Árnyak a barlang falán?

Az emberi jogok fogalom az 1950-es években vált az európai köztudatban általános érvényűvé. A győztes nyugati nagyhatalmaknak sikerült hatalmi struktúrájukat az emberi jogok szavatolását biztosító rendszerként kanonizálni. Ugyanakkor tudunk az USA-ban működő McCarthy-bizottságról, a briteknek az indiai, a franciáknak az algériai civil lakossággal szemben elkövetett atrocitásairól a ’40-es és az ’50-es években. Mennyire tekinthető tehát valósnak az említett nagyhatalmak humanista, polgárbarát énképe?

Bizonyos fokig valósnak találom. Az emberi jogok ma ismert koncepciója valóban az Ön által említett országok szellemtörténeti hagyományaiból indul ki. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy az elmélet és a gyakorlat gyakran nem fedi egymást. A nyugati világ a civilizációján kívül eső vagy kívül rekedt társadalmak és egyének irányába hagyományosan alibista, nem szolidáris, és ez a magatartás félelmetes hasonlóságot mutat Hannah Arendtnek azzal a modelljével, amely a totalitárius rendszerek társadalmainak működését írja le. Arendt szerint a totalitárius jellegű társadalmak egyik legjellemzőbb jegye, hogy a vezető, privilegizált réteg nyugodt, gondtalan életet él, és a rendszer gazdasági potenciáljának függvényében e jólét attribútumait az adott társadalom középosztályára – kiszolgáló apparátusára – is kiterjeszti. Egy ilyen helyzetben a polgár joggal kérdezheti, hogy „mi a bajuk ezeknek az állandóan elégedetlenkedőknek”, hisz nagyjából minden rendben van. A kommunista Csehszlovákiában is sokan hasonlóképpen ítélték meg az ellenzékiek fellépését. Csakhogy ezek az emberek nem tudják, vagy nem akarják tudni, miképpen fest a valóság a privilegizált csoport fizikai és szellemi életterén kívül. Hannah Arendt ezt a jelenséget „hagyma-modellnek” nevezte el. Sajnos, ez a példa jelenünkre is alkalmazható. Sokan azzal veszik védelmükbe a mai amerikai külpolitikát, hogy következetességének köszönhetjük jelenlegi szabad és demokratikus berendezkedésünket. De mit látunk, ha megvizsgáljuk, vajon nem él-e viszsza hatalmával az amerikai politikai elit a fejlődő országokban?! Induljunk csak ki Irak példájából. Én azt gondolom, hogy Falludzsa város tavalyi, az amerikai hadsereg által végrehajtott ostroma túlzás nélkül nevezhető az iraki nép lidicei tragédiájának. A felelősök minden lehetséges módon titkolni próbálják, mi is történt ott, ám a független források egybehangzóan állítják, hogy az amerikai hadsereg katonái több ezer civil lakost mészároltak le, lakónegyedeket bombáztak, hogy bosszút álljanak három társuk haláláért. Ráadásul néhány hete az iraki egészségügyi minisztérium megerősítette, hogy az amerikaiak az ostromnál tiltott harci gázt is bevetettek a civil lakossággal szemben. És hogy mi folyhat Guantanamón, azt inkább ne is próbáljuk kitalálni.

Elég effektív Ön szerint a képviselői demokrácia a parlamenti döntések ellenőrzésének és befolyásolásának szempontjából? Például Szlovákia lakosságának több mint a fele ellenezte az iraki NATO-invázióban való részvételt, mégsem tudok egyetlen képviselőről sem, akit emiatt visszahívtak vagy egyéb módon elszámoltattak volna.

A képviseleti demokráciát én egy meghaladott társadalmi modellnek tekintem, elsősorban azért, mert jelenleg már nem ütközne szervezési/strukturális akadályokba a közvetlen demokrácia megvalósítása. Az internet vagy más hasonló műszaki megoldás segítségével a polgárok tételesen szavazhatnának konkrétan és értelmesen megfogalmazott kérdésekről. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mivel a képviseleti demokrácia által privilegizált, a tényleges hatalmat kezében tartó réteg foggal-körömmel ragaszkodik annak birtoklásához. A közvetlen demokrácia intézményesítéséért folytatott harc gyökerei a felvilágosodás korába nyúlnak vissza, kissé abszurdnak tartom viszont, hogy azok, akik megvalósításának legfőbb akadályát jelentik, nem holmi arisztokraták, hanem demokratikus módon megválasztott képviselők. Valóban demokratikus politikát folytató intézményekként egyedül a különböző civil szervezeteket tudnám megjelölni.

A globalizáció egyik alapjelensége a multinacionális gazdasági tömörülések gazdasági-politikai hatalmának eddig példa nélküli expanziója. Nem idézi elő a hatalom struktúrájának ilyen átszerveződése a polgári és emberi jogok érvényesítésének térvesztését?

