Az AIDS, a rák és a popkultúra

H. NAGY PÉTER

Részlet a DVD hátlapszövegéből: „Ron Woodroof texasi cowboy (McConaughey) szabados élete fenekestül felfordul, amikor közlik vele, hogy HIV-fertőzött, és már csak 30 napja van hátra. Woodroof mindenáron életben akar maradni, ezért törvényes és törvénytelen eszközöket bevetve alternatív gyógymódok után kutat a világ minden táján. Rayonnal (Jared Leto), akivel korábban szóba sem állt volna, létrehoznak egy »vásárlói klubot«, és egy sereg, a társadalom peremére szorult emberrel együtt példaértékű küzdelmet folytatnak a méltóságukért és az elfogadásukért.”

A kezelés

politikai dilemmái

A sztori ezen túl egy olyan folyamatot kap el a medicina történetében, amely megváltoztatta az orvos-páciens viszonyt, s ezért a jelentőségéhez aligha fér kétség. Siddhartha Mukherjee Betegségek betegsége – Mindent a rákról című, kitűnően megírt könyvében (a szerző Pulitzer-díjat is kapott érte), amely ötvözi a tudomány precizitását a történész tisztánlátásával és a szépíró szenvedélyével, így foglalja össze a szituációt: „Az AIDS tűzviharában gyökeresen átalakult a páciensek és az orvoslás viszonya. Az 1980-as évek végéig a kísérleti gyógyszereket és kezeléseket pontosan annak tartották, amik voltak: kísérletiek, kipróbálatlanok, ezért a nyilvánosság számára elérhetetlenek. Az AIDS aktivistái azonban megváltoztatták ezt a nézőpontot. […] Elfogyott a betegek türelme. Nem kísérleteket akartak, hanem gyógyszereket és kezeléseket.” Méghozzá azonnal – tehetjük hozzá.

Woodroof azoknak az AIDS-betegeknek és aktivistáknak a megtestesülése a filmben, akiknek már nincs mit veszíteniük, kezüket-lábukat törnék azért, hogy kísérleti nyulak lehessenek. A történetnek az a rétege, amely – a személyes küzdelmen túl – a társadalmi nyilvánosságot érinti, horizontot nyit a betegség kezelésének politikai dilemmáira. (A gyógyszeripar működésének egyoldalú bemutatását tegyük félre, az összeesküvés-alapú gondolkodás most nem érdekes, másról lesz szó.) Tudjuk, hogy az AIDS elleni harc a politika terén is a rákkutatás lobbistáinak (az ún. laskeritáknak) a nyelvezetét és taktikáit alkalmazta, majd ezeket a saját képére formálta át. A 70-es években a rosszindulatú daganatok elleni küzdelem nemzetközi fontosságú tényezővé vált, majd a 80-as években az AIDS is kulcsfontosságú ügy lett. Ezekre a folyamatokra igen érzékenyen reagált a popkultúra. A rákra óriási figyelem irányult a médiában, és ezzel egy időben a betegségre való reflexió megjelent a könyvekben, a színházakban és a filmekben is. Ennek a tendenciának volt az egyik első sikertörténete a Love Story (amely kapcsán John Green kortárs sikerkönyve, a Csillagainkban a hiba és a belőle készült film felé lehetne elmenni, de most ejtjük ezt a fonalat).

A betegség, amely túlmutat a biológián

Mukherjee könyve remekül összefoglalja a szóban forgó időszak popkulturális fordulatának előfeltevéseit, amikor így fogalmaz: „Az 1950-es évek hidegháborús rémületében az amerikaiakat a kívülről jövő fenyegetés miatti félelem töltötte el a bombáktól, a rakétáktól, a megmérgezett víztározóktól, a kommunista seregektől és a földönkívüliek támadásától – a társadalmat fenyegető veszélyt tehát az országon kívül látták. […] Ám az 1970-es évek elején a feszültség kiindulási góca – Salecl szavaival élve »a rettegés tárgya« – drámai fordulattal kívülről belülre került át. A rothadás, a borzalom – a biológiai értelemben vett, valamint a vele járó spirituális bomlás – áthelyeződött a társadalomba, és magába az emberi szervezetbe. […] A belső szörnyűséget a rák testesítette meg. A betegség volt a belső ellenség legfőbb megjelenési formája – a rablóbandákhoz hasonlóan burjánzó sejtek, amelyek belülről, belső idegenekként hajtják uralmuk alá a szervezetet. […] A rák gyógyítása iránti vágy mélyen beleivódott az »Amerikai Álom« szövetébe.”

