Amerika nagyon sokat csiszolt rajta

Tudat alatt már egy ideje haza készülRobert Gentili felvételeNem panaszkodik. Élhetne jobban is, kereshetne nagyobb összegeket, de abból is kijön, amit hetente kap. Mindennek örül, a legkisebb jót is boldogan fogadja. Itthon is ilyen volt. ĺgy született. Egyedül él, de nem magányos. „Nem leszek sipákoló öregaszszony – állítja szent meggyőződéssel. – Nincs bennem az a híres nagy magyar búbánat.” Igazából mindennap ugyanaz a kérdés foglalkoztatja. Hogy mikor ér haza. Mert a napi száz-százhúsz kilométert kétszer teszi meg. Oda és vissza.

Megtalálta már magában a pontos választ arra, hogy végül is miért ment el? Tizennégy év elmúltával biztosan tisztábban látja, mi vezette ehhez a döntéshez.

Nem futamodtam meg. Ugyanis nem volt mi elől megfutamodnom. Sem magánéleti, sem szakmai gondok nem gyötörtek. Egyszerűen féltem. Mindig, mindenkitől. Azonnal észrevettem, ha valaki csúnyán nézett rám. Megéreztem a rossz energiát. Sok mindent megtanultam, csak védekezni nem. Ha belém rúgtak, félrevonultam. Ha megbántottak, elsomfordáltam. A rosszat nem adtam vissza soha, a jóért mindenkinek hálás voltam. Ha tehettem, anélkül, hogy észrevette volna az illető, biztos, hogy a duplájával jutalmaztam. Én gyerekkorom óta így élek, hogy hasznossá tudjam tenni magam mások számára. Ezer könyvet elolvastam, rengeteg filmet néztem, éjjel-nappal táncoltam. Megtaláltam azt, ami kitöltötte az életemet. Amerikában soha nem tudnék úgy befutni, mint otthon. Művészként ott nőttem fel. Szerettek. Most is érzem, hogy szeretnek. Nem hiszem, hogy ez csak illúzió. Otthon nem volt lehetőségem gyereknek lenni. Nem engedte sem a politika, sem a betegségem. A színészet és az éneklés aztán kiemelt a bajból. Rendkívül szerencsés voltam, az isten sok mindennel megajándékozott. Repültem, mint a varázsszőnyeg. A Kenguru, az Egy erkölcsös éjszaka, a Herkulesfürdői emlék, Az erőd, az Allegro barbaro, a Ki beszél itt szerelemről? sikert és nevet adott. Fesztiválokra vittek, kint voltam Cannes-ban, Karlovy Varyban, Moszkvában, Ankarában. Utána kezdtek el irigyelni. Jött a sok bántás, hátam mögött a rossz ízű megjegyzés, és megijedtem. Világgá akartam menni, miközben tudtam: nem követtem el semmit, amiért bűnhődnöm vagy szégyenkeznem kellene. És kiutaztam Amerikába. Körül akartam nézni, meg akartam pihenni, úgy terveztem, feltöltődöm és szépen hazamegyek. Egyvalami aztán mindent megváltoztatott. Találkoztam valakivel, megszerettük egymást, összeházasodtunk, és úgy döntöttem, én költözöm ki hozzá, hiszen már akkor is jól beszéltem az angol nyelvet.

Honvágy?

Soha nem volt. Most már van. Nem tudom, mitől. Fogalmam sincs. Talán mert az utóbbi időben gyakran járok a neten, és figyelem, mi zajlik az otthoni színházakban. A Pestiben vagy a Katonában szívesen játszanék. Tetszik a társulat, izgalmas a repertoár. De úgysem kellenék én azoknak! Pedig játszottam évekig Kaposváron is. Aschernál, Babarczynál, Gothárnál. A nagy triumvirátusnál. Ahogy elnézem, ma is élvonalbeli rendezőknek számítanak.

Veszprémben is játszott.

Popfesztivált, Mágnás Miskát, Ionescou darabjában, A székekben. A Peer Gyntben öt szerepem volt. Az összes nőt egyedül formáltam meg. Bozsik Yvette készített koreográfiát a darabhoz. Fantasztikus volt. Lejött a Film Színház Muzsika riportere a próbára, beszélgetett a rendezővel, aki meg sem említette a nevemet. De ugyanabban a számban négy oldal mégis rólam szólt. Akkor forgattam Pozsonyban Miloslav Luther filmjében, az Át a Dunánban, amely később díjat nyert Monte Carlóban. A szlovák rendezőnek jó voltam, a magyar egyetlen szót sem mondott rólam. Ez akkor nagyon fájt.

Ma könnyebbek az éjszakái?

