Az egymás iránti tisztelet jegyében

Úgy tűnik, hogy – alapos vizsgálódást megérdemlő és igénylő okokból – lapjainkból elég gyakran elmarad a szlovákiai magyar kutatók műhelyeiből kikerülő társadalomtudományi munkák recepciója. Valahogy így van ez a Vágsellye és Vidéke Polgári Társulás gondozásában 2002-ben kiadott Vágsellye 1002–2002 című helytörténeti monográfia esetében is.

Az alapos, igényes könyv a Vágsellyei Állami Járási Levéltár szakembereinek közös munkája. A kötetet Novák Veronika, a levéltár igazgatója állította össze, szakmailag pedig Richard Marsina egyetemi tanár, a történettudományok doktora lektorálta. Az évfordulós kiadvány előszavában Botka Ferenc, a Vágsellye és Vidéke Polgári Társulás elnöke, Vágsellye jelenlegi alpolgármestere reméli, a történelmi áttekintés hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzetiségileg vegyes területen élő embereket az egymás iránti tiszteletre nevelje. „Meggyőződésem, hogy a könyv ezt a célt is segíteni fogja, hiszen csak úgy lehet egymást tisztelni, ha ismerjük egymást és közös múltunkat. Csak úgy tudjuk tisztelni a másikat, ha önmagunkat is ismerjük. Márpedig aki nem ismeri a múltját, nem ismerheti teljesen önmagát sem” – áll az előszóban.

Az előszó és az egész könyv olvastakor megkerülhetetlen, ezért azonnal ide kívánkozó időszerű tény az is, hogy a városban a tavalyelőtti népszámlálás alapján

HÚSZ SZÁZALÉK ALÁ CSÖKKENT

a magát magyar nemzetiségűnek valló polgárok összlakosságon belüli aránya. Megkerülhetetlen a tény, hiszen óriási az az alig egy század alatt végbement változás, amely két kor emberének: a 19. és 20. század fordulóján Vágsellyén élt helyi közéleti személyiségnek, Egri Dezsőnek, illetve kortársunknak, a szakértő Gyurgyík László szociológusnak szavait egybevetve azonnal kitűnik.

Egri Dezső vágsellyei köz- és váltóügyvéd 1906-ban, a helyi iskola megnyitása alkalmából a képviselő-testület előtt mondott beszédében a következőképpen vélekedett és bizakodott: „A tökélyetesedés fejlődést jelent, a fejlődés haladása az emberiségnek, és mi saját külön világunkban a mai nappal ismét nagyot haladtunk a közművelődés országútján, és ez nem kicsinylendő, tisztelt hölgyeim és uraim, itt az ország nyugati határszélén, a szlávság kezdetén, a magyarságnak végvárában, nem kicsinylendő főleg azért, mert jóleső örömmel konstatálhatjuk azt, hogy Vágsellye község tót ajkú lakossága mindenkor és mindenhol büszkén vallja magát magyarnak, de nem csak vallja, hanem tényleg használja is zengzetes nyelvünket, és én ebből merítek reményt és bizalmat a jövőre nézve.”

S bár más kor városáról, más kor embereként és más szempontból mond véleményt, Gyurgyíknak az Új Szó augusztus 4-i számában adott interjújából (Nemzetiség helyett anyanyelv?) már egy merőben más, de az Egri elvárásaiban megfogalmazottnál valósabb és plasztikusabb kép bontakozik ki a mai településről: „Vágsellye mesterségesen felduzzasztott iparváros lett, s nemzetiségi összetétele jelentős mértékben megváltozott. A város korábbi lélekszámának többszöröse költözött oda viszonylag rövid idő alatt, a beköltözők nemzetiségi összetétele gyökeresen eltért az őslakosokétól. A város környéki települések között vannak magyar és szlovák többségűek egyaránt. A városon belül a vegyes házasságokból származó gyerekek zöme, de a magyar származásúak jelentős része is szlovák iskolába jár. Ez pedig a fiatal nemzedék nagy mértékű nemzetiségváltásához vezet. Az idősebb generációk eltávozása automatikusan hozza az egész város etnikai szerkezetváltását.” Vágsellyén az 1910-es népszámlálás 91,5 százalékos magyar jelenlétet állapít meg, az 1930-as népszámlálás 27,4 százalék magyart talál, az 1961-es pedig 12,5 százaléknyit, 2001-ben pedig 17,88 százalék a magyarság városon belüli aránya. Vágsellyének 1910-ben 3812 lakosa volt, ma közel 25 ezer, tehát a lélekszám tulajdonképpen meghatszorozódott.

