Anyának lenni örökös kötelezettséget jelent

Somogyi Tibor felvételeEgerszegi Krisztina így maradt mindannyiunk szeretett Egérkéje, azután is, hogy már rég Vigassyné Egerszegi Krisztinának hívják, és három gyermek édesanyja. Kedvessége, szerénysége azonban mit sem változott, és amikor a gyermekeiről beszél, a szeme pontosan úgy csillog, mint a legfényesebb győzelmek idején.

Mintha egy kicsit kerülné a nyilvánosságot, amióta abbahagyta az úszást.

Soha nem szerettem, ha nagy volt körülöttem a felhajtás, és most már okot sem látok rá. Amióta nem úszom, élem a hétköznapi magánéletemet, és ennek részletei már tényleg nem tartoznak senkire. Nem is gondolom, hogy érdekes lenne, épp mit főztem vacsorára, vagy hová járok bevásárolni, ilyen „hírek” szereplőjeként egyáltalán nem akarok az újságokba kerülni.

De másokkal ellentétben, akik szintén kemény munkával, megérdemelten arattak nagy sikereket, ön még az ismertségét sem akarta kamatoztatni. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy úszóiskolát nyit, életmódprogramokat szervez – egyszerűen a nevéből próbál megélni?

Ha jobban megnézzük, soha nem azok az emberek szerepelnek minden címlapon és minden showműsorban, akik tényleg elértek valamit. Az meg, hogy az úszásban elért eredményeimre építsek karriert, eszembe sem jutott. Egészséges életmódra nevelő gyerekprogramot szerveztem egy ideig a Pharmavitnál, a férjemet is ott ismertem meg, úgyhogy még ez is a család felé vitt. Úgy neveltek, hogy a legfontosabbnak mindig a családot és a legnagyobb karriernek a gyereknevelést tartottam, nekem nem voltak olyan álmaim, hogy sikeres üzletasszony vagy sportdiplomata leszek. Edzőnek nem lennék jó, ahhoz túl lágy a szívem, és el is szakadtam a víztől, az olimpia óta nem úsztam medencében.

Pedig ha annak idején nem a dicsőségért meg a hírnévért úszott, akkor csak az marad, hogy annyira szerette.

Szerettem és nem is csináltam tovább, csak amíg így éreztem. Hamarabb lettem olimpiai bajnok, mint hogy egyáltalán megfogalmazódott volna a fejemben, mit akarok elérni, de amikor már tudtam, mit várhatok magamtól, akkor mindig egy adott cél lebegett előttem. Ez lehetett épp egy személyes csúcs, országos vagy világrekord, aranyérem vagy az utolsó versenyemen az, hogy ezt még letudom, és végre szabad vagyok.

Mikor kezdte tehernek érezni az elvárásokat?

Amikor a barcelonai olimpiára mentünk, négyszáz vegyesen is indultam, és mindenki azt mondta: ha három szám, három aranyérem. Annyira feszélyeztek ezek az esélylatolgatások, hogy inkább meg sem néztem az újságokat. Soha nem másoknak akartam bizonyítani, hanem magamnak – csak ezért indultam a római világbajnokságon elért második helyezés után az atlantai olimpián is, mert egyébként már akkor abbahagytam volna.

Ilyen kötelességtudattal megáldva nem lehetett könnyű gyerekkora.

Számomra természetes volt, hogy a napot edzéssel kezdem, utána iskola következik és délután megint edzés. Jó a monotóniatűrő képességem, és azt sem éreztem soha, hogy valamiről lemaradtam volna az úszás miatt. Diszkóba valóban nem jártam, de talán akkor sem mentem volna, ha nem kell az edzések miatt korán kelnem, mert nem érdekelt. Viszont nagyon jókat nyaraltunk Kaposváron anyukám keresztmamájánál vagy Felsőgödön a dédnagymamámnál vagy itt Érden, ahol akkor még csak hétvégi házunk volt. Azt leszámítva, hogy az úszás volt az életemben az első helyen, pont olyan gyerek voltam, mint a többi, és ezért máig hálás vagyok a szüleimnek. Soha nem tettek különbséget köztem és a nővérem között, otthon egy pillanatig sem lehetett érezni, hogy én olimpiai bajnok vagyok. Nem hordtak körbe az országban trófeaként, és nem próbáltak keresni rajtam, mert tudták, hogy minden éremnél fontosabb az, milyen ember válik belőlem.

Akkor mégis miből lett elege 1994 táján?

Mindenből. Az edzésekből, a versenyekből, a sajtóból, abból, hogy lépten-nyomon megszólítottak, egyszerűen úgy éreztem, én ennek a sportnak már odaadtam magamból, amit lehetett. A római világbajnokságtól az atlantai olimpiáig eltelt két év volt a legnehezebb időszak az életemben, de kibírtam, és úgy vettem búcsút a sportágtól, hogy magam előtt sem kellett szégyenkeznem.

