Az életmód fenntarthatóságáról

E mechanizmusok a hadsereg, a belügyi fegyveres erők, az államigazgatási hivatalok, sőt az önkormányzati intézmények, hiszen az utóbbiak is alkotmányban deklaráltak, vagyis jogalanyiságuk védelmezhető – és finanszírozhatóak. (Mi több, néhány európai ország esetében akár az államszervezettel párhuzamosan működő, sőt néha abba beleépülő egyházi struktúrákat is ide sorolhatjuk.) A rendszer alkotóelemei ellen irányuló politikai és társadalmi nyomás könnyen államellenesnek minősülhet, sok esetben és helyütt még a reformkísérletek is gyanúsak. Az Európai Unió államainak konzervatív erőit aggodalommal tölti el a liberális és a kevés vallásos polgárral rendelkező országok befolyása, a muzulmánoktól pedig – gondoljunk csak a törökök uniós csatlakozásával kapcsolatos félelmekre – egyenesen rettegnek...

Valójában egy életmód fenntartása a tét. A polgári-konzervatív életmód megóvása, amely a legjobban összefér a fogyasztói társadalommal, annak gazdasági szerkezetével. Ma ugyanis a világ minden hasonló berendezkedésű országában érzékelhető e rend („én nem ilyennek képzeltem”) válsága, következésképp a változtatás iránti igény is megjelenik. A nyugati posztindusztrialista/ posztmodern lét mára összeolvadni látszik a posztszocialista posztmodernnel, ami a két pólus kiegyenlítődéséhez/globalizációjához vezet.

Sem szociológus, sem politológus nem vagyok, de nyitott szemmel járva, híradót nézve és időnként olvasgatva látom, ez a korszak és rendszere, pontosabban a rendszer e korszaka jellemzően önfenntartási küzdelmeket vív. Az Egyesült Államokban elsősorban a terrorizmus képezi a közbeszéd tárgyát, holott az csupán felszíni jelenség, a fogyasztói társadalmat fenntartó életmód számára sokkal nagyobb fenyegetést jelent, hogy az amerikai átlagpolgár ma egyre inkább azt tapasztalhatja, hogy a világ más országaiban más típusú rendszerekben is lehet boldog életet élni, ráadásul anélkül, hogy az amerikai piac hasznot húzhatna belőle. Ez a rendszer számára ijesztő. Hiszen láthatóvá válik, hogy a terrort valójában az amerikai gazdaság viselkedése váltja ki, amely viszont a rendszer fogyasztó polgárait tartja el, tehát nélkülözhetetlen.

Miután a hidegháború a kommunista gazdaságok csődjével ért véget, Oroszország is alkalmazkodni kényszerült az Egyesült Államok dominanciájára épülő világrendhez, s valamiképp idomulni a polgári-konzervatív értékrendhez (ami persze nem feltétlenül jelent azonosulást), és alamizsnaként kénytelen volt elfogadni, hogy az USA bizonyos biztonságpolitikai engedmények fejében megosztja vele piacait. Valójában csupán valamiféle egyensúlyt kell megtartania. Az európai középhatalmak pedig csupán az érdekszférák második világháború utáni felosztása és az orosz–amerikai konstelláció viszonylatában képesek meghatározni önnön helyüket és szerepüket a világban. Az EU létrehozása és posztkommunista államokkal való kibővítése egyebek mellett ennek a helyzetnek a feloldását célozta.

Mindegy, a rendszer gyakori olajozást (!) kíván ugyan, de működik. A piacok elosztása egyébként nem ért még véget (a rendszer sajátossága, hogy soha nem is fog), Ázsiában még nem tisztultak le az erőviszonyok.

Ami aggodalomra ad okot, azok az elvek. A társadalmi rendszer ugyanis immár nem az emberekért van, hanem önmagáért a rendszerért. Nem az embereket tartja fenn (patetikusabban: szolgálja), hanem általuk önmagát. Az ember ma már nem csupán azért dolgozik, hogy megélhessen, hanem azért is, hogy dolgozhasson. Aki úgy akarja a maga életét élni, hogy abból a rendszer nem húzhat hasznot – például nem szedhet adót –, azt a rendszer elítéli, s egyszerűen kiiktatja, eltávolítja a társadalom mindennapjaiból. Minden ilyen kísérlet rendszerellenesnek minősül. Rendszerellenes egyenlő emberellenes. Mintha a rendszer volna az ember.