Mindezzel nem vészharangokat kongatunk. A nemzetiségi arányok változásait és az okokat csak azért vázoljuk röviden, hogy – a körülményeket ismerve vagy megismerve – jobban tudjuk értékelni a városról magyarul megjelent kötetet, azt a szellemi teljesítményt, amelyből a helyi és a szlovákiai magyarság is meríthet. Azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a városnak van magyar, illetve magyarul is alkotni képes szellemi potenciálja.

A monográfia az 1989 utáni, ideológiai-hatalmi torzítások kényszerétől mentes, de sok esetben konjunkturális érdekeknek engedő, évfordulós tákolmányokkal elárasztott szlovákiai magyar helytörténeti irodalmon belül kiemelkedő teljesítmény. Hat fejezetben, koronként tekinti át a város és környéke történetét 1002-től 1945-ig. Ezeken kívül külön fejezetet szentel a vágsellyei iskolák történetének, s eseménynaptárt közöl a II. világháború óta eltelt évtizedekről. Botka Ferenc az utóbbi résszel kapcsolatban megjegyzi, hogy „ennek a kornak a bemutatása a jövő történészeinek dolga lesz”.

Ižóf József a régészeti leletek tükrében ad számot a város múltjáról. Vágvecsén a késő kőkorszak (neolitikum) óta állandóan él ember, az őskor és a kora középkor idején pedig Sellye és környéke egyike a legsűrűbben lakott területeknek. A Krisztus előtti és utáni néhány században, vagyis a népvándorlás korában szkíta-trák, kelta, kvád törzsek „váltják” egymást e területen. „Mindmáig nincsenek leleteink az 5. és 6. század elejétől, mikor is a germánok elhagyták ezt a területet, és helyükre betelepültek a szlávok. A Duslo (vegyi üzem – a szerk. megj.) építése közben

JELENTŐS LELETEK

kerültek napvilágra a szlávok bejöveteléről, a szláv-avar együttélésről, a Nagymorva Birodalom, majd pedig a magyar állam kezdeteiről” – írja Ižóf.

Sok más egyéb feltárás, múltmozaik mellett egy különösen érdekes, a Vágvecsétől keletre lévő homokbányában talált leletről is említést tesz. „A szóban forgó, a Nagymorva Birodalom idejéből származó homokbányában kivételes helyet foglal el egy különös sír, amelyben levédiai eredetű aranyveretes leleteket találtak. Ezek jellemzőek a honfoglaló magyarok műveltségére. (...) A vecsei lelethely a legrégibb kapcsolatokról tudósít a már megszűnőben lévő Nagymorva Birodalom és a bevándorló honfoglaló magyarok között” – állapítja meg a kutató. Már ő is utal a Vágon keresztüli gázlóra, amely a későbbiekben is nagy szerepet játszik a régió fejlődésében. Ez ugyanis annak a Via Bohemicának volt a része, amely a Kárpát-medencét kötötte össze Csehországgal.

