„Az én munkámat a csend könnyíti meg”

„Szeretem, ha a dolgok működnek körülöttem, ha minden az élet természete szerint történik, és ha ehhez még csend is járul, az igazán príma”Juhász László felvétele Az intézet Irodalom és… című rendezvénysorozatának egyik különlegessége, hogy a vendég maga hozza a témát, eldöntheti, milyen szóval egészíti ki a szándékosan nyitott címet. Ön a szabadságot, az irodalom és a szabadság kérdését választotta. Miért?

A szabadság egy nagyon ismert és gyakran használt szó a köznyelvben, ennek ellenére nem igazán szoktunk elgondolkodni a tartalmán. Különböző szabadságok vannak. Van olyan, mikor az ember fizetett szabadságra megy, aztán van olyan szabadság is, mellyel a kommunizmusban köszöntek, ugye tudjuk, hogy ez milyen volt, és van olyan szabadság, amelyet az ember a maga módján átél és kigondol és szeret megélni. Talán nem is csak az emberi lények. Talán a más, nem emberi tudatú lényeknek is megvan az az érzésük, hogy létük határtalan, és bármit tehetnek. Szóval, ha belegondol, nagyon nehéz meghatározni a szabadság fogalmát. Most én azért hoztam ide éppen ezt a szót, mert az általam művelt irodalom vagy számomra az irodalom a szabadságnak ez utóbbi fogalmával áll leginkább kapcsolatban. Én azt szeretem abban, hogy író vagyok, hogy szabadnak érzem magam, amikor írok. Egy kicsit szabadságot ad maga az íróság, maga a szövegírás is. Akkor érzem jól magam, ha ezt át tudom élni írás közben, olyan szinten, hogy nem tudom, mi lesz a következő mondat, amelyet leírok. Átélem a biológiai-szellemi lényemnek azt az igényét, ami egyébként mindenkiben megtalálható, én azonban ezt írásban élem ki. Mások, akik az írásaimat olvassák, talán átveszik tőlem ezt az élményt. ĺgy más emberek szabadságvágyával is kapcsolatba tudok kerülni. Nos hát ezért hoztam éppen ezt a szót magammal.

Az irodalmi esten két legutóbbi kötetéből, a Vadregény mellett az Igazságos Kádár János című, nagy sikert aratott, rövid idő alatt három kiadást megért művéből olvasott fel részleteket. Az utóbbi könyvével kapcsolatban azt mondta, soha nem akart Kádárról regényt írni, sőt most sem írt, csupán Kádár névrokonáról. Mégis miért választotta hőséül az egykori kommunista vezetőt, vagy annak, mint ön fogalmazott, legfeljebb névrokonát? Miért éppen tizenegy évvel a rendszerváltás, illetve Kádár halála után érezte fontosnak ennek a könyvének a megírását?

