangsornak a jelentése, s az intonáció dönti el, hogy például kérdő névmásról, vagy női nemi szervről van szó. ĺgy fordulhatott elő, hogy egy apró hanglejtésbeli eltérésnek köszönhetően Barley azzal köszöntötte reggelente a meghökkent doajókat: „Neked tiszta az ég, pina?”

Az esőfőnök műfogsora

A doajó falu életében az egyik legnagyobb csoda Barley paraffinos hűtőszekrénye volt. A doajók életükben először láttak jeget, s az élmény hasonlóan eksztatikus volt számukra, mint a macondóiak számára Garcia Márquez Száz év magány című regényében. A jeget nem, a pénzt viszont ismerték, olyannyira, hogy a műfogsorával hivalkodó esőfőnök (aki impotens létére rangjának megfelelően tizenkét feleséget tartott) néhány fontért elárulta Doajóföld legféltettebb titkát, az esőcsinálást. A recept nem túl bonyolult: végy egy fekete kecskét, vágd le, a vérét pedig kend az ún. esőedényekre, aztán várj türelemmel, az eső előbb-utóbb eljön.

Persze, az afrikai terepmunka közelről sem idillikus, a legkülönfélébb lábgombák mellett a fertőző májgyulladást (hepatitiszt) sem lehet megúszni. Állandó veszélyt jelentenek a termeszek is, mert észrevétlenül, belülről szállják meg és rágják szét a könyveket, a több millió kabóca éjjeli lármája biztos út a megtébolyodáshoz, a sárkunyhók sarkában fészkelő skorpiókkal meg kell tanulni együtt élni, s ha az antropológust elnyomja az álom egy tisztáson, könnyen arra ébredhet, hogy egy közönyös kecske elmélázva rágcsálja a jegyzeteit. Hogy kinek mi a szokatlan, az persze relatív: Barley „búcsúbulija” után (amikor negyven sörtől az egész falu féktelenül berúgott), a doajó főnök sajnálkozva közölte az antropológussal, hogy szívesen elkísérné őt angol falujába, de félne egy olyan országban, ahol mindig hideg van, s ahol olyan veszedelmes vadállatok élnek, mint a misszión látott európai kutyák.

Olvasóink figyelmébe

Ha buszon vagy vonaton veszik majd kézbe Barley könyvét, készüljenek fel arra, hogy olvasás közben hangosan fel-felnevetnek majd, magukra vonva ezzel utastársaik figyelmét. Mert az Egy zöldfülű antropológus… nem száraz nyelven, s végképp nem csak a szakmabeliek számára íródott tanulmány. Izgalmas, akár egy krimi, s legalább annyira szórakoztató, mint egy vérbeli Rejtő-regény. S nem mellékes az sem, hogy Varró Zsuzsa kitűnő fordítása élvezetes magyar nyelven szólal meg.

Egy szó mint száz: rendkívüli könyv. Vegyék meg, kölcsönözzék ki, olvassák el! Nem fognak csalódni. A késemre mondom.