Vágsellye történetét az államalapítástól az 1848/49-es szabadságharcig Novák Veronika tekinti át két fejezetben. A Vágsellye mai határának egy részére vonatkozó terra Wag elnevezés először egy 1180 körüli oklevélben tűnik fel, eredetije azonban a kutatók szerint 1002-re keltezhető. Ez a dátum tehát az első írásos említés éve. „Az 1002-ben készült oklevél kiadója Szent István király volt, és ez az egyetlen olyan forrás, amely megőrizte Szent István monogramját is. Az oklevéllel István király, Anasztáz apát közbenjárására, a pannonhalmi Szent Márton-monostornak ugyanazon jogokat adományozta, amelyeket a montecassinói monostor élvezett, és egyben Somogy megye dézsmáját, valamint a pozsonyi vám tizedét is nekik adta. A vám tizedére vonatkozó rész, ahol a Wag terület szerepel, a történészek szerint későbbi betoldás, azt azonban feltételezhetjük, hogy egy bizonyos terra Wag már közvetlenül az apátság létrejötte után része volt, vagyis minden valószínűség szerint már a 11. század elején a pannonhalmi apátság birtokai közé tartoztak” – tudhatjuk meg. A ‘vág’ szó a Földrajzi nevek etimológiai szótára szerint germán eredetű, s hullámzó vizet jelent. Mint terület- és településnév a 13. századig található meg forrásokban. A Wag nevű területet később Salának hívták, mert egy 1239-ből való oklevél szerint Salát Szent István és Szent László korában Wagnak nevezték. A Sala személynév, Ján Stanislav nyelvész szerint ellenben a szláv „šalieť, šialiť” szóból alakult ki.

A tatárjárás idején Batu bátyja, Orda vonulhatott erre Lengyelország és Szilézia felől. Pusztításokról közvetlen adat nincs, a környéken azonban tűntek el települések ebben az időszakban. A tatárjárás után IV. Béla az 1251-ben alapított turóci monostornak ajándékozta a környék egy részével együtt a mai Vásellye területét is. Ez három évszázadon át meghatározta a vidék történetét, hiszen a különféle bevételek nagy része a premontrei rendet illette.

Az Árpád-ház kihalása után e terület is Csák Máté kezébe került, ám Károly Róbert – miután megszilárdította a hatalmát – Sellyét a premontreieknek adta vissza. Zsigmond király a 15. században megerősítette, hogy a sellyei vám- és révjog kétharmadát a turóci monostor birtokolja. E században a sellyei uradalom központjában már vár állott. Majthényi Uriel, a rend utolsó prépostja 1522-ben felmentette a sellyeiket a jobbágyi terhek alól, és szabad bírói jogokat biztosított nekik. 1529-ben a Bécs, egy évvel később pedig a Nagyszombat felé portyázó török nagy pusztítást vihetett végbe, mert I. Ferdinánd 1536-os kiváltságlevelében a betelepítésre utaló „vendégek” kifejezés is megjelenik; őket ugyanazon jogok illették meg, mint az eredeti lakosokat.

A 16. században a turóci prépostságot a Jézustársaság kapja meg, 1586-ban Sellyét is átadják a jezsuitáknak. Ők igyekeznek megszerezni a szabadosok és a zsoldosok birtokait is „Ezt minden bizonnyal azért tehették, mivel ezek a birtokok egykor a turóci prépostságot illették, így a jezsuiták mint jogutódok jogot formáltak rájuk” – fejti ki Novák Veronika. Jelentős változást hoz a város életébe, hogy 1598-ban ide helyezik a turóci kollégiumot. A 16. és 17. század fordulóján

TÖRÖK PORTYÁZÁS, TŰZVÉSZ, PESTIS

is pusztítja a vidéket, a jezsuiták 1605-ben Bocskai csapatai elől menekülve elhagyták Sellyét, s Bocskai egyik fővezére, Illésházy István elzálogosítja a várost és környékét Nagyszombatnak.

