(Amatőr)színpad: kedvtelésből élménykeresés?

MIKLÓSI PÉTER

Minden hivatásos színészben ott rejlik egy adag természetes exhibicionizmus. Ugyanez érvényes az amatőr színészekre is?

Többnyire igen. A jó ízlés és az őszinteség határain belül. A szónak abban az értelmében, hogy az ilyen ember a köznapi elfoglaltságai mellett, önként vállalt kötelességként alkotni tud és akar a színpadon. Szerintem az amatőrcsoportok tagjainak zöme így érez, így gondolkodik. Mozgalommá terebélyesedve épp ez szavatolja az amatőr színjátszás hosszú évtizedekre visszatekintő folyamatosságának megtartó erejét. Szlovákiai magyar viszonylatban pedig akár a színpad lehet a „világ egyik legmagasabb pontja”, hiszen ami onnan kisugárzik, annak előadásról előadásra közösségteremtő ereje van.

Füleken, a Zsákszínház érdeméből, ez a törekvés 1979 óta folyamatos. Mi alapozta meg itt ezt a kitartó amatőrszínházi jelenlétet?

Egyrészt a társulat iránti érdeklődés és a színjátszás kétségtelen népszerűsége; másrészt a korábbi hagyományok megőrzése. A Zsákszínházban az elmúlt harmincöt esztendő alatt kereken háromszáz közreműködőt tartunk számon színjátszóként vagy műszaki segítőként. A múltat idéző írásos dokumentumok pedig arról tanúskodnak, hogy a füleki műkedvelők már 1899. december 27-én bemutatták Tóth Ede A falu rossza című darabját, telt ház előtt a római katolikus olvasókör helyiségében. Sőt, a színjátszásnak nálunk azokban az időkben jeles mecénása is akadt. A korabeli krónikák szerint „1913. évi augusztus hó 15. napján Füleken, méltóságos özvegy Cebrián Istvánné grófnő védnöksége alatt, saját helyiségében, műkedvelői előadással egybekötött zártkörű táncvigadalmat rendez, amelyre a tisztelt címet és becses családját tisztelettel meghívja a rendezőség. Kezdete este 8 órakor.” Talán érdemes megjegyezni, hogy Csepreghy Ferenc népszínműve, a Piros bugyelláris volt aznap műsoron, és az ülőhelyek mellett állóhelyek is kiadattak. Az első világháború után nem sokkal, már 1920-tól indul újra a színjátszás Füleken. Volt olyan esztendő, hogy öt-hat új darabot is bemutattak, így a második világháborúig a Mágnás Miskától a Pacsirtáig legalább 67 színmű került a város közönsége elé. A füleki műkedvelő színjátszás nevezetes napja volt 1937. január 1-je, amikor ünnepélyes keretek között átadták a Vigadó nagytermét és színpadát, amely pár éve még a Zsákszínház otthona is volt.

A múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulójától, tehát a II. világháborút követő jogfosztottság időszakának megszűntével is tovább élt Füleken az öntevékeny színjátszók korábbi lendülete?

Mondhatni, egyenesen újabb virágkorát élte! Rögtön az ötvenes évek elején külön-külön magyar színjátszó gárdája volt itt a helyi Csemadok-szervezetnek, az akkori Béke Üzemnek és a Kovosmalt gyárnak is. Ezek az együttesek 1950 és 1954 között Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Huszka Jenő és a 18. században élt Beaumarchais színpadi műveit játszották. Ezt az odaadást a hatvanas években is megőrizték a fülekiek. A színre vitt – és általában már a Jókai Napokra is meghívott – darabokat akkoriban Szlosziar Pál rendezte. Ez az amatőr színjátszás iránti lelkesültség csak a hetvenes esztendők derekán mérséklődött; és ennek a megtorpanásnak kívánt új dinamizmust adni 1979-ben az azóta is fennálló Zsákszínház.

De hát Mázik István akkoriban még a MATESZ kassai Thália Színpadának tagja volt, ahol például Giacomót játszotta a Huszárokban, Pirrót a Cliziában, Kay-t a Hókirálynőben!

Sajnos, egy váratlan betegség miatt meg kellett válnom a kassai társulattól, azért a hivatásos színjátszással megfertőzötten a szülővárosomban lett szívügyem a Zsákszínház.

Amatőr együttesnek miért éppen ez a rendhagyó név?