Az ezredforduló évében ösztöndíjasként Németországban tartózkodtam, vittem magammal több regénytervet is, nem sejtvén, hogy végül melyiket valósítom meg. Miután eltelt egy kis idő a beilleszkedéssel, valahogy ez indult be. Egyébként kezdetben meglehetősen homályos elképzeléssel bírtam a készülő könyvről, alig volt meg a tervéből valami, bár a regényben van olyan fejezet, mely korábban novellaként már megjelent. Voltak tehát előzményei, de a terv mégiscsak kezdetleges volt. Talán azért választottam ezt a témát a többi közül, mert nagyon messze voltam Magyarországtól. 800-900 kilométerre Budapesttől nem szólhatott bele az otthoni valóság. Jó alkalom volt arra, hogy megírjam. Meg az életemnek is egy nagyon nehéz korszaka volt az, váltam, az anyám haldoklott. Egy zajos lakásban laktam, mely hiába volt szép helyen, ha egyszer a csendre én nagyon érzékeny vagyok. Nem tehettem mást, csak úgy tudtam élni, hogy egy nagyon vidám könyvet írtam. ĺgy aztán ez jött össze. És hát erről beszélek: nem tudtam előre, hogy ez lesz, hogy miről fogok írni. A Kádárt egyébként soha nem tartottam a magam számára olyan személyiségnek, akiről nekem könyvet kellene írnom. Már csak azért sem, mert az egész Kádár-korszakot úgy éltem át, hogy részben kívülálló voltam, részben pedig úgy próbáltam tenni, mintha minden normális lenne. Egy naiv, természetes emberi létet éltem minden helyzetben. Amikor a titkosszolgálat az amerikai utam előtt megpróbált rávenni arra, hogy hozzak nekik valamilyen újságot a tengerentúlról, akkor azt feleltem, hogy hát én, aki elveszítem, elfelejtem?!, rendeljék meg postán, maguknak biztos megjön. Szóval én így fogtam fel ezt az egészet. Ilyen értelemben nekem nem okozott gondot a Kádár János, sem úgy, hogy miért van, sem úgy, hogy jaj, de jó, vagy jaj, de rossz. Hát persze, egy csomó dolgot okozott, de valahogy az én természetem erre – röviden úgy tudom megfogalmazni – úgy reagált, hogy úgy próbáltam tenni, mintha normális életet élnék. Utólag most nem mondom azt, hogy elvették a fiatalságomat, egyebek, bár sok mindent lehetne mondani, mit tudom én, ki ad nekem kárpótlást azért, hogy én úgy nőttem fel, hogy húgyszagú kapualjakban és omló vakolatú házakban kellett járnom, holott ezek a házak gyönyörűek lehettek volna, és én is vidám lehettem volna, most már tudom, mert kezdik őket újjáépíteni. Voltak bajaim, de úgy tettem, mintha normális lenne az élet. Ezt súgták az ösztöneim, így éltem. Hogy aztán most ezt reagálom-e le ebben a könyvben, tehát úgy próbálok-e tenni, mintha én most egy normális emberként tekintenék vissza ezekre az időkre, és ezért ilyen humoros ez a könyv? Valószínűleg. Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy írtam egy könyvet azokról az emberekről, akik nem engedték, hogy én igazán szabad legyek, és most azt írtam róluk, amit csak akarok. De ebben nem düh és gyűlölet volt, nem egy utólagos, sunyi győzelemre való törekvés. Németh Gábor íróbarátom mondta ezzel kapcsolatban: ízekre simogatom a korszakot. Azt gondolom, így lehet megszabadulni valamitől. Valamitől, amitől nem lehet olyan könnyen megszabadulni, mert sokat éltünk benne, meg történelmileg is problematikus. Történelmileg sincs igazán még feldolgozva, hogy mi volt. Szerintem egyébként ez egy vallás volt. Ha társadalmi-politikai formációként kezeljük, akkor nem igazán értjük a lényegét. Nem olyan könnyű az értelmezése, éppen azért, mert énszerintem ez nem egy egyszerű társadalmi formáció volt, volt ugyanis valami spirituális benne. Ebből fakadt az infantilizmusa is. Nem könnyű ezt sem az egykori Csehszlovákiában, a mai Szlovákiában, sem Magyarországon értelmezni. A Kádár-könyvem egy értelmezési kísérletként is felfogható. A regény sikeréből egyébként arra következtetek, hogy ez sok emberben rezonált. Talán egyszer még tovább viszem ezt a gondolatot.

Nem tart-e attól, hogy lehetséges egy olyan primer olvasata is a könyvnek, ami a kádári korszak iránti nosztalgiát fogja táplálni? Ez megfordult-e esetleg a fejében, mikor a regényt írta?

Nekem az jutott az eszembe, bár amikor írtam, ilyesmiken egyáltalán nem gondolkodtam, hogy ha az emberek ezt a könyvet olvassák, akkor az jut majd az eszükbe, ami ebben a könyvben van. Természetesen nem tudom ellenőrizni az olvasók érzelmeit és gondolkodását, erre ugye senki sem képes. Amikor a Marx megírta a Tőke című könyvét, nem juthatott eszébe, hogy egyszer jön egy Sztálin és úgy fogja értelmezni, ahogy. Az író nem láthatja műve sorsát, nem lehet tisztában előre értelmezési lehetőségeivel. Én azt gondolom, hogy aki elolvassa ezt a könyvet, az nagyon rossz eredményre nem juthat, gondolatilag sem tévedhet el. Ha ezt valaki úgy éli át, hogy közben a Kádárt kedvesnek látja vagy éppen ellenkezőleg, az már az egyéni befogadóképesség dolga. Olyan lehetőséget azonban, hogy úgy értelmezzék, ahogy én nem szeretném, nem látok. Ha látnék, azt kellene mondanom a könyvre, hogy rossz. Ha az író szándékaival teljesen ellentétes értelmet tulajdoníthatunk egy műnek, hát, nem tudom… Van a könyvben egy fejezet, mely Kádár ĺrószövetségben tett látogatásáról szól. Mindenki értsen, amit ért abból, hogy a regényben Kádár kimenekül a teremből, mert nem bírja látni, ahogy egy hirtelen berepült galamb a kiutat hasztalan keresve beveri a fejét a mennyezetbe, és ettől véres lesz a hófehér fal. Aki ezt nem érti, hát nem érti. Aki ebből arra a következtetésre jut, no lám, a Kádár milyen jó ember volt, nem bírt vért látni, hát sajnálom, nem érti a könyvet.