Az AIDS-ről szóló diskurzus lényegében ezt a kérdésirányt folytatja. A két kór közötti párhuzamra gyorsan felfigyelt Susan Sontag, aki A betegség mint metafora című könyvének folytatásaként írt esszéjében (Az AIDS és metaforái) arról értekezett, hogy a rákhoz hasonlóan az AIDS is olyan betegség, amely túlmutat a biológián. Az írónő szerint (aki egyébként két rákos megbetegedést is túlélt) az AIDS szintén olyan társadalmi és politikai kategória, amelyhez fenyegető metaforakészlet kapcsolódik. Ezek a metaforák szerinte a rákosokhoz hasonlóan az AIDS-eseket is megbénítják, kivonják a külvilágból, majd a társadalom árnyoldalára száműzik. Kétségtelen, hogy a rákhoz kapcsolódó stigmatizáció az AIDS esetében is megjelent, sőt tovább burjánzott: a szexuális szégyen miatt tízszeres erővel. Ennek következményeként az AIDS-es betegek egyéni léte szinte megszűnt, átalakult egy képzeletbeli archetípussá (fiatal, meleg, kicsapongó férfi stb.). Sontag megfigyelése pontos, ám hozzá kell tenni: az utóbbi időben érdekes módon az orvostudomány mellett (a HIV-vírus azonosítása hozzájárult a melegek iránti ellenszenv felszámolásához) éppen a popkultúra tett igen sokat azért, hogy ez a mintázat módosuljon. És itt jön a képbe Matthew McConaughey.

A figura identitásokra hasítása

Ha a filmet nem (csak) Woodroof életének kontextusában, hanem a fenti folyamatok fényében nézzük, feltűnő lesz az identitással való játéknak egy speciális változata. Kovács Bálint az Origón anno a következőképpen fogalmazott: „A színész játéka olyan erőteljes, hogy az átrendezi a film hangsúlyait: őt nézve úgy tűnik, nem is a cselekmény a lényeg, hanem az, ahogyan ez a fickó saját magával viaskodik, beletörődik vagy nem törődik bele a kis győzelmeibe, uralja vagy képtelen uralni a helyzetét, szembenéz vagy nem tud szembenézni azzal, hogy eddigi világképe összeomlik.” A karakterábrázolás egy olyan változatával van tehát dolgunk, amely az adott figura identitásokra hasítására épül, és dinamikáját abból nyeri, ahogy a színész teste, gesztusnyelve, mozgása stb. a magatartásminták között ingázik. Ha sikerül ezt úgy megoldani, hogy az identitás nem rögzül, akkor ennek eredményeként az egyik pozíció a másikat folyamatosan kimozdítja és ironikusan felfüggeszti, vagyis az egészséges a beteg felől, a cowboy a meleg felől, a tahó a közösségi alak felől stb. válik beláthatóvá – és egyben megkérdőjelezhetővé.

Matthew McConaughey-nek sikerült. Ami a nézőt egyértelműen arra készteti, hogy gondolja át az őt magát is feltételező sztereotípia-rendszert. Az AIDS így nem annak a szituációnak a metaforája lesz pusztán, amely felől ledönthetők a gátak, hanem annak, amely a gátakra vonatkozó gondolkodást változtatja meg. És ez az, amit – más kezdeményezések mellett – a rák- és AIDS-politika kulturális eredményének tarthatunk.