Azok igen. A nappalok viszont nagyon nehezek. Délutánra ugyanis mindig elfáradok. Nem könnyű a csúcsban másfél órát vezetni. Aludni nagyon jól tudok. Mint egy gyerek. Gyógyfürdőbe, gőzbe szeretnék járni, mint otthon, csak itt nem olyan a víz, mint a Gellértben. Meg aztán se pénzem, se időm nem lenne rá. Bemegyek egy áruházba, és anélkül, hogy vennék valamit, kisétálok szépen. Van tévém, lámpám, pár könyvem, az elég. Sok minden vonz. Főleg egy olyan szerep, amelyben énekelhetnék. Dzsesszt vagy operettet. Néha úgy érzem, képes lennék visszalépni abba, amiből könnyű szívvel kiléptem. Én a legnehezebb feladatoktól se féltem soha.

Mint ahogy a munkától sem.

Mivel beteg gyerekként nőttem fel, és semmire sem voltam alkalmas, minden, amit később képes voltam megtanulni és munkának nevezhető, ajándék volt számomra. Nyolcévesen Erdélyben libát tömtem, csirkéket etettem, gyümölcsöt szedtem. Tízévesen már mostam magamra, hogy meglepjem a nagymamát. Két évvel később a tsz-ben dolgoztam. Cipőt vettem az anyukámtól két hétre kapott pénzen, kinéztem az újságból, hogy hol fogadnak fel paradicsomszedőket, és beálltam az idénymunkások közé. Látva, hogy milyen szorgalmas vagyok, négy nap után előléptettek. Már nem szednem, hanem válogatnom kellett. Negyvenfokos hőségben úgy dolgoztam, hogy mindenki engem dicsért. A baj csak az volt, hogy két hét után megjelent az édesanyám és a nagybátyám, és hazavittek. Tizenhét évesen kasszás voltam az Otthon Áruházban. Előbb az edényeknél, aztán a bútorosztályon. Akkor már dzsessz-tanszakra jártam. A színművészeti csak ezután jött.

Amerika mennyit formált belső énjén?

Azt, amit otthon kaptam meg a sorstól, Amerika nem adhatja meg. Sem film-, sem színpadi szerepekben. De kétségtelen: nagyon sokat csiszolt rajtam. Én az életemet otthon gipszben kezdtem el. Másfél évig azt hitték a szüleim, hogy a következő nap lesz az utolsó. Időbe telt, míg elfogadtam, hogy nem baj, hogy nem születtem egészségesnek, attól még jogom van élni. De minden kapcsolatomban benne volt a titok, hogy esetleg intézetben vagy tolószékben végzem. Azon a napon, amikor a főiskolai osztálytársaim átvették a diplomájukat, nekem gerincműtétem volt. Úgy vittek be a műtétre, hogy ötven százalék az esélye annak, hogy még egyszer járni fogok, s ha igen, egy-két kilónál többet akkor sem emelhetek. Aztán mégis talpra álltam, megerősödtem, és eleget cipeltem-emeltem. Amerikában bivalyerős lettem. Úgy képzeltem, itt majd egy újabb műtét vár rám, ehelyett izmosodtam, így bírom a mindennapi terhelést. Régebbi fizikai fájdalmaimnak csak a töredéke van meg, s a színészettől eltekintve bármit csinálok is, olyan, mintha filmet néznék, mert tudom: eredetileg ez nem adatott számomra.

Képzelőerőből mennyit kapott?

Rengeteget. Nyolcéves koromban, amikor már nem is tudom, hányadszor olvastam az Egri csillagokat, valami pincét épített a nagyapám, és rászakadt a félig kész tető. Én addig azt hittem, hogy egyedül vagyok otthon, mindenki a szőlőben dolgozik, egyszer csak hallom, hogy valaki segítségért kiabál, és a nevemen szólít. A könyv hatása alatt azt gondoltam, hogy én is törököt fogtam. Kirohantam az utcára, hogy segítsen valaki, eszembe sem jutott, hogy a törmelék alatt a nagyapám fekszik. Annyira fejlett volt a fantáziám a rengeteg olvasástól, hogy később döbbenten vettem tudomásul, nem mindenki gondolkozik ugyanúgy, mint én.

Itthoni munkái közül melyikkel tudta igazán prezentálni magát?

Egyikkel sem. Nagy ritkán találkoztam valakivel, aki hallott egyik-másik filmemről, például a Szabó Istvántól kapott Meeting Venusról, ám úgy igazából senkit nem érdekel a múltam. De emiatt sem bánkódom. Minden úgy jó, ahogy van, elvégre nagyon sok lehetőséget kaptam. Az egészségem megengedte, a szerencsém pedig megadta, hogy annyit dolgozhassak, hogy az két életre is elég. Imádom a természetet, a könyveket, a zenét, az állatokat, az mind-mind megtölti a lelkem, nem kell attól félnem, hogy kiürül a szívem.

