Az ajtóm előtt

állnak, és tudom, hogy be akarnak jönni. Heten-nyolcan lehetnek, talán többen is, nehéz megállapítani; igyekszem a hangjuk alapján azonosítani őket, de nem sikerül: alig-alig szólalnak meg ugyanis, csak az ajtómat lesik folyton, és az ajtó mögött engem. Mintha röntgenszemük volna, átlátnak fán, fémen, betonon, moccanni sem merek, sőt, még a lélegzetem is visszafojtom, nehogy eláruljam magam valamivel, elég egy rossz mozdulat, egy pillanatnyi kihagyás vagy figyelmetlenség, azonnal és könyörtelenül kihasználnak mindent. A nyirkos helyeket kedvelik, mint a gombák, és szaporodni is úgy szaporodnak, vagy mint a papucsállatkák, osztódással, tegnap még csak ketten, ma már négyen vannak, és így tovább, de az újak közül sokan el is mennek, vagy eltűnnek valahová, aztán van olyan is, hogy a régiek közül megy el valaki, de akkor mindig jön új a helyére. Szerelőnek, karbantartó munkásnak álcázzák magukat, és való igaz, időnként különös zörejeket, csörömpöléseket hallatnak, fém a fémhez, fém csempéhez, hasonlók, és ilyenkor el is tűnik mindig egy-egy kapcsoló vagy lámpabura a lépcsőházból, hogy aztán később új, már módosult formában teljesen máshol és teljesen váratlanul bukkanjon fel újra. ĺgy megy ez már egy jó ideje, nem is emlékszem, mikor jelentek meg először, mindenesetre elég régen lehetett, mivel mostanra a spájzban elrakott kompótkészletem nagy részét feléltem már, és nem tudom, meddig bírom még, de lelkileg erős vagyok, s ha kell, konok és csökönyös is, egy szó, mint száz, velem aztán egykönnyen nem bánnak el! Most csend van, alighanem várnak valamire, egy titkos jelre, egy apró, kívülállónak csak bajosan értelmezhető gesztusra, hogy elkezdhessék ördöngös akciójukat. De én ismerem a piszkos kis trükkjeiket, hajaj, milyen jól ismerem! Előbb csak az osonó, surranó kis árnyak, az enyhe légvonat, a finom rebbenések, aztán benéznek kicsit a résnyire nyitott ajtón, mondják, bekukkantanának, s már a küszöbön állnak, az egyikük vizet kér, jó nagy pohárral, de hideg legyen ám, kacsintja a másik huncutul, hogy tekerjem csak ki a csapot bátran, tán sajnálom azt a kis frissítőt? azt a kis kávét? megköszönné szépen, és ha volna cigarettám, azt meg pláne. És a vécét is használná, mert muszáj, kifogásom ugye nincs, nem lehet, mégis, hová menne, nincs hová, azt meg én sem szeretném, he-he, hogy a lábtörlőmre, netán a lábtörlőm alá. S ha már egyszer ott ül, ha már itt, akkor nem bánná, ha egy kis zenét is beraknék, kicsi muzsikát, mert neki, mint tehénnek a tejelés, jobban megy úgy, meg aztán, ami azt illeti, szégyenlős is kicsit, s ahogy rotyogtatja, zavarná, ha hallanám. Igen, persze, Mozart is lehet, hogyne, vagy Erik Satie, mindegy, csípi operettet, jazz-rockot, szambát és a klasszikusokat is, naná! És szól is már szépen, le is mennek egymás után: a „Haffner”, a „Linzi”, a „Prágai”, de ő még mindig ott, a „Jupiter” is lemegy, de ő még mindig ott, és akkor végre vége, hát, mondja nevetve, helyedben én most nem mennék be oda! Megéhezik közben, egy ekkora ember, csodálkozol? egy darab kenyér csak, mindegy, mivel, süthetek tojást, kolbászt, szalonnát, bármi maradék, ebédről levest, a tegnapi pörköltszaftot, a töltött paprikát, bár attól a gyomra ég, és egy üveg sört, két üveg sört, mert pálinkám, ahogy így elnéz, az nekem, gondolja, úgy sincs. Hogy ledőlne kicsit, nem haragszom, ugye, már későre jár, ide a csempére, a linóra, ledőlnének, nem bánom, ugye, szépen, egymás mellé, mint a heringek, csak semmi finnyáskodás, összébb húzódnak, elférnek, kész, aludtak ők már roszszabb helyen is. Bár ami azt illeti, így nehéz lesz rendesen kipihenni magukat, s mi lesz, ha felfáznak, például, alulról, akkor majd ápolhatom őket, estétől reggelig, és a szerelő-, karbantartó munkálatok annyival tovább tartanak majd. Viszont a kanapém, látják, milyen modern, milyen széles, akár három ember is elfér rajta, sőt, ha kell, akár négy, legyek én csak nyugodt, nem akarnak kitúrni az ágyamból, még csak az kéne, húzódjak a falhoz szépen, akkor a paplanomat is megtarthatom, és ők majd cserélik egymást, mint a röplabdában. Hogy a bakancs? az marad, már elnézést, hogy az bizony a lábon marad, szolgálatban mindig, így szól a szabályzat, és a szabályzattal nem lehet lacafacázni, meg különben is, nem kár időt fecsérelni efféle fölös mozdulatokra, mint lábról a zokni, zokniról a bakancs? és egyáltalán, honnan veszem, hogy megvan még külön a láb, a zokni meg a bakancs? Hunyjam csak be a szemem és próbáljak meg aludni, helyemben ő is ezt tenné, duruzsolja, mert fáradtan és álmosan mindig sötétebbnek tetszik a világ, s közben a nagy, durva, érdes tenyere, mint egy kombinált fogó, a combomhoz feszül, szálkás ujjaival a heréimet markolássza, végül szuszogva a hímtagomról lehúzza a bőrt. Ne féljek, súgja, jó kezekben vagyok, mostanság az aszszonynak is oly finoman cserkészi be otthon, hogy az álmából közben már fel sem riad.