Átható bakszag az irodalomban

Irodalmi kávéházat avattak az ipolysági Ipoly Napokon a zsinagóga udvarán. Both Enikő, a Szlovák Televízió magyar adásának főszerkesztője a hirtelen eleredő eső miatt az előző nap átadott kávéház terasza helyett végül a zsinagóga épületében beszélgetett a három íróval, Ladislav Ballekkel, Bánki Évával és Kukorelly Endrével.

Az első kérdés az író exhibicionizmusára vonatkozott, a késztetésre, hogy valamit papírra vessen. Kukorelly Endre, a TündérVölgy című „aparegény” szerzője szerint mindenkiben megvan az alkotás képessége, a gyerek elképesztő kreativitással kezdi az életet, de a szocializációs folyamatok lefojtják ezeket a képességeket. „A társadalomnak nem érdeke a kreativitás, és egyes emberek úgy döntenek, hogy megpróbálnak szembeszállni ezzel a nyomással” – mondta az író, s hozzátette: „Ha egy írónak az emberiség számára van mondanivalója, attól menekülni kell. Mindenki ugyannyi mondanivalóval rendelkezik, a legbutább és a legokosabb ember is. Exhibicionista hajlama is van mindenkinek, de van, aki eltünteti és van, aki előbányássza.”

Bánki Éva, a Csallóközhöz is kötődő Esőváros című családregény írója elmondta, nem különálló részeket kezdett írni, szinte egyben, megállás nélkül jött a regény. A tudatosság és az ösztönösség furcsa keveréke volt ez a folyamat. Az írónő szavai szerint a történet rég megvolt már, de a mondatokért keményen meg kellett dolgozni.

Ladislav Ballek – aki A segéd című művébe Palánk álnéven becsempészte Ipolyságot is – egy példázattal válaszolt a szakmai titkokat firtató kérdésre. A genetikai és a kulturális információ találkozásából születik a költő. Az emberek közül neki kell a legkorábban kelnie, hogy megtapasztalja a világ aznapi érzelmi töltetét, az események, a folyamatok alakulását, hogy minél hamarabb megnevezhesse a dolgokat. Délután ébred a tudós, aki a részleteket elemzi, éjjel pedig a filozófus általánosítja azt, amit a költő megnevezett és a tudós felfedezett. Másnap reggel felébred az uralkodó, és az előzőekre támaszkodva megváltoztatja a társadalmat és a világot. Az értelmes működéshez kultúrára van szükség, ha az uralkodó nem veszi figyelembe a kultúrát, rosszul uralkodik. Az Ezeregyéjszakára utalva megállapította, a kultúra életeket menthet: Seherezádé mesélni kezd, hogy a maga és a többi nő életét megmentse. Mondjanak még egy módszert, amivel a gyilkost szerető férjjé lehet változtatni, szólította fel a hallgatóságot az író. Művészet nélkül egyszerűen nem megy, a túlélésre képesek lehetünk, de a változtatásra csak a kultúra képes.

Kukorelly Endre nagyon szépnek találta Ballek eszmefuttatását, de egyáltalán nem értett vele egyet. „Mindenkibe gyerekkorától bele van kódolva minden. Mi valamenynyien mindenre vagyunk predesztinálva, de egy általam átláthatatlan folyamat miatt bedugaszoljuk magunkban a lehetőségeket. Én reggeli ember vagyok, délelőtt dolgozom, a délután az egy nagy homály, tudósi énem eléggé frusztrált, át is alszom ezt az időszakot. A filozófus az igen, az előjön éjjel. S másnap tényleg felébred az uralkodó. Minden emberben megvan mind a négy lehetőség megvalósítása” – alkalmazta magára a balleki tételt az író. Kukorelly úgy gondolja, mindenki a maga érdekszférájának foglya, nem lehet sem a művészt, sem a tudóst, sem a filozófust, sem a politikust egy-egy sztereotípiával leírni. Ez az érdekszféra főleg mentális természetű, de persze része az anyagi érdek is. Kukorelly szerint erre a meghatározottságra, behatároltságra az irónia az egyetlen értelmes válasz. Ladislav Ballek még hozzátette elméletéhez, hogy nem véletlen, hogy Seherezádé éjjel mondja történeteit. A diplomata nagymamája lányainak azt tanácsolta, ha valami fontosat akarnak férjüknek mon-dani, csak alkonyat után tegyék, addig a férfi úgyse figyel. A férfi vadász, éjjel érti meg a dolgokat. Ezzel a beszélgetés a férfi–nő viszony dzsungelében találta magát.