Egyébként mit gondol arról, hogy meglepően sokan táplálnak nosztalgiát a Kádár-korszak iránt a mai Magyarországon?

Van ugye egy közösség, és kiválasztódik a vezetője. Ha az a vezető elég hosszú ideig uralja ezt a közösséget, és a hosszú idő alatt kicsit még élni is hagyja az embereket, akkor az uralkodásából korszak teremtődik, magából pedig egy figurát teremt. Ez már sokszor megtörtént a történelemben. Magyarország esetében két ilyen példát tudunk, a Ferenc Józsefét és Kádár Jánosét. Van is köztük hasonlóság. Amikor viszont lezárul egy-egy ilyen korszak, és a figura meghal, miután igyekezett magát elfogadtatni, befogadtatni a közösséggel, sor kerül a történtek feldolgozására. Na most, akkor a közösség – és nem biztos, hogy Mátyás királlyal nem hasonló történt – azt a szégyent, azt az érzést, hogy neki el kellett fogadnia valakit, úgy viszonozza, hogy megpróbálja a saját maga képére formálni azt a bizonyos illetőt, akinek ez már akár az életében is megkezdődhet. Ez egy teljesen ösztönös, természetes közösségi ellenhatás. Ez a törekvés az olyan típusú kijelentésekben jelenik meg, hogy „elviseltem valamit”, „akkor éltünk”, „az életünk része volt” stb, stb. A közösség részéről ez tulajdonképpen egy egészséges megtisztulási folyamat. Énszerintem ez a könyvem ebben segít.

Érdekelne, mi volt az első gondolata, mikor meghallotta, hogy feldúlták Kádár sírját, sőt, hogy a sírgyalázók magukkal vitték a felsőtestét?

Első gondolatom inkább egy kérdés volt, vajon ki tehette és milyen megfontolásból? Különböző variációkat állítottam fel. Itt jegyezném meg, engem a világ működése érdekel. A működés szempontjából nagyon fontos lenne tudni, ki, miért tette. Addig, ameddig ezt nem tudom, csak teóriákat állítok fel, egyik, másik irányba. Ha a kérdésemre nem kapok választ, akkor magamra vagyok maradva, megmaradnak a variációim, és nem tudom eldönteni, melyik érvényes. Addig párhuzamosan futnak. Jó lenne, ha kiderülne, ki volt az. Egyébként tartok tőle, hogy nem fog kiderülni. A feltevéseim között van egy pár olyan, amiről lehet tudni, hogy ha igaz, soha nem fog bebizonyosodni. Természetesen fel lehet tenni azt az ősi kérdést, hogy a történtek kinek használtak, de nagyon gyakran ez nem vezet eredményre, hiába bölcs dolog. Kinek az érdeke? Valakinek, és mégse ő tette. Nyilvánvaló, rendes ember nem szedi ki a földből mások csontjait. Ezt a Magyarországon lakó emberek közössége most mélyen átéli, mert érdekes módon, meg lehet figyelni, van egy dramaturgiailag megalapozott szimpátia, mely olyan emberek részéről is megnyilvánul, akik a Kádárt korábban egyáltalán nem szerették. Attól azonban, hogy a sírjában háborgatták, és a csontjait eltüntették, egy ilyen pozitív hullám indult meg. A sírgyalázást elítéli jobboldal, baloldal egyaránt. Ezen nem vitatkoznak. Ilyen értelemben Kádár utóéletének ez egy érdekes fordulata.

Groteszk, hogy végső soron éppen Kádár hozta közös platformra a két oldalt.