Számos bizonyíték szól amellett, hogy a rendszer nem az embereké. A hatékony figyelemelterelő propagandának köszönhetően azonban ezek az érvek homályban maradnak, nem szerveződnek maguk is rendszerré, nem állnak össze logikai lánccá. Ezt a figyelemelterelő propagandát szintén a rendszer tartja fenn, rettegésbe taszítva az embereket. Az embereket, akik az idők során féltek már a villámtól, az esőtől és a szárazságtól, a boszorkányoktól és a hitetlenektől, a zsidóktól és a négerektől, a fasisztáktól, a kommunistáktól és az imperialistáktól. Ma a muzulmán vallási fanatikusoktól, vagyis a terroristáktól illik félniük (s mivel nem tudható, kik azok, valójában minden muzulmántól).

És félnek is. A leginkább azonban a rendszert belülről bomlasztó autonóm személyiségektől rettegnek, mert a propaganda megpróbál ugyan minden egyediséget normatív viselkedésmodellé silányítani, de mivel nem sikerülhet az öszszes kilengést, minden új rendszeridegen attitűdöt kellő időben a konformizmusba integrálni, a mindenkori maradékból építkező renitensekről – mintegy tűzoltásként – közvetett módon azt sugallja a konzumlét követőinek, hogy életmódjuk veszélyeztetőit lássák bennük. Már Erich Fromm1 is megírta, miként menekülünk a szabadságtól...

A rendszer önfenntartó mechanizmusainak legfontosabbika tehát a propaganda – amely minden részegység fölött áll, hiszen ezt minden részegység tiszteli és szolgálja, a hadsereg éppúgy, mint az iskola.

Igen, az iskola, illetve az iskolarendszer.

Ha helyesen értelmezem – el lehet-e dönteni egy értelmezésről, helyes-e? – Lyotard2 gondolatmenetét, akkor az állam legitimálja az egyetemet (s így az összes egyetem előtti iskolatípust, hiszen azok az egyetemi oktatás kiszolgálói), az egyetem pedig (meg mindaz, ami megelőzi) legitimálja az államot.

Érdemes megvizsgálni a függetlennek mondott egyetemek autonómiáját. Az egyetemen a szakmaiságot az akkreditációs bizottság garantálja, amely független szerv. Független annyiban, hogy közvetve vagy közvetlenül az állam bácsi nevezi ki a benne ülőket... Ők pedig hálából olyan egyetemeket és tanulmányi programokat kreálnak, amelyek az államnak megfelelnek. Hiszen az állami egyetemeket mégiscsak az állam finanszírozza. (Példa erre Szlovákiában a komáromi magyar egyetem – amely retteg a rendszerváltásnak beállított esetleges kormányváltástól –, és a besztercebányai egyetem is, amelynek a komáromihoz hasonlóan parlamenti képviselő, vagyis törvényhozó a rektora, illetve minden szlovákiai egyetem, hiszen Szlovákiában jogalanyisággal csak a rektorátusok rendelkeznek, a kisebb egyetemi egységek, intézmények nem autonómok. Na, ennyit a függetlenségről...)

Egy írásában Alan Watts3 arról értekezik, hogy az iskola nem gyakorlati tudást nyújt, hanem fölösleges dolgokat tanít. Mossa és újratölti a gyerekek agyát. Amit ő egy bizonyos állam oktatásügyéről állított, az sajna, minden polgári-konzervatív országra érvényes. A műveltséget kiváltja az előremenetel, a hozzáértést a diploma, az értéket a szolgáltatás. Ivan Illich4 hozzáteszi az erőegyensúly–biztonság viszonyt is. ĺgy a rend helyett rendőrség uralkodik a világban (ha a rend uralkodna, akkor azt nem kellene őrizni). Az iskolában a műveltség helyett a tájékozottság a meghatározó. Az iskola normatív. Tiltó (pisilni is csak két negyvenöt perces időszak között szabad) és előíró. Nem az életre nevel, hanem az életmódra. Ezáltal váltak az oktatási intézmények a kommunista vagy fasiszta vagy más propaganda – ma, általánosítva, a rendszerpropaganda – fő eszközévé, az összes vak és cinkos pedagógussal együtt. Illich szerint oktatásra (és ezt évtizedekkel ezelőtt vetette papírra!) állami pénzt csak iskola (értsd akkreditált, államilag elismert) iskola vagy iskola típusú intézmény kaphat. Más intézmények kiszorulnak az oktatásból. Magániskolák csak az állami követelményeknek való megfelelés esetén részesülhetnek támogatásban (vagy tűrésben).