II. Mátyás kiváltja és az esztergomi érseknek adja az elzálogosított birtokot, akkor, amikor Pázmány Péter hittudós kerül az érseki székbe. Az érseki székhely ekkor Nagyszombat, s Pázmány szívesen tartózkodik a közeli Sellyén, levelei közül is több mint másfélszázat itt ír meg. Pázmány 1637-ben bekövetkezett halála után II. Ferdinánd a prépostság birtokát a nagyszombati egyetemnek adja.

A török 1663-ban elfoglalja Érsekújvárt, így Sellye környéke is török fennhatóság alá kerül, saját földesurán kívül a töröknek is adózik, s szinte teljesen elnéptelenedik. Lipót császár 1665-ben elrendeli, hogy Sellyén erőd épüljön, amelyet vizesárkok védenek, s benne német meg magyar katonák állomásoznak. Egy áradás miatt idővel új helyen, új erődöt hoznak létre. Érsekújvár 1685-ben felszabadul a török iga alól, s ezzel a sellyei erőd is elveszti jelentőségét. Lipót 1687-ben teljesen visszaállítja a nagyszombati egyetemet a sellyei birtokba, majd öt évvel később az egyetem rektorának kérésére kiváltságlevelet ad a sellyeieknek. A Rákóczi-féle szabadságharc első éveiben a kuruc seregek állomásoznak a városban és környékén, majd a császáriak 1707-ben elfoglalják. A 18. század elején újabb telepesek érkeznek a vidékre, majd újabb uralkodói kiváltságlevél járul hozzá a település gazdasági fellendüléséhez. A 18. század végén II. József eltörli a jezsuita rendet, a birtokot a Királyi Kamara veszi át, majd az Egyetemi Alap, vagyis Sellye az időközben Nagyszombatból Budára költözött egyetemé lesz. Az Egyetemi Alap a bérbeadásokat nyilvánosan hirdeti meg, s ezekre a 19. század első felében már zsidók is jelentkeztek. A sellyei uradalmon a zsidók – a környék településeivel, például Galántával összehasonlítva – csak később telepednek le, de már a 18. században görög kereskedők élnek a városban.

A korszakkal kapcsolatban minden bizonnyal bővebb kifejtést is megérdemelt volna a monográfiában a reformáció és az ellenreformáció, a felekezeti ellentétek időszaka. Nehezen értelmezhető ugyanis világosan az e korszakra utaló viszonylag rövid kitétel: „A 16–18. században Sellye is gyakran volt felekezeti ellentétek színhelye. Már Oláh Miklós idejében, a 16. században többen panaszkodtak az erőszakos katolizációra. A kollégium működésének idején a jezsuiták jelentős sikereket értek el a rekatolizáció terén. Előfordult az is, hogy a lakosok vallásuk miatt kénytelenek voltak elhagyni a lakóhelyüket. Ez nem csak a kollégium éveire jellemző. A reformáció hívei hasonlóan jártak el a katolikusokkal szemben, ha támaszra találtak a várost uralókban.” Ugyanez mondható el a következő megfogalmazásokról is, amelyekből kissé nehezen vehetők ki az összefüggések: „A 17. század során több nézeteltérésre került sor a katolikus és református hívők között. A 17. század első felében főleg Kálvin hívei voltak Sellyén. A vallásellentétek mértéke semmiben sem különbözött más városokétól.”

