Anyanyelv és identitás

Gereben Ferenc szociológusnak a nemzeti önképet vizsgáló tanulmánya egy 1991 és 1995 között készült felmérésen alapszik. A felmérés címében feltett kérdés (Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?) nyitott volt, nem követték előre megadott válaszok: a spontán válaszok gazdag választékát utólag, tartalomelemzéssel szűkítették különböző típusokra.

Az anyanyelv és identitástudat kapcsolatára nézvést a felmérésre vonatkozóan a szerző igazolja azt az általános vélekedést, mely szerint az anyanyelvnek a kisebbségben élő magyarok fontosabb szerepet tulajdonítanak, mint a magyarországiak.

A táblázatból ugyanakkor az is kitűnik, hogy a kisebbségben élő magyarok identitáselemei közt országonkénti eltérések, hangsúlyeltolódások tapasztalhatók. A hagyományokat (kulturális és történelmi hagyományokat) és a tevőleges, felelős cselekvést az átlagosnál fontosabbnak tartók típusa Gereben Ferenc szerint konstruktívabban és racionálisabban gondolkodik; mint írja: „e típus társulási hajlandósága is nagyobb, s ez – többek között – az anyanyelvhez mint identitáselemhez való vonzódásában is kifejeződik.” Szemben a másik típussal, mely az önazonosságot hangsúlyozott nemzeti büszkeségként, jó érzésként, örömként vagy természetes (különösebb önreflexió nélküli) adottságként éli meg. Ez utóbbiakkal kapcsolatban a szerző megállapítja: „Akik az önazonosságukat elsősorban a pozitív érzések szintjén élték meg, azok általában megelégedtek az emocionalitás nyomatékos hangsúlyozásával, és ritkábban említettek meg más motívumot is. Vagyis az erősen érzelmekre apelláló identitástípusoknak meglehetősen alacsony volt a társulási hajlandóságuk, vagyis meglehetősen egysíkúnak és differenciátlannak mutatkoztak.” Az anyanyelvhez való viszony – vonja meg végül a mérleget a szerző – leginkább az identitástudatnak a konstruktív, építő jellegű: a kultúrára, közösségre, az áthagyományozás feladatára koncentráló alkatelemeihez vonzódik.