Árokásás helyett lehet-e párbeszéd?

MIKLÓSI PÉTER

A szervezet országos tanácsának elnöke miként látja: huszonöt évvel a rendszerváltás után fényesebb vagy megkopottabb a Csemadok csillagának fénye?

Nézőpont kérdése. Mert a taglétszámot tekintve a változás negatív, ha viszont a helyi szintektől az országosig az aktivitást, a rendezvényeink számát és színvonalát nézzük, akkor a gyarapodás tagadhatatlan. A Csemadok komoly nehézségekkel ugyan, de megbirkózott azzal a feladattal, hogy a ’89 novemberét követő egészen új társadalmi helyzetben, gyökeresen más körülmények s feltételek között kell teljesítenie a szlovákiai magyarság önösszeszedésének programját. A kultúra szervezésében, a hagyományőrzésben, az anyanyelvápolásban és -használatban, a közösségépítésben, valamint azon rendezvényeink megőrzésében s gazdagításában, amelyeknek biztosítása a kormányzat vagy a kulturális szaktárca, esetleg egy megfelelő jogkörökkel felruházott, ám máig nem létező központi intézmény feladata volna.

Annak oka miben keresendő, hogy 1989 óta a Csemadok-tagság létszáma kis híján egyharmadával csökkent?

Pusztán a számokat tekintve ez valóban igaz. Ugyanakkor megannyi új szervezet, civil társulás alakult, s ezek többsége szegről-végről abból a Csemadokból nőtt ki, amely a rendszerváltásig intézményként az itt élő magyarság amolyan országos mindenese volt. Egyrészt önszerveződésünk hivatalosan megtűrt kovásza volt, másrészt megvoltak a vele szemben támasztott politikai-ideológiai elvárások; ahhoz pedig az is hozzátartozott, hogy számtalan kérdésben kellett véleményt formálnia. Így ennyi év távlatából sem meglepő, hogy ’89 novembere után valóban sokan a letűnt rendszerrel azonosították a Csemadokot. Ez is az egyik indítéka volt annak, hogy hamarosan újabb meg újabb hazai magyar szakmai társulások jöttek létre, amelyek bizonyítani kívánták létjogosultságukat. A másság igénye jogosan állt elő, az új szerveződések eredményességének viszonyítási alapja viszont a nehéz helyzetbe került Csemadok maradt; és eközben azzal is meg kellett küzdenie, hogy ne süljön rá egy avítt, megújíthatatlan, a pártállamhoz köthető, akár lerombolandó intézmény sokak által ismételgetett billoga. És bár szó ami szó, azóta tényleg csökkent szövetségünk taglétszáma, mégis tudni kell, hogy a Csemadok mind a mai napig a Kárpát-medence legnagyobb társadalmi és közművelődési szervezete!

Ami nyilván jó dolog, de ez a szlovákiai magyarságnak csupán 10-12 százaléka. Elnök úr, nem elgondolkodtató ez?

Persze, örülnék, ha több lenne. De a politikai és társadalmi megosztottság miatt sokan egyszerűen nem akarnak nyíltan kiállni valami mellett. A nevüket is adni valamihez. A rendszerváltást követő esztendők talán legfőbb mulasztása, hogy nem hoztunk létre olyan szakmailag megkérdőjelezhetetlen intézményeket, amelyek a politikai konstellációktól függetlenül bizonyos szilárd támpontokat, egyértelműen felállított értékrendet szavatolnának. És ha emellett a felvidéki magyarok erős politikai megosztottságát is figyelembe vesszük, akkor az ötvenezret jócskán meghaladó tagság komoly létszám. Dél-Szlovákiában, Pozsonytól Ágcsernyőig alig találni magyarlakta települést, ahol jól-rosszabbul, de ne működne helyi szervezetünk, ahol az emberek minden pártpolitikai szembenállás ellenére megtalálják a párbeszédhez, az egymáshoz vezető utakat.

Annyi újságírói malícia azért talán megengedett, hogy a riporternek úgy tűnjék, mintha a Csemadokot kísértenék a pártok... 1989 előtt a mindenható állampárt ült a nyakán, pár héttel a rendszerváltás után pedig már az akkor alakulgató Együttélés akart rátelepedni a szervezeti struktúráira, ahogy az sem titok, hogy ez a politikai légyott a szövetségnek sem volt ellenére. Olyannyira nem, hogy kilencven februárjában nyíltan el is kötelezi magát a Duray Miklós alapította párt mellett. Ön hogyan értékeli a Csemadok közéleti átalakulásának első szakaszát?