Ha most, tíz év távlatából kellene mérleget készítenie: mit adott önnek az élsport, és cserébe mit vett el? Melyik oldalra billenne a mérleg nyelve?

Lehet, hogy tíz évvel ezelőtt nem ezt mondtam volna, de most már úgy látom, hogy nagyon sokat adott. Nagyon sok helyre eljutottam, ahová magánemberként nem jutottam volna el, értékes emberekkel találkoztam, és magamat is megismertem. Tudom, mire vagyok képes, hol van az erőm és az akaratom határa, megtanultam elfogadni a vereségeket, és azt is, hogy csak önmagammal mérhetem önmagamat. Ezek az élet bármelyik területén kamatoztatható tapasztalatok, és nekem megadatott, hogy huszonkét éves koromig koncentrálva volt részem mindenben, amire sokaknak egy hosszú élet sem elég.

Az azóta eltelt idő alatt egyszer sem érezte úgy, hogy hiányzik az uszoda, nem gondolt nosztalgiával a versenyekre?

Az uszoda nem hiányzik, mert más tölti ki az életemet. Most Bá-lint fiam kezd tanulgatni úszni, de még egyszer sem éreztem úgy, hogy én is szívesen beugornék a vízbe. Inkább a Balatonban úszom nyáron, ami meg a testedzést illeti, tornázom. Nosztalgiázni nincs időm, annyira a gyerekeknek élek, de most, hogy Lausanne-ban átvettem a NOB elnökétől az elnöki különdíjat, egy kicsit megcsapott a múlt szele. Van az olimpiai múzeumban egy emlékszoba, ahol interneten meg lehet nézni a világ valamennyi sportolójának az eredményeit, és amikor kikerestem magamat, úgy éreztem, mintha az egy másik élet lett volna.

Azzal sem kellett szembesülnie az elmúlt években, hogy mások visszaéltek a nevével, vagy az ismertségét a saját céljaikra akarták használni?

Voltak megkeresések, de csak azt vállaltam, amiben hittem. Egy ismert tejtermék reklámozásába például azért mentem bele, mert a gyerekeim is szeretik, és azt az annyit emlegetett nyílt levelet is azért küldtem az egyik politikai pártnak, mert egyetértettem a törekvéseikkel. Megvádoltak, hogy talán nem is én írtam, de nem az az ember vagyok, akit akaratán kívül bármibe belerángathatnak. Ez akkor bennem volt, kiírtam magamból, és nem bántam meg, mert az, ami mellett szót emeltem, nem pártfüggő dolog, hanem egy értékrend, amelyet a mai napig is vallok.

Megfogalmazható pár mondatban ez az értékrend?

Az első helyen a család áll, az, hogy összetartó szeretetben éljünk. Fontos számomra, hogy magyar vagyok, hiszen bármikor megtehettem volna, hogy jobb anyagi körülmények mellett kimegyek mondjuk Amerikába úszni, de én ide születtem, itt a helyem. És mindig arra törekszem, hogy becsülettel, teljes odaadással végezzem a dolgom, álljak helyt ott, ahol kell, mert ha már vállaltam valamit, csak így érdemes.

Tehát most ugyanúgy minden figyelmét és energiáját a gyerekeinek szenteli, mint annak idején az úszásnak?

A férjemmel megbeszéltük, hogy az óvodáig mindenképp itthon maradok velük, mert nem akarjuk, hogy bölcsődébe járjanak. Bálint öt és fél éves, Barnabás négy, ők már óvodások, de Zille még csak kétéves, és amíg vele itthon vagyok, addig a fiúkat is hazahordozom délben. Aztán természetesen róluk szól a napom, úgy mint bármelyik más háromgyerekes anyának. A háztartást is én vezetem, mert nem tartanám helyesnek, ha idegen ember sertepertélne a konyhámban vagy a házamban. Ezt láttam az édesanyámtól, és azt akarom, hogy a gyerekeim is ezt lássák. Ha úgy nőnének fel, hogy itt takarítónő, szakácsnő, kertész dolgozik helyettünk, és nekik nem telne rá, amikor felnőnek, hiányérzetük lenne, így pedig megtanulják, hogy a mi kis életünket nekünk kell megteremtenünk.

Amikor megszületett a harmadik gyermeke, a magyarországi sajtó egy része rögtön kikiáltotta nagy magyar anyának. Nem érezte magát kényelmetlenül ebben a szerepben?

Egy pillanatig sem érzetem úgy, hogy három gyerek vállalása valamiféle érdem lenne. Lehet, hogy a mai világban furcsa, ha egy nő harmincéves kora előtt gyerekekre vágyik karrier helyett, de én mindig nagy családot akartam. Mi ketten voltunk a nővéremmel, de a férjemék heten testvérek, a három gyerek arany középút. A nővéremékkel ikerházban lakunk, ott is három gyerek van, úgyhogy tulajdonképpen hatan nőnek fel együtt, szinte testvérként.