Igen, a hatalom súlypontja a politikáról a gazdasági érdekcsoportok dimenziójába tevődik át, és ez a folyamat a demokrácia formalizálódásának egyik oka. Kínosnak érzem, amikor sok politikus abszolút kompetensként nyilatkozik olyan kérdésekről, melyek eldöntése – annak ellenére, hogy ezek rendre közügyek – rég a különböző befektetői csoportok hatáskörébe tartozik. Itt most persze egy általános jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, nem pedig valami zavaros összeesküvés-elméletet gyártani. Tényként kell leszögezni, hogy a gazdaság- és szociálpolitika, az enviromentális politika alapvető irányultságát az utóbbi évtizedben egyértelműen a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank határozta meg, mely szervezetek irányítási struktúrája semmiképp sem hozható közös nevezőre a demokratikus döntéshozatali módszerek bármelyikével. Ebben még olyan eltérő alapszemléletű gondolkodók is egyetértenek, mint Noam Chomski és John Logland, akik odáig mennek, hogy az említett két intézmény attitűdjét és hatalomgyakorló módszereit korporatív fasizmusnak nevezik. Ez azon jelenségek egyike, melyekre a különböző alterglobalista mozgalmak rá kívánnak mutatni.

Az információkhoz való jog az alapvető emberi jogok egyike. Mégsem létezik egyetlen olyan intézmény sem, amely garantáltan manipulációmentes, igaz és objektív információkkal szolgálna, hogy a felmerülő kérdésekben felelősen dönthessen. Ilyen intézmények hiányában nem válik a demokrácia névlegessé?

Dehogynem. Ha a demokrácia mércéjének a polgárok hatalomban való részvételét tekintjük, ki kell mondanunk, hogy demokratikus intézményrendszerünk formális. Demokratikusnak csak az úgynevezett „egyenes akciót” tudom megítélni. Friss példával élve: milyen hatalmas erőfeszítésébe került a Föld Barátai elnevezésű civil szervezetnek, hogy pert nyerjen a gazdasági minisztériummal szemben a poprádi mosógépgyár környezetvédelmi szempontból kifogásolható telekügyével kapcsolatban. Hatalmas kampányra volt szükségük, hogy egyáltalán elkezdjék komolyan venni őket, miközben az emberek többségét nem érdekelte az egész. A polgárok közügyek iránti apátiája a valódi demokrácia hiányának oka és egyben következménye is. Nyilvánvalóan hozzájárul ehhez a média is, amely egyre kevésbé látja el a hatalom elsőszámú ellenőrének és kritikusának szerepét.

Erich Fromm amerikai pszichiáter és antropológus szerint a globális kapitalizmus és a humanista világszemlélet alapvető értékkonfliktusa, hogy a globális kapitalizmusban „a (…) felhalmozott halott dolgoknak magasabb az értékük, mint a munkának, az eleven emberi erőnek”. Megalapozott Ön szerint az aggodalom, hogy a globális kapitalizmus egyszer – a bolsevik gyakorlathoz hasonlóan – a hatalmat az elnyomás eszközeként értelmezi?

Attól tartok, hogy ez az aggodalom jócskán megalapozott. Engem az nyugtalanít leginkább, hogy létezik a világ lakosságának egy olyan rétege, mely a hatalom birtokosainak szempontjából abszolút fölösleges. Itt visszautalnék Arendt asszony „hagyma-modelljére”. Azok a civilizációs szempontból elmaradott területek, melyek valami specifikum miatt nem bírnak a nagyhatalmak szemében stratégiai fontossággal, egyszerűen a sorsukra vannak hagyva.

Nem hasonlít a „terrorizmus elleni háború” protagonistáinak szóhasználata a „rothadó kapitalizmust” ostorozó kommunista ideológusok nyelvezetéhez?