Bukovszky László az 1848/49-es forradalomtól és szabadságharctól Trianonig kíséri figyelemmel a város történetét. Az 1848 márciusában hozott törvényekkel Vágsellye jobbágyai számára is eltörlik a több évszázados földesúri és egyházi járulékok és szolgáltatások kötelező érvényét. E reformok és a korviszonyok hatására számos társadalmi ellentét kerül felszínre ebben az időszakban. Ilyen az a momentum, amikor 1848 tavaszán néhány mesterember azt követeli, hogy a zsidókat űzzék ki a városból, s törekvésüket csak az erélyes hatósági fellépés akadályozza meg Ugyanezen év szeptemberében országgyűlési választásokat tartanak, amelyen vagyoni cenzus alapján már nem nemesek is részt vehetnek, a követválasztáson azonban verekedés tör ki, amelynek négy halottja és 42 sebesültje van. Mivel a forradalom utáni évtizdekben a főszolgabírói járás székhelye Tornóc, a vágsellyeieknek külön küzdelmet kell folytatniuk, hogy a városba kerüljön ez az adminisztratív központ „Hiába érveltek a község gazdasági potenciáljával, azzal, hogy a járásbíróság is a községben székel, a végső megoldást a Vág-híd építése jelentette” – hangsúlyozza Bukovszky. Azt is kimutatja, hogy a kiegyezés korától 1915-ig nagy mértékben akadályozta a gazdasági fejlődést, hogy Vágsellyének – bár vízi és vasúttal egyaránt rendelkezett – nem volt hídja a Vágon keresztül. „A Vág jobb oldalára szorult Nyitra megyei nagyközség a járás Vágon túli részét nem tudta gazdaságilag integrálni. Ennek fő oka az volt, hogy az 1890-ben elrendelt Vág-híd megépítésének lehetőségével a kormány, illetve a vármegye csak a 20. század első éveiben kezdett el komolyabban foglalkozni. A megindult fejlődést azonban kettétörte a világháború” – tudhatjuk meg a kor összefoglalójából. A zsidóság száma 1849 és 1914 között 30-ról 310-re nőtt, vagyis megtízszereződött.

Érdekes, amit Bukovszky a helyi szlovákságról ír. Leszögezi, a téma külön tanulmányt igényelne, de megállapítható, hogy „1900-ig Vágsellyén a szlovákok a természetes szaporodás növekedésével képesek voltak kivédeni az asszimilációs hatásokat annak ellenére, hogy a községgel közvetlenül határos településeken – a Vágon túli részt leszámítva – sehol sem érte el a szlovákok aránya az összlakosság 5%-át”. A századfordulós időszak vágsellyei szlovákságát Bukovszky szerint már a kétnyelvűség, a

KETTŐS KÖTŐDÉS

jellemzi, ami abban nyilvánul meg, hogy odahaza szlovákul, a közéletben magyarul értekeznek. Érdemes volna megvizsgálni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia időszakának vége felé megvalósuló nagyobb térségi infrastrukturális beruházások: a Vág-híd 1915-ös és a Vágsellye–Negyed vasútvonal 1909-es átadása milyen mobilitást eredményezett a régióban és magában a városban, s ennek milyenek voltak a – nyilván csak közvetve kimutatható – hatásai a társadalmi viszonyok, s azokon belül is a nemzetiségi arányok alakulásában.

Bukovszky László dolgozta fel a kötetben a város 1918 és 1945 közötti történetét is. Az 1918 és 1920 közti forrongó és zűrzavaros időszak után Vágsellye is a Csehszlovák Köztársaság része lett. „A csehszlovák hivatalok részéről a vágsellyei magyarsággal szemben egy erőteljes reváns vette kezdetét 1919–20-ban. Az állami iskola tanítási nyelvét a község kérelme ellenére szlovákra változtatta a minisztérium, sőt még a párhuzamos magyar osztályok felállítását sem engedélyezte” – jegyzi meg egyebek mellett. Úgy véli, az első Csehszlovák Köztársaság húsz éve a katolikus egyház történetének is egyik legviszontagságosabb időszaka volt. „A hivatalok erőszakos nyomására bevezetett szlovák nyelvű istentiszteletek feszültséget vittek az addig békés egyházközség életébe” – jegyzi meg. Számos más mozzanat volna még idézhető, említhető ebből a két évtizedből. A második világháború éveiből pedig álljon még itt egy szomorú tény: a városban kialakított gettóban gyűjtötték össze a környék zsidóságát, hogy a náci haláltáborokba hurcolják őket, ahonnan csak kevesen kerültek ki élve.