Amikor egy szép növényt felfal egy kecskebak

Arisztophanész egyik komédiájában két egymással versengő tragédiaköltő sorainak hatását mérlegen mérik le, mint áldozatbemutatás előtt a levágandó állatot. Sőt, még vonalzót, mérőrudat, téglamérőt és ékeket is hoznak, hogy az egyes szavakat (hiszen az épület egysége ezeken is múlik) külön-külön is leméregessék. Dionüszosz szolgájának és Aiakosznak, az alvilági bírának a tragédia méregetését tárgyaló ironikus beszélgetése nem véletlenül került mottóként Ungvárnémeti Tóth László Nárcisz vagy a’ gyilkos önn-szeretet című drámájának élére. Az irodalomtörténetben „görög tragédia”-ként elkönyvelt mű ugyanis nem a dráma klasszikus szabályai szerint íródott (az egyik ilyen „szabálysértés” pl. az, hogy nem öt, hanem három felvonásból áll), s az öntudatos szerző az újító pozíciójából elutasít mindenfajta kicsinyes méricskélést, mindenfajta irodalomtörténészi-kritikusi számonkérést. Talán ezért is olyan harcos szellemű a mű közreadójának, Hermann Zoltánnak az utószava, aki szinte minden korábbi értelmezéskísérlettel igyekszik szembeszegülni.

Hermann tiltakozik Ungvárnémeti művének anakronisztikus megítélése ellen, s hangsúlyozza, hogy a neoklasszicizmus esetében nem megkésettségről, hanem az antikvitás romantikus recepciójáról van szó. A freudi metapszichológia nárcizmus-terminusára történő gyakori szakirodalmi hivatkozások helyett Hermann egy Lacan metapszichológiája felőli olvasatot javasol. Ez alapján beszélhetünk Nárcisz „tükör-stádium előtti” és „tükör-stádium utáni” identitásáról. Az előbbinek nem része a szexuális identitás, ezért mondja a meglehetősen rámenős Echó nimfával találkozó Nárcisz az első „nyílásban” (= felvonás), hogy „tisztelni valakit, vagy szeretni, azt hiszem, / azon egy”. A háromfelvonásos dráma középpontjában, a második nyílásban történik meg a fordulópontnak számító tükörjelenet, s Echó is itt válik visszhanggá, még ha nem is a hagyományos értelemben. Ungvárnémeti ugyanis nem követi sem az ovidiusi változatot, sem az ún. echós versek hagyományát: Echó nála nem az utolsó szótagokat, hanem egy egész monológot visszhangoz minimális változtatásokkal, ahogy az az operák duettjeiben szokás. A zord ligetben eltévedt Nárcisz az első nyílásban még a szűz Artemiszt keresi, a segítségére siető Echót is Artemisznek nézi, s először a víztükörben látott arcképet is Artemiszének véli a második nyílás elején, ám az Őrlélek felvilágosítása után már az önmagába beleszeretett Nárcisz is rájön, hogy Cypriszhez, a szerelem istennőjéhez kell fohászkodnia. Echó alakja Ungvárnémetinél a varázsló Médeáéhoz közelít, hiszen ő is megpróbálja az Erósztól lopott méreggel megölni a vetélytársnőnek hitt Irénét, akit a rokonok akarnak Nárciszhoz hozzáadni. Az „önn-szeretet” gyilkoló hatása azonban mindennél erősebb, s maga a korábban átkozódó Echó is kétségbeesik, hogy átka megfogant, és Cyprisz valóban megölte Nárciszt. A címszereplő az utolsó nyílásban már meg sem jelenik, csak halálhírét hozzák és elsiratják. Virággá változása, ahogy az utószóíró is rámutat, csupán verbális, a halottsirató metaforákban valósul meg.

Hermann furcsállja, hogy „a Nárcisznak mint »tragédiának« Arisztophanésztől származó »komédiai« mottója van”. Szerintem ezt (a várható kritikák, vádaskodások elleni védekezésen kívül) az is indokolja, hogy a siratóének költői képeiben is visszatér a mottó arisztophanészi iróniája, Nárcisz halála ugyanis olyan, mint amikor az új fazék eltörik és kiloccsan a bor, vagy (az átváltozásmítoszra is visszautalva) mint mikor egy szép növényt felfal egy kecskebak. Ezek a hasonlatok nem a tragikus katarzist készítik elő, inkább a dráma ironikus olvasására buzdítanak. A művet közreadó (s egyébként több megfontolandó értelmezési javaslatot felvető) Hermann Zoltánnal ellentétben úgy gondolom, hogy nem a mű antikvitás felőli olvasása, vagy a késő barokk operai párhuzamok keresése, illetve a pásztorjáték műfaji hagyományának figyelembevétele okozza Ungvárnémeti művének anakronisztikus alkotásként való megítélését, s az antik és klasszicizáló intertextusok jelenlétének keresése, a klasszika értelmező hagyományaira való utalás inkább segíthet a szöveg képiségének és retoricitásának feltárásában.

A kötet a műnek (melyet az olvasóközönség elsősorban a Weöres Sándor által átdolgozott és rövidített változatban ismer) az 1816-os Ungvárnémeti-kötet szövegét követő, szövegkritikai mutatóval is ellátott kiadása.

(Ungvárnémeti Tóth László: Nárcisz vagy a’ gyilkos önn-szeretet, 1816. Közreadja Hermann Zoltán, Ráció Kiadó, Budapest, 2005)