Szerintem hasonlít, és ezt meglehetősen nyugtalanítónak tartom. Nem is értem a terrorizmus elleni háború fogalmát. Elsősorban arra szeretnék választ kapni a katonai megoldás szorgalmazóitól, hogy mint képzelik el a terrorizmus elleni háború befejezését. A terroristák egyszer csak megvilágosodnak, és azt mondják, jól van, elég volt, megadjuk magunkat? Úgy vélem, a terrorizmus jelenségét bizonyos erők arra használták fel, hogy a bizonytalanság és a permanens félelemérzet magjait hintsék el, szinte orwelli módszerességgel. Ebben a benyomásomban megerősített napjaink egyik legvitatottabb dokumentumfilmje, az Adam Curtis rendezte Árnyak a barlang falán. A háromrészes filmben körülbelül száz kompetens személy kap szót, s e vallomások alapján Curtis kijelenti, hogy az Al Kaida mint valós, strukturált terrorszervezet nem létezik. A fogalom (amely magyarul támaszpontot jelent) egy szaúd-arábiai terrorista vallomásában szerepelt, aki az Al Kaida fogalmat általános értelemben használta. Később az FBI nyomozói ennek alapján felállítottak egy hipotézist, mely szerint valóban létezik egy Al Kaida nevű, az egész moszlim világot átszövő terrorista hálózat. Az Al Kaida fogalmat 2001. szeptember 11. előtt soha senki nem használta, a filmből ráadásul kiderül, hogy Oszama Bin Laden soha nem volt semmiféle terroristavezér, „csupán” néhány terrorista csoport „szponzora”. Curtis szerint igazából annyi történt, hogy a 2001. szeptemberi terrortámadásra adni kellett valamilyen, lehetőleg a „széles néprétegek” számára is közérthető magyarázatot, és ez az elmélet, azon túl, hogy erre teljesen alkalmasnak bizonyult, a konfliktus mindkét fő résztvevőjének megfelelt. Megfelelt az amerikai újkonzervatív politikai elitnek, mert ideális ellenségképpel szolgált, ugyanakkor a terrorista csoportoknak is megfelelt, mivel a világ szemében a valódinál sokkal erősebbnek és félelmetesebbnek lettek ábrázolva. Azóta is sok szervezet az Al Kaida alszervezeteként prezentálja magát. Ha Curtis forrásai valósak, kijelenthetjük, hogy a neokonzervatívok jelenleg olyan módon démonizálják, olyan világméretű öszszeesküvés megszervezésével és végrehajtásával vádolják a moszlimokat, mint a múlt század ’30-as éveiben a náci propaganda a világ zsidóságát. Nemrég egy levéltárban kutattam, ahol a harmincas évekből származó ľudák lapok akadtak a kezembe. Megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy az ott található, zsidókat gúnyoló visszataszító „karikatúrákhoz” hasonlók szinte bármelyik európai napilapban láthatók, a különbség csak annyi, hogy most a moszlimok váltak a gúny céltáblájává. Európa nemrég ünnepelte a fasizmus felett aratott győzelem 60. évfordulóját… – de valóban sikerült teljesen kiirtanunk a fasizmust? Én a my lay-i, de a srebrenicai és falludzsai áldozatokat is a fasizmus áldozatainak tekintem. A haláltáborok, az etnikai tisztogatások csak az átmenetileg legalizált durvaság és cinizmus tragikus záróakkordjai, e folyamatok sokkal ártatlanabbnak tűnő módon indulnak meg. Amos Os izraeli gondolkodó mondta, hogy mihelyt valaki a sajtóban idiótának bélyegzi a más véleményen levőket, ő gyanakodni kezd. És nézze csak meg a szlovák (vagy a magyar – L. P.) sajtót, vajon hány ilyen megnyilvánulást fog felfedezni?! Hát Amos Os azt mondja, hogy valahol itt kezdődött a holocaust, amikor bekeményedett a narratíva, amikor az ember iránti tisztelet többé nem volt kötelező.

Megdöbbentő, hogy a szlovákiai sajtó milyen könnyen azonosult az amerikai neokonzervativizmus szemléletmódjával…

Ha mentesek akarunk maradni a totalitárius attitűdtől, örökre el kell búcsúznunk attól az érvtől, hogy „hát nem teljesen biztos, hogy igazunk van, de itt most mi vagyunk az erősebbek.” Szintén Erich Fromm hívta fel a figyelmet arra, hogy a fasizmus hirtelen térhódítása azért történhetett meg a harmincas években, mert a polgárok nem voltak felkészülve az emberi hataloméhség és gonoszság ennyire szervezett módon történő megnyilvánulására, s amikor észbe kaptak, már késő volt. Amikor tehát látnom kell az egész konfliktusban abszolút vétlen civil lakosság szenvedését, nem tudom, mit gondoljak a nem létező vegyi fegyverek veszélyességét bizonygató katonai és politikai tisztségviselőkről.

Látja a fényt az alagút végén?

Nem vagyok jós, és tisztában vagyok azzal is, hogy összetett kérdéseket ritkán lehet egyszerűen megválaszolni. Azt hiszem, a legkonstruktívabb kezdeményezés a porto allegrei Társadalmi Világfórum, melyről sajnos kevés szó esik a sajtóban, és általában akkor is valami tüntetéssel vagy tömegmegmozdulással kapcsolatban. Valójában ez egy körülbelül százötven szakcsoportot összefogó szellemi műhely, ahol Nobel-díjas filozófusok, közgazdászok vezetésével komoly munka folyik. Nagyon figyelni kell az onnan érkező felvetésekre. Ha politikai síkon közelítjük meg a kérdést, szerintem a holtpontról való elmozdulás alapfeltétele a szándékait és eszközeit tekintve is nyitott, egyenes párbeszéd, mely evidenciaként kezeli azt a tényt, hogy az emberiség legégetőbb problémái nem orvosolhatók az eddig alkalmazott metódusokkal, melyek prioritása – bármilyen politikai vagy szociális köntösbe is voltak csomagolva – eddig mégiscsak a politikai és gazdasági hatalom összpontosítási, majd megtartási szándéka volt az adott politikai és/vagy gazdasági elit számára. Számomra nem kérdés, hogy ez a változás előbb-utóbb be fog következni, abban azonban csak reménykedni tudok, hogy békés úton.