Akár huszonöt esztendő távlatából is nehéz megítélni ezt, ráadásul akkoriban én még csak a szervezet regionális szerveiben tevékenykedtem. Bizonyíthatóan voltak azonban helyeslő és ellenző vélemények. Mai szemmel, a tényekre szorítkozva, úgy látom, hogy az akkori idők nekibuzdulásában kész csoda, hogy a Csemadok egy jó és bölcs döntéssel hivatalosan nem lett párt. Viszont az újonnan alakult hazai magyar pártok különböző erősségű közeledését nem lehetett kivédeni, mert abban fontos nézetazonosság uralkodott, hogy a szlovákiai magyarság politikai érdekképviseletre tegyen szert. Például az ugyanazokban a hetekben-hónapokban alakuló MKDM a keresztény gondolatkörben élő itteni magyarság képviseletében határozta meg önmagát. Igaz, főként önerőből szerveződve, a Csemadok annak idején még tekintélyes létszámú és olajozottan működő, szerteágazó szerkezeti apparátusától jobbára függetlenül.

Nem tartja mégiscsak hibának, hogy kivel igen, kivel nem, de a Csemadok még az 1990. júniusi első szabad választások előtt – saját korábbi központi döntéseivel ellentétben – a szuverén civil szervezetekre jellemző tevékenység helyett inkább eleve az etnikai jellegű politizálás irányába sodródott?

Abban a történelmi helyzetben és közhangulatban, szerintem, ez törvényszerű volt. Ugyanis hiba volna figyelmen kívül hagyni, hogy a Csemadok története során mennyire barátságtalan közegben működött, illetve működik. Akkori érthető törekvéseit egyébként sok dologban, sajnos, igazolta az idő, hiszen számos társadalmi kérdésben ’89 után sem tudtuk megvalósítani jogos elvárásainkat. Így hát mind a mai napig nem tehettük és ma sem tehetjük meg, hogy unottan legyintünk a felvidéki magyarság gondjaira és eredőire.

Amit ellenben kizárólag saját berkeiben és kevésbé óvatoskodva a Csemadok megtehetett volna, hogy következetesebben elszámol a pártállami múltjával...

Őszintén szólva, én is örültem volna, ha rögtön a rendszerváltás után a Csemadok a saját múltját értékelve határozottabb álláspontot képvisel. De hát minden emberi sors mögött, a kisebb-nagyobb ballépéseikkel, ott vannak a konkrét személyek, akik hibáztak ugyan, de előbb-utóbb tudatosították, és megváltoztatva hozzáállásukat éppen a munkájukkal, úgymond, jóvátették előző megbicsaklásaikat. Mondhatni, az egyéni kapcsolatok és a megbocsátás szándéka fölülírta az erélyes számonkérést. Bár az sem kizárt, hogy a túl buzgó tisztogatások böjtjeként néhány régióban akár meg is bénulhatott volna a Csemadok.

Rendben. De a fátylat rá jelszó jegyében azoknak az ügye is lezáratlanul maradt, akikről az ÚPN, azaz a Nemzeti Emlékezet Intézetének az ŠtB-vel együttműködők listáját tükröző honlapja „árulkodik”. Jó ez így – akár az utókorra gondolva? A „magyar, tehát a mi kutyánk kölyke” elv alapján?

Természetesen nem jó. És persze ebben a kérdésben szintén megvan a határozott véleményem. Ugyanakkor joggal kérdezem: megtörtént ez a felelősségre vonás országos szinten? A Ján Langoš-féle ügynöktörvény ugyan biztatónak ígérkezett, ám a szlovákiai gyakorlatban érdemben hatástalan maradt. Ezért tisztelem azokat, akik ha nem mondták is, hogy bocsánat, mégis őszintén vállalva saját múltjukat legalább bevallották, hogy bizony úgy hozta az élet... A rendszerváltást követő első és ebből a szemszögből döntő években a társadalomnak nem volt meg a kellő ereje a szigorú szembenézéshez – így a szlovákiai magyar közösségnek, ebben pedig nyilván a Csemadoknak sem –, ezért mára lassacskán ködbe vesznek ezek a múltba nyúló ügyek. És mert kusza, szövevényes dolgokról van szó, Szlovákia talán nem is akart mindezzel leplezetlenül szembehelyezkedni, hiszen mindig voltak, vannak s lesznek, akik szorult helyzetükben, esetleg szilárd gerinc híján a „könnyebb” utat választják, ezzel előnyöket meg pozíciókat szerezve maguknak.

Még 1990 tavaszán-nyarán a Csemadok cégére alatt létrejött művészeti ügynökségként a Csemart, a Fábry Zoltán Alap, majd egy önálló kiadóvállalat is. Ezek hamvában holt kezdeményezések voltak?

