Árnyalatok, színes oldalakhoz

Megint a látvány dominál a Kalligramban, az irodalmon túl persze. Van ebben a foszforeszkáló rózsaszínben valami, a figyelemfelkeltésen túl persze, ami látványként megfogja az embert. Csak amikor belenézünk az oldalakba, tűnik ki valójában, hogy a lap februári számának arculatszerkezetében ennek a színnek a be- és kioltása mennyire káprázatos. A 24–25. oldalakon (Gáczi János verseiben, alattuk és körülöttük) nemcsak az látszik például, szokatlanságában is mennyire telitalálat ezt a színt a feketével ötvözni, hanem az is, hogy ebben a kombinációban érvényesül igazán az a színskála, mely a fekete és a fehér közt alighanem csak ilyen esetekben ennyire széles. De ehhez hasonlóan meglepő a fehér alapon szétterülő rózsaszín is, például a Kiss Noémi-novella (33–36.) szövege alatt: itt a festékszóró hol vékonyodó, hol meg szélesedő nyoma párosul az oldalak halványuló-erősödő színével oly módon, hogy alulról felfelé (vagy fordítva) foglalja el a teret a rózsaszín (vagy fordítva: hagyja érvényesülni a fehéret).

A lap súlypontjának választott műfordítás-összeállítás (Jacques Derrida, Itamar Even-Zohar, Octavio Paz és Orcsik Roland tanulmányai; 40–79.) ezzel szemben – és a szövegek súlyához mérten – megtartja a klasszikusnak mondható, vagyis fekete-fehér írásképet, de úgy, hogy a hasábot kívül-belül széles, rózsaszín margó közé fogja. Nem egyformán. Míg belső margó magában foszforeszkál, akár egy jól fogó korrektortoll, a külsőben a tanulmányok szerzőinek képe variálódik, pontosabban a valószínűleg fekete-fehér fényképeket egy rózsaszín filteren keresztül látjuk, már ahol a fotó a teljes függőleges csíkon szétterül, másutt, a kis képek fölött ugyanis marad a tiszta (rózsaszín) lapszél. S ez a könyvjelzőszerű függőleges csík akár a tanulmányok jegyzeteléssel egybekötött követésében is hasznosítható; ezt teszi a szerkesztő is, amikor (ellentétben a Derrida-tanulmánnyal, mely a jegyzetekkel zárul) a jegyzeteket viszi rá e külső margóra, szó szerint lapszéli jegyzetekké téve őket.

Egészen más olvasásképet (és mást: élményszerűséget) nyújt a terjedelmes Füzi László-esszé (a Domokos Mátyás válogatta A magyar esszé antológiája első kötetéről, címe: Magyar esszé, magyar történet), mely a kiemelés funkcióját bízza a színre. E szövegtérben nemcsak a tárgyalt kötet fejezet- és esszécímeit nyomatékosítja a szín (pl.: Forradalom után, Magyarok Romániában, A magyar demokrácia válsága, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, A vádlott megszólal, Vázlat Európa három történeti régiójáról stb.), hanem némely kulcsfogalomnak felfogható szókapcsolatot is (agonizáló irodalom, teljes értékek, fortélyos félelem stb.), melyeket másutt egyébként és legföljebb dőlt betűvel szednének (ez itt is megvan).

Daniel Arasse kisesszéinek sorozata (Festménytörténetek), mely sajnos, ezzel a mostani közléssel (93–104.) véget ér, a műfordításblokk arculatának inverze: itt a lapszél és a gerinc marad fehér, a legyengített rózsaszín meg a szöveg alatti teret tölti ki. S persze a fentiek egyéb érdekes változatai-ötvözetei sem maradnak ki. A magát Centauri néven meghatározó szerző novellájának (4–14.) látványvilágát például egyrészt a fekete-fehérrel és rózsaszínnel kontaminált fekete-fehér képek váltakozása, másrészt a rózsaszín-fehér alányomású fekete szöveg és a fekete-fehér képek fehér-rózsaszín törésű oldalba való szögletes beillesztése teszi mozgalmassá.

Aki fellapozza, csak nehezen hiheti, hogy mindössze három színből keverték ki a februári Kalligramot. Az árnyalatokon túl persze, s ezeken sok múlik.