Nyughatatlan természete változott az évek során?

Nem ez a végállomás az életemben. Nem akarok örökre Los Angelesben maradni. Egyre jobban érzem Budapest vonzását, Amerika azonban még nem akar elereszteni. Nagyon nagy kalandra vállalkoztam, amikor kijöttem. Naiv, aki azt képzeli, hogy itt mindenki boldog, gazdag és sikeres. Meg sem fordul a fejében, hogy ez is egy illúzió csupán, hogy mekkorát hazudik a nagy „Amerika-reklám”. Az itteni fiatalok aszerint élnek, hogy minden hét évben szakmát kell tudni váltani. Én abban nőttem fel, hogy ha az apukám és anyukám orvos, akkor életük végéig orvosok maradnak. Azt sem hallottam soha, hogy attól még lehet valaki igazi színész, ha közben titkárnőként dolgozik vagy mondjuk cipőt árul. George Clooney mesélte, amikor a Vészhelyzetet forgattuk, hogy akkor mondott fel a cipőboltban, amikor felfordult a gyomra, miután az egyik vevője már a huszadik pár cipőt próbálta. Tehát elmúlt a nyughatatlan természetem. Minden napomat úgy akarom lezárni, hogy ne legyen bennem egy icipici szégyenérzet sem. Nem számít, hol dolgozom, mit csinálok, ettől nem lesz kevesebb a művészetem, csak a számláimat ki tudjam fizetni. Sok tűzpróbán át kellett esnem, de még bírom.

Színpadon, tizennégy év után, most játszik ismét magyarul. A Kaliforniai Thália Stúdió társulatával Örkény István Kulcskeresők című drámáját mutatták be. Hogyan élte meg a próbaheteket és a bemutatót?

Részpróbákat soha nem tartottunk, mindig csak egyben ment a darab, és az engem rettenetesen elfárasztott, hiszen otthon egészen más módszerrel dolgozunk. Nekem az igazi profi színház Magyarországon van. Los Angeles a film városa, itt a színház reklámot és gyakorlatot jelent a színészeknek, mert aki Amerika vagy a világ bármelyik pontjáról idekerül, az bizony nem két szerep között éli az életét, hanem arra az egy nagy lehetőségre vár, amely reményei szerint teljesen megváltoztatja majd a pályáját. Csak miközben várakozik, múlik az idő, kihull a haja, a foga, a hamut is mamunak mondja, és még mindig áltatja magát, s ha netán mégis eljön a nagy pillanat, már nem is emlékszik rá, hogy voltaképpen mit is akart. Magyarul játszani ennyi éves kihagyás után természetesen hatalmas élmény volt. Délelőtt az egyik munkahelyemen dolgoztam, délután a másikon, este pedig, két és fél órás vezetés után a Magyar Református Egyház termében próbáltam egykor Erdélyben játszó kollégákkal. Mindenki hozott valamit. Gyulai kolbászt, házi kenyeret, csípős paprikát, paradicsomot, finom sajtot, vörösbort, süteményt, és örültünk, hogy mindenki időben megérkezett, és senkit nem ért baleset. Eleinte meg sem kóstoltam a sok hazait, mindig csak a szereppel voltam elfoglalva. Járt az agyam, mint a komputer. Azt hittem, ez most egyszerű lesz, hiszen magyarul kell játszanom. Hát nem! Hol angolul, hol magyarul gondolkoztam, miközben a szöveget értelmeztük. Kezdtem olyanná válni, mint a mexikóiak, akiket itt „spanglisheknek” hívnak, mert félig spanyolul, félig angolul beszélnek. Én meg ott álltam, mint egy „hunglish”. A bemutató után olyan szeretet vett körül, amire mindig is vágytam. Én voltam Mátyás király, álruhában. Mindent felbolygatott bennem ez az előadás, ami a tudatalattimban rejtőzött. Talán az életemhez kellett ez is, hogy erősebb lehessek, és konokul kitartsak az utamon.

Követi valaki ezen az úton?

Caruso, a macskám. Itt a környéken mindenki annyira szereti, hogy megállnak az ablakom előtt, és lesik, hogy előbújik-e, mert szeretnek „elbeszélgetni” vele. Ha lehajolok a konyhában, hogy kivegyek valamit a fridzsiderből, azonnal felugrik rám, én meg kilencvenfokos szögben közlekedem, nehogy lecsúszszon. Ott dorombol a hátamon. Úgy nézünk ki együtt, mint egy korai Szász Endre festmény.