Ha azt látná, hogy valamelyik gyereke kiemelkedően tehetséges valamiben, támogatná, ösztönözné, vagy inkább azt mondaná neki, nincs az az eredmény, ami ennyi lemondást, áldozatot megér?

Akkor támogatnám, ha látnám, hogy ő is ezt akarja. Úgy gondolom, hogy a sport jó dolog, mert kitartásra, alázatra nevel, de azt is látom, hogy az élsport mára nagyon elment a pénz irányába, és ezt nem tartom helyesnek. A sportoló ilyen helyzetben csak eszköz lehet, amelyet használnak és eldobnak, ezért szerintem egyre nagyobb a szülők felelőssége is, hogy kire bízzák a tehetséges gyereküket. De egyelőre ilyen gondom nincs, mert az enyémek még nagyon picik.

Szinte tyúkanyóként védi őket a sajtótól is. Nem szeretné, ha úgy jegyeznék meg őket az emberek, mint Egerszegi Krisztina gyerekeit?

Nem, mert ők önálló személyiségek, akik majd a saját munkájuk és fáradságuk révén viszik valamire. Lehet, hogy magam miatt is van ez a fokozott óvatosság, mert én sem szerettem a szereplést, és a mai bulvársajtónál nem lehet tudni, hol lenne vége az egésznek. Nemrég megkerestek az egyik laptól, hogy a fotósuk kíséretében menjünk el vásárolni, de egyrészt nem értettem, mi ebben a poén, másrészt el sem tudom képzelni a szituációt, hogy fotós kíséretében válogatom a zsömlét. Rögtön eszembe jutott az a nap, amikor hazajöttem a szöuli olimpia után, és az újságírók ellepték a lakásunkat. Egy ideig beérték velem, aztán amikor elmondtam, hogy a kedvenc ételem a palacsinta, kiküldték anyut a konyhába, hogy süssön palacsintát, mert abból milyen jó fotók lesznek. Szegény kiment és megsütötte, de máig emlegeti, milyen borzasztó volt, mert ahelyett, hogy végre engem ölelt volna, idegenek ugráltatták. Nem engedem, hogy engem ilyen helyzetbe hozzanak, és a gyerekeimet sem akarom ennek kiszolgáltatni – ennyi az egész.

Olyan sportolóként, aki csak a rengeteg munkának köszönhette az eredményeit, biztosan szomorúvá vált az athéni doppingbotrányok hallatán. Lehet, hogy elértük az emberi teljesítőképesség határát, és innen kezdve már csak ez jöhet?

Az én időmben csak az NDK-beli és a kínai lányok kapcsán került szóba a dopping, ma már mindenki felett ott lebeg a gyanú árnyéka. Abban viszont, hogy mikor kiről derül ki valami, sejtek politikai szándékokat is. A legfőbb baj az, amit már mondtam, hogy az élsportban egyre több pénz van, és nagyon sok ember pénzért bármire hajlandó.

A sportoló-olimpiai bajnok és az anya-háziasszony Egerszegi Krisztinában mi a közös?

Talán a szívós alaptermészetem. De én inkább a különbséget érzékelem, mert a sportot bármikor ott lehet hagyni, az anyaság viszont egy életre szóló kötelezettség. Onnan kezdve, hogy világra hozunk egy gyereket, életünk végéig felelősséggel tartozunk érte, soha nem lehet azt mondani, hogy elég volt, nem csinálom tovább. Itt szerintem több kitartás kell, és míg a sportban az ember tudja, mire készül, az életben soha nem lehet tudni, mikor lesz szüksége minden erejére. Egy kedves ismerősünknek most halt meg a huszonöt éves lánya – amikor már azt lehetne hinni, hogy felnevelte, és egy gondtalan időszak következik. Az ember ilyen helyzetekben tudatosítja, hogy szülőnek lenni örökös készültséget jelent. Mégis úgy érzem, ez az én dolgom a világban, mert az, hogy valaha olimpiákat nyertem, nekem nem lett volna elég egy életre. Abban is megtaláltam az örömöm, de azzal az eseménnyel, amikor valamelyik gyerekem elkezdett járni vagy beszélni, nem lehet összehasonlítani talán még azt a pillanatot sem, amikor a dobogó legfelső fokán álltam.

Olyan nyugalom és derű árad önből, hogy az ember szavak nélkül is érzi, ebben a második életében is megtalálta a helyét.

Jól vagyok. Nem is vágyom másra, mert egyelőre úgy érzem, a gyerekeim mellett a helyem. Amióta vannak, nem nagyon voltam sehol – egy túrától eltekintve, amelyet a férjem szervezett a barátainknak. Tavaly elfogadtam egy meghívást egy olaszországi úszóversenyre, de minden alkalommal, amikor a gyerekekkel beszéltem telefonon, úgy éreztem, legszívesebben máris hazajönnék. Ez olyan felemás állapot, amikor az ember néha szívesen kimozdulna, de mégsem tud elmenni, mert nélkülük már mindenhol hiányérzete van.