A Fábry Alap ha nehéz körülmények között is, de máig működik. A Csemart és a kiadóvállalat az akkori idők buzgóságának felhajtó erejéből, legitim úton születtek. Az más probléma, hogy miért fulladtak be ezek a kezdeményezések. Saját hibáink mellett nyilván összefügg azzal is, hogy szövetségünk 1996 óta az állami költségvetésből egyetlen krajcár alanyi jogon járó támogatást sem kap a működésére, ami komoly társadalmi igazságtalanság.

E kiéheztetés dacára mi tudta napjainkig mégis egyenesben, a felszínen tartani a Csemadokot?

Köszönhetően azoknak az egyszerű és fáradságot nem ismerő embereknek, akik fölismerték a felelősségét annak, hogy cselekedniük kell, és ellenszolgáltatás nélkül tették. A falvakban, a járásokban, a régiókban. A Csemadok tagjaiként vagy „csak” segítőkként józanul gondolkodva tették/teszik a dolgukat. Az pedig külön öröm, hogy eközben szövetségünkhöz egyre több olyan személy talál vissza, akinek érdeklődése 20–25 éve más szervezetek felé fordult. Ma ők is a Csemadokot tekintik annak a közös nevezőnek, ahol más-más vélemények ellenére is közös asztalhoz tudunk ülni. Elsősorban a szlovákiai magyar kultúra és az anyanyelv kérdéseiben nekünk kell megfogalmazni önmagunkat, és tenni is önmagunkért. Mindez azt mutatja, hogy a Csemadok szorult helyzetében is föltalálta magát; megtalálta a közös hangot az önkormányzatokkal, és célszerűen tud élni a hazai pályázatokon nyert, illetve a mindenkori magyar kormányoktól kapott támogatásokkal.

Mi a véleménye a Híd párt által szorgalmazott törekvésről, hogy a 2015. január 1-je óta működő szlovák kulturális alap mintájára, éspedig parlamenti jóváhagyással egy kisebbségi, jelesül tehát az itteni magyar kultúra támogatását biztosító alap is létesüljön?

Teljes mellszélességgel támogatom, ez nem képezheti a vita tárgyát. De tovább is kell lépni, eljutva az önkormányzatiságig. Mert amíg ad hoc megoldásokra leszünk kárhoztatva, addig a lobbizmus is virulhat.

Kézenfekvő – és az MKP akkori frakcióvezetőjének testre szabott – dilemma, hogy az 1998 és 2006 között kormányzati pozícióban levő MKP miért nem helyezte szilárdabb alapokra az anyagilag tengődő Csemadokot.

Mert nem volt meg hozzá az ereje. Az első négy évben az egyetemalapításra összpontosult a figyelmünk; 2002 után pedig ingataggá váltak a parlamenti többséget biztosító szlovák pártok és frakcióik, így lényegében a XXII-es csapdájában elakadt javaslataink zöme. Ugyanakkor része az igazságnak, hogy partnereink meggyőzésében, saját szándékaink megvalósításában mi sem voltunk kellőképpen energikusak. A parlamenti képviselet jövőbeni súlyának dolgában pont ezért lenne indokolt okulni mindabból, ami a mečiarizmus bukásától az első Fico-kormány országlásáig nyolc éven át történt.

Elnök úr, a pályafutását, még a nyolcvanas években, ön újságíróként kezdte. Egyetérthetünk abban, hogy a riporter sohase kerteljen?

Természetesen.

Akkor szabadjon rákérdeznem az MKP elnökségi tagjánál és a párt Pozsony megyei elnökénél, aki egyben a pártfüggetlen Csemadok országos elnöke, vajon az ön által irányított közművelődési és társadalmi szövetség egyforma távolságra áll-e a Hídtól és az MKP-tól?

Ilyen kérdést nem is lehet föltenni. Különbséget kell tenni az egyén politikai véleménye, illetve aközött, hogy a Csemadok nem párt-, hanem közösségi szempontból gondolkodik. Mind Szenc városában, mind Pozsony megyében a Híd és az MKP közös képviselői csapatokat tudott alakítani. Ezért nem tudom elfogadni, ha az egyik vagy a másik szekértáborban valakik azt mondják, hogy nem lehet. Esetleg „csak” azért nem, mert nekik nem tetszik. A Csemadok az a pártpozícióktól mentes fórum, ahol kezdeményezni kell erről a nyílt párbeszédet. Ez is az elmúlt huszonöt év hozadéka. Ha úgy tetszik, hordaléka.