Az emlékezetünk lehet a remény

MIKLÓSI PÉTER

1999 júniusában az Érsekújvárból ötvenöt évvel korábban Auschwitz-Birkenauba hurcoltak emléktábláinak avatásán Lang Tamás, az Érsekújvári Zsidó Hitközség elnöke a holokauszt és a munkaszolgálatok áldozatainak sorsát idézve arra emlékeztetett, hogy a haláltáborokba jutottakat „... történelemben eddig soha nem látott és szervezett módon megfosztották a legdrágábbtól, amit az ember a születése pillanatában kap – az élettől. Hogy így váljanak szenvedő alanyaivá annak, amit a történelem holokausztnak ismer.” Szlovákiában 2000-ben, e kegyeletteljes érsekújvári emléktábla-avatás után egy évvel szeptember 9-ét a holokauszt emléknapjává nyilvánították. Magyarországon 2001 óta április 16-án tartják ezt az emléknapot, az ENSZ 2005-ben hozott határozata értelmében pedig január 27-e lett a holokauszt nemzetközi emléknapja. Ezek a napok, mementóként, egyúttal arra figyelmeztetnek, hogy a holokauszt nem is a vagonokkal, hanem már előzőleg, a szavakkal kezdődött... Jelenvalónkban viszont az utókor emlékezete lehet a hasonló kegyetlenkedéseknek gátat vető reményünk. Ipolyságon tavasszal tartották „A holokauszt és a jelen 1933–2013” nevű rendezvényt, amelynek egyik programpontja a holokauszt emlékezetét tárgyalta. A kapcsolódó kerekasztal-beszélgetés résztvevője volt Gaucsík István történész is, akivel a Pozsonyi Városi Múzeumban beszélgetünk. És aki úgy nyilatkozik, ahogy a historikusok fiatal nemzedékétől elvárható: tárgyilagosan s kertelés nélkül.

Történészként miként látja azokat, akik tagadják a holokausztot?

Lényegbeli értelemben ők a holokauszt revizionisták. Vannak közöttük, akik radikálisan tagadják az akadémiai történetírás vonatkozó tényeit, vagy azt állítják, hogy a szóban forgó események nem úgy történtek, ahogy azt az akadémiai historiográfiák bemutatják. Illetőleg ahogyan azt a különböző csatornák, oktatási rendszerek, a politika szférái révén a közfelfogás tudja. E szemléletmód mögött egyben ama összeesküvés-elmélet is meghúzódik, amely szerint a cionista Izrael, a zsidó politikai elit évtizedek óta szándékosan arra törekszik, hogy a holokausztot folyamatosan a közmeggyőződés tudatába sulykolja.

Bár a holokauszt bizarr tagadása manapság nemcsak egyes szűkebb körökben, hanem az értelmiség, a szélesebb társadalmi közvélemény berkeiben is dívik!

Az értelmiség gyakorta befolyásolja a közfelfogást, a közhitet. Sőt, akár manipulálhatja is. Finomabban szólva valamilyen irányokba szeretné terelni. Természetesen személyesen nincs rálátásom, hogy például az egyházak vagy a világpolitika felső szintű vezetői között milyen vélekedések uralkodnak a holokauszttagadókról. Az én dolgom tény- és forrásközpontúnak lenni. Még ha ez nemegyszer nehéz és igényes út is, de átláthatóbb s követhető. A több szemszögből vizsgált holokauszt témakörénél maradva, Szlovákiában ez az alaposság különösen fontos, hiszen a Szlovák Állam, a Tiso-korszak a szlovák nemzeti történelem egyik jelentős szakasza. Annak léte pedig szorosan összefügg a zsidóság akkori történetével, s így a holokauszttal is.

A történettudósok szerint a fasizmus fellépésétől a II. világháború végéig Németországban, az általa megszállt területeken és a hitleri érát támogató országokban 42 500 koncentrációs tábor, munka-, gyűjtő- és fogolytábor, illetve gettó állt, amelyekben akár 15-20 millió ember lelhette halálát, vagy nyomorékká vált. Máig is miért olyan nehéz pontosabb adatokhoz jutni?

Annyi okvetlenül leszögezhető, hogy a történészi vélemények ütköztetése révén és az előző történészgeneráció megállapításaira támaszkodva már jelenleg is pontosított adatokról beszélhetünk. A még precízebb adalékoknak viszont azért vagyunk híján, mert a háború vége felé a náci németek és a velük kollaboráló politikai elitek tudatosan megsemmisítették az iratanyagok egy tekintélyes részét. Ezt tudatosítva aligha érdemes számháborúkba bocsátkozni, mert a történészek nemzedékeinek munkája és annak eredményei egymásra épülnek. A történészi konstrukciókat csupán az ellenőrizhető források szintjei hitelesítik.