Az oktatásban leosztásra kerülnek a társadalmi szerepek. Aki betöretik a kiképzés alatt, aki szót fogad, az kap bizonyítványt, vagyis konform, elfogadható tagja – pontosabban egyáltalában tagja – lehet a társadalomnak. Ha valaki nem kap különböző bizonyítványokat, az társadalmon kívül álló, e rendszerben gazdaságilag a perifériára kerül, hiszen munkája, egzisztenciája sem lesz. Csakhogy a bizonyítvány nem a tudástól függ, hanem az iskola látogatásától. Szinte minden sulin végig lehet valahogy csúszni a végbizonyítványig, ha elég alázatos valaki. Bizonyítványt viszont csakis iskola adhat, vagyis ha valaki nem iratkozik be az intézménybe, hiába rendelkezik a megfelelő tudással, nem kap bizonyítványt. A nélkül pedig sokkal nehezebb bizonyítania a szaktudást. A magánszférában erre van némi kis esélye, az állami bértáblázatok világában outsider. (Matula bácsi tíz percig sem taníthatna természetrajzot.) A rendszer nem igényel fejlődést. A fejlődő koponya ugyanis meglátná a rendszer gyengéit, s változtatni akarna a helyzeten. A rendszer az iskolai oktatásra való igényt neveli belénk. Hisz a rendszert az iskola legitimálja.

Gondolatainkat a rendszer gondolataival helyettesítették. Nincs hát mód alkotni, csak klisék alapján újrateremteni. Ennek azonban más okai vannak, mint a posztmodernre jellemző rewriting-nak. Ezt az újraalkotást nem a megelőzöttség kényszerítő nyomása s a nyelvi valóság hívja életre, hanem a valódi, szabad alkotás kizáratása az iskolából – s ezt követően a társadalomból.

Marad hát az önkéntes kivonulás? Baromi nehéz kivonulni a társadalomból. Metodikailag is groteszk a dolog. Minden erdő, rét és sivatag, minden talpalatnyi föld birtok, valaki birtoka. Sokszor az államé. Ha azt akarod, hogy a tiéd legyen (csak ekkor vonulhatsz ki rá a társadalomból), először meg kell szerezned. Erőszakkal nem lehet, mert a rendszer mindig erősebb. Pénzért kell megvenni, de ahhoz, hogy megkeresd rá a pénzt, konformmá kell lenned. Kiszakadni akkor tudsz, ha előbb elfogadod a feltételeket, és „bevonulsz”, hogy a kivonulás feltételeit megteremtsd. Ördögi kör. Cinkossá válsz, elveszted az erkölcsi alapot a kivonulásra, amely így már csupán passzív gesztusként valósulhat meg... – és különben is: a társadalmat rohadtul nem érdekli, amíg nem ölt tömeges méreteket.

Arról már nem is érdemes szólni, hogy bolygónk megtelt, kivonulás közben lépten-nyomon más emberekbe ütközünk.

Baromi nehéz kivonulni a társadalomból. Elméletileg és gyakorlatilag is sszinte lehetetlen. Az ember ugyanis eredendően társas lény. És – bármennyire is megdöbbentő – kultúrlény. Hosszú távon biológiai, értsd: állati létét sem képes társak nélkül fenntartani. A kultúra nem csupán az ember szellemi létezésének, hanem fizikai létezésének is elengedhetetlen feltétele. Az ember ugyanis egyedül a kultúra által ember. (Tulajdonképpen testi adottságain túl minden állatfaj saját szokásaival, életmódjával különül el a többi állattól. Az emberi állatfaj ebben kissé messzire ment.)

Az életmód fenntartása az élet fenntartásává lett. Az élet fenntartása ezzel párhuzamosan az életmód fenntartásává.

Akár ezt a képet is össze lehet ma rakni néhány gondolkodó meglátásainak elemeit egymáshoz illesztgetve. Mitől függ, hogy mely elemeket választjuk ki a kirakós játékhoz és hogy miként illesztjük össze ezeket? Az evolúciótól? Az antropológiától? A kultúrától? A rendszert és a kultúrát szolgáló és kiszolgáló iskolától? Az önálló gondolkodás képességétől? A rendszertől? A rendszerellenességtől? A szabadságtól? A gyávaság és bátorság arányától?

(A szerző az írás pillanatában rendszerben elfoglalt helye szerint (még) egyetemi oktató, állapotára nézve költő.)

Jegyzetek

1. Lásd Erich Fromm: Strach ze svobody. Praha, 1993, Naše vojsko, fordította Vlastislava Žihlová

2. Lyotard, Jean-Francois: A posztmodern állapot. In. Habernas, Jürgen – Lyotard, Jean-Francois – Rorty, Richard: A posztmodern állapot. Budapest, 1993, Századvég, 7–23. o., kiemelten 9. és 15. o.

3. Alan Watts: A nagy oktatás-gazdaságtan bírálata. Idézi: Sükösd Mihály: Beat – Hippi – Punk. H. n. 1985, Kozmosz Könyvek, 86. o.

4. Az írásban szereplő minden Illichre való utalást v. ö. Ivan Illich: A társadalom iskolátlanítása. Idézi: Sükösd Mihály: Beat – Hippi – Punk. H. n. 1985, Kozmosz Könyvek, 87–90. o.