Vigyázat! Nem Kádár személye, hanem a sírgyalázás, ami vitathatatlan szakrális pont. Ugyan mégis vannak, akik ezt vitatják, hiszen ezért is történhet meg ilyesmi, közösségileg azonban nem vitatjuk. Egyébként a politikusok sírjának meggyalázása nem újdonság sem a világban, sem Magyarországon. Mostanában nem nagyon emlegetik, de ott van Rákosi Mátyás esete. Rákosit 1956-ban kimenekítették a Szovjetunióba. Valahova a mongol határra száműzték, egy amolyan pártövezetbe. A hatvanas évek végén még voltak magyar neorákosista fiatalok, akik meglátogatták a vezért, aki akkor egy lakótelepi lakásban lakott mongol feleségével. Van a halálával vagy inkább a halálát követő eseményekkel kapcsolatban egy anekdota, nem tudom, igaz-e, hogy két diplomata találkozott a Ferihegyi repülőtéren, az egyik ment, a másik jött. Aki ment, megkérdezte attól, aki jött, mi az ott a kezedben, egy kalapdoboz? Nem, válaszolta a másik, ez a Rákosi. Tehát úgy hozták haza urnában a hamvait, ezt elhelyezték szépen, névvel a Farkasréti temetőben, de mindig rárondítottak, összetörték, mit tudom én, egészen addig, míg hátrább vitték. Most már csak nevének kezdőbetűi vannak a sírján, megpróbálták elnévteleníteni, hogy már ne bolygassák. Nem hagyták a Rákosit békén, amit valahol meg is lehet érteni, de azért jobb, ha abban egyetértünk, hogy sírokat nem dúlunk fel. Mégis, a közösségnek vannak olyan élményei, amiért ezt megteszi. Annak idején ugye nem engedték hazahozni Kossuth Lajost, Rákóczi Ferencet, nos, az is egyfajta holtában háborgatás, mikor nem engednek valakit itthon eltemetni. Nagy Imrét arccal lefelé, névtelenül temették el, mi ez, ha nem sírgyalázás? Kádár maga is sírgyalázó volt ilyen értelemben. Nemcsak megölte Nagy Imrét, hanem úgy temettette el, ahogy eltemettette. Ezért biztosan vannak, akik úgy gondolják, Kádár megérdemelte, hogy feldúlták a sírját. Én azonban örülök annak, hogy Magyarországon nem ez a közmegegyezés. Sírokat gazemberek gyaláznak meg. Ha én nem akarok gazemberré válni, nem adhatok igazat annak, aki másokat holtában háborgat. Visszatérve a korábbi kérdéshez, nagyon örülnék, ha kiderülne, ki dúlta fel Kádár sírját, ki vitte magával a csontjait. Sokat segíthetne a dolgok tisztázásában.

Egy kissé most elrugaszkodva az eddig taglalt regényétől, érdekelne, vajon mi segíti önt az írásban, illetve miből merít energiát?

Én nagyon környezetérzékeny vagyok, elsősorban a zaj zavar. Az én munkámat a csend könnyíti meg. A csend pedig egyre ritkább, de hát igyekszem megtalálni. Szeretem, ha a dolgok működnek körülöttem, ha minden az élet természete szerint történik, és ha ehhez még csend is járul, az igazán príma. Ha nincs csend, nagyon idegesít, de meg tudom oldani. Tartósan persze nem. Ha pedig a dolgok működésében komoly fennakadások vannak, már nem biztos, hogy hatékony a magamra erőltetett türelem. Ma például mélységesen felháborított, hogy majdnem nem tudtam eljönni Pozsonyba, mivel ellopták az autóm mindkét rendszámtábláját. Hát miféle piti alakok azok, akik a saját kis szemét ügyeikkel beavatkoztak az én dolgaimba? Hát honnan veszik a bátorságot megzavarni mások életét? Gyűlölöm az ilyen embereket, holott utálok, nem szokásom haragudni. De visszatérve a csendhez, gyakran gondolok arra, hogy ha a sorsom úgy akarná, hogy sokáig éljek, édesanyám például kilencvenéves korában halt meg, vajon kibírnám-e. Ugyanis a világ egyre zajosabb lesz, minden, amit azelőtt csináltak, ma már motorizáltan, tehát zajosan történik. Azelőtt jött a kaszás, és csendben lekaszálta a füvet, ma meg jön a fűnyíró és berreg. Azelőtt az avart összegereblyézték, ma ezt már avarszívóval végzik, mondanom sem kell, baromi hangos, szerintem iszonyatos hangja van. Tehát az orvostudomány fejlődésével lehet, hogy meghosszabbítható az élet, de vajon kibírjuk-e. Az alkalmazkodó készségünk vajon képes lesz-e a technikai evolúció gyorsabb ütemét követni, és nem fogunk-e éppen ettől meghalni, holott élhetnénk tovább.