Szűkebb régiónkban, a holokauszt aprólékosabb históriai feltárásának hiányosságait tekintve, valószínűleg annak is szerepe lehet, hogy a mai Dél-Szlovákiát érintően – mind szlovák, mind magyar részről – nagyon hézagos a megalapozott ismeretanyag. A pozsonyi Holokauszt Dokumentációs Központ megállapítása szerint az országhatár mindkét oldala ebben a tekintetben a kutatások fehér foltja.

Gondolom, ebben a kérdéskörben elsősorban önmaga a fogalom – Dél-Szlovákia – bizonyos pontosításra szorul. Ugyanis az első bécsi döntés után, 1938 őszén a Felvidék, a visszatért Felvidék került szóhasználatba. Sőt, a későbbi Szlovák Állam területét elhatárolva a zömében akkoriban még magyar nemzetiségű lakosság lakta, Magyarországhoz visszacsatolt régióktól – megnevezésként – a Dél-Felvidék is megjelenik. Történészi szempontból ezért ez a terület inkább egy változó közigazgatás alá tartozó határ menti sávként vizsgálandó, ahol természetesen ott élt a zsidóság is. Az ő sorsuk a két nemzetállam, Szlovákia és Magyarország nemzetállami történelmének része. Ugyanakkor valóban tény, hogy e két ország határ menti régióiban élő vagy korábban ott élt zsidóság története kevésbé kutatott terület. Peter Salner, a Szlovák Tudományos Akadémia jeles kutatója és a zsidóság szlovákiai sorsának kitűnő tudora 1997-ben megjelent kötetében ennek kapcsán és a szóban forgó területre utalva joggal értekezik elfeledett holokausztról. Természetesen helyénvaló a felvetés, hogy a nagy nemzeti történetírások, annak egyes szekértáborai mindeddig miért nem folytattak jelesül a ma fehér foltnak mondott területeken a holokausztról is intézményesített s hosszú távú kutatást. Viszont ha szerényebb keretek között is, de pozitív elmozdulások azért említhetők, hiszen ezekben a régiókban az utóbbi másfél-két évtizedben jelentős számban születtek nívós helytörténészi rész- és esettanulmányok.

Ezek bizonyosan szinte felbecsülhetetlen értékű forrásmunkák, mégis legföljebb mozaikkövei lehetnek a máig hiányzó célirányos intézményi kutatásnak.

Az mindig akarat, koncepció és persze anyagi fedezet kérdése. És van ennek, legalábbis Szlovákiában, nyelvi akadálya is. Merthogy a községi iratanyagok részint töredékesek, részint az 1938 és 1945 közötti korszakban az érintett területeken döntően magyar, a háború vége felé részben német nyelven íródtak. Egy mélykutatás feltételeként ehhez párosulna még a koncepció szakmai dilemmája. Arról, hogy ez a munka faktografikusan kitérjen-e egy-egy zsidó hitközség történetére is, vagy „csak” kronologikus legyen? Mennyiben legyen tekintettel az akkori nemzetközi erőviszonyokra, a holokauszt kapcsán a német befolyás mértékére; a kutatás egésze esetleg valami új csapásirányokat keressen-e? A holokauszt kérdéskörét vizsgálva érdemes figyelmet fordítani a többség és a kisebbség korábbi együttélési szokásaira is, és arra, hogy annak bevált formái miért és mikor bomlottak föl? Természetesen, a döntő változás – tehát a gazdasági pozíciók átvétele a zsidóktól, illetve a keresztény befolyás érvényesítése – 1938 őszén, majd az azt követő időszakban állt be, ami a korabeli események számtalan konkrét példájával bizonyítható. Miként az szintén történelmi valóság, hogy a deportált zsidó lakosok házait, lakásait a közeli szomszédok számos esetben az utolsó szögig kifosztották Nagymagyaron, Dunaszerdahelyen és másutt.

Ha már a nemzeti, tehát sem a szlovák, sem a magyar akadémiai történetírás az elmúlt hatvan-hetven esztendő alatt nem foglalkozott a „Dél-Felvidéket” érintő holokauszt és rövidebb-hosszabb távú előzményeinek kutatásával, akkor a riporterben óhatatlanul ott ágaskodik a kérdés: miért nem vállalkoztak erre a szlovákiai magyar történészek, elvégre esetükben dőreség esetleges nyelvi akadályokat említeni...