Kukorelly szerint a férfi állat, törtet, nyomul, okkupál, mindenkit meg akar…, birtokolni akar. A nő hárít, passzív, elfogad, ez az élet belső parancsa, e nélkül nem lenne semmi, csak a mozdulatlanság. Az író föltette az est egyik fontos kérdését is: miért van az irodalomban ez a bakszag? Bánki Éva ezt inkább az irodalmi életre szűkítette volna, de végül megegyeztek, hogy a kánon is bakszagú. Kukorelly megállapította, hogy a nők mindenben jobbak, mint a férfiak: finomabbak, jobb a nyelvérzékük, közelebb kerülnek a dolgokhoz, még a fájdalomküszöb terén is nekik kedvez a „kromoszómacucc”, mégis hol vannak akkor? Az író szerint a titok nyitja egyszerű, a férfiak a harcban érvényesülnek, a nők ilyen helyzetekben visszavonulnak. Minden területen, amelynek nagy a presztízse, több a férfi. Németországban pillanatnyilag minden második író nő, az irodalom nem is bír nagy presztízzsel. Ha a nők belépnének ezekbe a harcokba, pacifikálnák a férfiakat, és nem lennének ezek a küzdelmek ilyen öldöklők.

Bánki Éva elmondta, ő a nőkről beszél a regényében, de a távolságtartás miatt egy férfi szemszögéből láttatja őket. „Nem szeretem a szubjektív, túl egyértelmű dolgokat. Soha nem írtam a saját életemről, engem valami ettől visszatart” – mondta az írónő. A fentekkel kapcsolatban megjegyezte: a XVIII. században sokkal több nő tanult zenét, mint férfi, mégis egyetlenegy zeneszerzőnőről sem tudunk. A beszélgetők végül megállapodtak abban, hogy a férfiak sokkal odaadóbbak az alkotásban. „Minden férfiban ott van a kiválási vágy, hogy én legyek a legjobb. A nőket nem érdekli a folyamat, csak a végeredmény, hogy hogyan lehet azt elérni, nem érdekes. Ezért van az irodalomban ez a sok tehetségtelen férfi, aki mind alfa hím akar lenni” – összegezte Kukorelly.

Ballek végül a kulturális gazdagságra terelte a szót: „minél több kultúra, annál több tükör. Amíg nem kell magát mással összehasonlítani, nem gondolkodik az ember. Megismerve a másikat magáról is többet tud”. Bánki Éva elmondta, neki csak a nagyszülei éltek többnemzetiségű közegben, számára az ő elbeszéléseikben él ez a világ. Szerinte a különböző közösségek különböző időkben élnek, s ez a konfliktusok forrása. Kukorelly irigyli azokat a magyarokat, akik remekül beszélnek szlovákul, románul vagy szerbül. „Összes dédszülőm a mai határokon kívül született, bennem keveredik horvát, német, osztrák, magyar” – tette hozzá az író. Bánki Éva azért is választott regénye szereplőinek határon túli embereket, mert ők állandó önreflexióban élnek, hiszen állandóan más etnikumok véleményével vannak szembesítve. „Maga a nyelvtudás is egyfajta harmadik szemként működik, mellyel magamat kívülről szemlélem. Ez belső távolságtartáshoz segíthet, s növelheti az iróniára való hajlamot” – tette hozzá az írónő.