Az alku nélküli szemlélődő

A könyv elején az áll, tárcák, de – vagy talán nem is de, hiszen ez a tárcák műfajából következik, hanem inkább: és – olvashatjuk egy év történéseit felölelő kvázi naplóként is.Az első tárcában a főhős áll gyerek- és fiatalkora helyszínén, szülei lakásában, keresi a vevőt az ingóságokra, majd a kötet végén kiürül a lakás. Közben pedig az élete, az életünk, az élete az életünk. Az egyik kiváló szövegben például a gyerekkori vasárnapi ebédek idilli hangulatáról van szó. Egy másikban a hegymászó Erőss Zsolt és társa, Kiss Péter haláláról, a Kancsendzönga meghódításáról, a hódítás iránti vágyról, az Erőssért a halálba visszaforduló Kiss tettéről, hogy „a hatalmas kockázat dacára ne lett volna vállalható, amit tett, sőt, hogy ne az lett volna a leginkább vállalható” (46.). Valójában talán éppen ez az, a megalkuvás kérdése, ami ott perceg minden tárcában. A mai társadalom alapkérdése. Kényszerítő és kényszerített. „…egy bülbülszavú mosolygós öregember beszélt a hosszú élet titkáról, a tisztességes megalkuvásról, mint mondta. Mintha bizony létezne olyan. – Hogy is van ez? Nem kényszerű, hanem tisztességes?” (62.) – írja a Messze, mint Lacházában, majd valami olyasmit, hogy a „tisztességes megalkuvást” elkerülő, a problémát látó, de a rendszer részévé nem váló egyénektől sem lehet csodát várni, hisz már az is kész csoda, hogy élnek.Ezt követően, hogy kissé árnyalja a kibúvókereső megalkuvók mindent megmagyarázását, jön A mi utcánkban című tárca, egy hadijelentés az igazság (a megalkuvás ellen harcolók) és a hazugság (a megalkuvók) mai magyar mimikri harcának állásáról – az alku nélküli szemlélődő pozíciójából. A szabadságról és a megalkuvásról szól a Saint-Exuperyt hősévé választó szöveg, a Repülő a sivatagban is, pontosabban a sivatagról, mint a szabadság metaforájáról. Arra figyelmeztet, hogy a sivatag nem csupán tág tér, a „nyugtalan szívű, magányos álmodozók” (67.) terepe, hanem erős meghatározottságok jellemzik. Exupery is csupán saját és nem más szabadságképzetéből indul ki a sivatagot dicsőítve, ugyanis „neki a boldogsághoz minden pillanatban az kell, hogy legyőzze a halálfélelmét” (68.). A sivatagban nem lehet húsz órán át tovább bírni víz nélkül. Másrészt – tehetjük hozzá – ezen a sivatagon túl is csak sivatag várja az embert, de már más, a nietzschei értelemben vett: ő az utolsó ember, a sors nélküli, a létről elfeledkezett ember térnyerésére a „sivatag növekszik” metaforáját használta. S erre köt rá Hannah Arendt: „...a veszély abban rejlik, hogy – valamennyien – valódi sivataglakókká válunk, és még otthon is érezzük benne magunkat”. Aki a harmadik utat választja, láttuk, csoda, hogy él. Kántor Péter: Egy kötéltáncos feljegyzéseiből. Magvető, Budapest, 2016.Értékelés: 8/10 Beke Zsolt