Először tisztázzuk, hogy a szó szűk értelmében van-e szlovákiai magyar historiográfia? Szerintem ugyanis a magamfajta történész munkája vagy a szlovák, vagy a magyar történetírásba integrálódik, noha az előbbinek vannak persze szlovákiai magyar témái. Másodsorban azt kell látni, hogy a történetírásban, szépen mondva, vannak fölkapott témák, amelyeket azok intézményes beágyazódása után egy történészi konszenzus befogad, megvitat, ütköztet, mérlegre tesz, majd mindennek eredménye kisugározható a publikációk, az oktatási rendszer, esetleg a politikum felé is. Azután pedig ez már más dolog, hogy a kutatási eredmények a történészi berkeken kívül milyen közegbe kerülnek. Mennyire lesznek végül is átpolitizálva, hogy az egyes történészi megállapításokat s következtetéseket kik és miként használják föl. Ez már a politikusok felelőssége. Azzal viszont mindenképpen egyetértek, hogy a holokausztnak a déli határsávhoz köthető eseményeivel jóval mélyrehatóbban kellene foglalkozni. Ennek egyik feltétele azonban, hogy mielőbb „megéledjenek” az akkori egyesített közigazgatási megyék iratanyagai. Egyelőre ugyanis jobbára az a helyzet, hogy ahogyan egy hivatalnok 1938 novembere után, vagy 1944 végén összehajtotta és irattartóba helyezte a dokumentumot, az többnyire olyan állapotban porosodik máig... Előbb tehát a levéltáraknak illenék mindezt rendezni s rendszerezni, hiszen a történész hiába szeretne bármit is kutatni, ha nem jut hozzá a forrásokhoz.

Ön miben látja annak valós okát, hogy a hitleri fasizmust egyébként teli szájjal elítélő szocialista Csehszlovákia sem nézte rokonszenvvel a holokauszt áldozatainak méltó tiszteletben tartását? Intő példája ennek a prágai Pinkas-zsinagóga, amelynek falára a hetvenes években felírták a holokausztáldozatok tízezreinek nevét, a hatalom viszont eltávolíttatta ezt a névsort, mondván: a haláltáboroknak ne legyenek kiemelten megbecsült mártírjai...

A kommunista korszak barátságtalan gesztusának mind politikai, mind gazdasági oka volt, azok előzményei pedig még a nemzetállam építésének 1945–48-as időközében keresendők. Beneš egy helyütt azt nyilatkozta, hogy a különböző lágerekből és a koncentrációs táborokból visszatért zsidókra a megalakuló Izraelbe való kivándorlás vár, vagy az asszimilálódás. Csehszlovákia tehát alapvetően a csehek, a szlovákok, az itt élő többi szláv kisebbség nemzetállama volt, ahol ebből a megítélésből nézve a zsidóság is évtizedeken át azonosíthatatlan kategória és idegen test volt. Ehhez párosultak, rezsimeken keresztül, kényes és megoldatlan kérdésként az árjásított zsidó vagyon körüli bonyodalmak.

És napjaink, a 21. század? Mit érez egy fiatal történész annak láttán, hogy bizony növekvőben a holokauszttagadók tábora, hangosodóban az antiszemitizmus, hogy ma sem vagyunk híján a szavakkal gerjesztett gyűlöletnek.

A történész számára a holokauszt egyben a szarvasokoskodás kényszere is, hogy az vajon egyedi jelenség volt-e a történelemben? Mert ha igen, akkor „kiválik” a történelemből, hiszen hogyan is lehetne értelmezhető gyerekek meggyilkolása, a felnőttek millióinak halálba küldése. Az ilyesmire milyen választ találhat az egyszerű, jóérzésű ember? Mi adhat erre ideológiai, politikai, metafizikai magyarázatot? Egy olyan időszakra, melyben az elkövetők, a felelősök alapvető emberi erkölcsisége is megkérdőjeleződik. Ez már-már az istenkérdéshez közelít, a jó és a rossz közötti választáshoz. Több jeles holokausztkutató különbözőképpen keresi a választ a tagadhatatlanul megtörténtek erkölcsi dilemmájára. Az új társadalom, a huszadik század egyik arcára, amivel szembesülni kell. És ez egy szomorú szembesülés.

A túlélők miért beszélnek/beszéltek olyan nehezen a lágerek pokláról? Például még Madeleine Albright is lényegében csak 59 évesen tudta meg, hogy ő is zsidó, és családja huszonöt tagja lett a holokauszt áldozata!

A kényszerű hallgatásnak nyilván érző, lélekkel teli emberi indokai vannak, hiszen nehéz lehet újra meg újra erőteljesen átérezni a zsidóüldözés kegyetlenkedéseit. Ez lehet az a pont, ahol a holokauszt kilép a szikáran tudományos közegből. És itt kezdődik a politikusi, a polgári felelősség, s nem utolsósorban az értelmiség szerepe. Ebben a tekintetben napjainkban is az intő példák egész sorát említhetnénk.