Mert első bemutatónkat, a Lúdas Matyi rockosított változatát, hetvenöt-nyolcvan szereplővel és Mikula Róberttel a címszerepben, zsákkosztümökben játszottuk. Ez eleinte becenévként, majd hamarosan tudatosan vállalt névként a sajátunk lett. Meg hát egy zsákba minden belefér, társulatunk esetében az általunk játszott színdarabok különböző zsánere is.

Ebben az eleinte még bizonytalan jövőjű füleki amatőrszínházi nekirugaszkodásban nem volt benned bizonyítási vágy is? Hogy ha már közbeszólt az élet, és önhibádon kívül nem lehetsz az akkoriban sokat tájoló kassai társulat hivatásos színésze, akkor szülővárosodban „röghöz” kötötten mégiscsak megpróbálod?

Nem. Sokkal inkább a színházművészet iránti alázat és ragaszkodás munkált bennem. Csábított a kihívás, az új esély. Hogy a Kassán szerzett tapasztalatokkal Füleken egy újonnan formálódó amatőr csoportban játszhatok is, rendezhetek is. Kikerülve a színészet profi világából, továbbra is csak színházban tudtam komolyabban gondolkodni.

Gondolom, ma már duplán nem titok, hogy a Zsákszínház impozáns sikereire, az együttesben zajló műhelymunkára építve egy közép-szlovákiai, tehát a harmadik hivatásos színtársulat megalakításának szándékáról szintén sok szó esett akkoriban.

Ez valóban a célok egyike volt. De mert a nyolcvanas évektől mind a mai napig ehhez sohasem volt meg a kellő politikai akarat, ez az elképzelés – úgy tűnik – kútba esett. Bár több ízben kijelentettem, hogy addig nem halok meg, amíg Nógrád szlovákiai részének nincs önálló magyar profi társulata.

Akkor hosszú életű leszel! De ki és miből tartaná fenn ezt a harmadik hazai magyar színésztruppot, ha a Jókai Színház meg a Thália Színház is örökösen pénzszűkében van?

Én mégis látnék fantáziát a dologban, hiszen Fülektől húsz kilométerre, Salgótarjánban mostanában alakult meg a Zenthe Ferenc Színház. Valószínűleg az Európai Unió szorgalmazta regionális együttműködés keretében lehetne vagy legalábbis 2004 óta lehetett volna megoldást találni ebben a kérdésben is. A jelenlegi helyzet viszont amatőr csapatként hárít nagyobb felelősséget a Zsákszínházra, hogy lehetőségeihez mérten kielégítse a környék hazai nézőinek színház iránti érdeklődését. Jóleső érzés, hogy szép számmal vannak olyan produkcióink, amelyeket kétszámjegyű sorozatban játszunk, ami manapság a hivatásos társulatok számára sem mindig magától értetődő lehetőség. Pedig távolról sem csak a szó eredeti értelmében vett könnyű vagy zenés műfajt preferáljuk, hiszen szerzőkként már Schwajda György, Spiró György, Bohumil Hrabal, Örkény István, Gyárfás Miklós, Molnár Ferenc, Július Barč Ivan, Egressy Zoltán és más kitűnő szerzők darabjai fémjelezték amatőrszínházi törekvéseinket. Most éppen Stephen King Tortúra című kamaraszínházi „pszichobuliját” tartjuk repertoáron.

Mi az amatőrszínházi lét folyamatosságának kovásza? Vagy annak titka, hogy egy-egy gárda tagjai kicserélődnek ugyan, ám ez három és fél évtizeden át lényegében sohasem törte meg a füleki színjátszók munkájának állandóságát?

Főképpen az akarattal párosuló érdeklődés. Az ügyszeretet. Szereplőink zöme amatőrként sohasem akart minden áron profi színészeket meghazudtoló módon művészkedni, hanem egyszerűen színdarabot jött játszani. Az már az amatőr társulatok rendezőinek dolga és felelőssége, hogy néhány, alapvetően színészi teljesítményekre képes szereplő mellé olyan társakat találjanak, akiknek lelkes amatőrizmusát hasznosan tudják beilleszteni a színpadi gondolatokba. Egy jól sikerült, pontosan kidolgozott amatőrszínházi produkciónak hitelesnek kell lennie. Mondjuk ezzel utalva a mindenkori politikai rendszerek társadalmi érzéketlenségeire vagy éppenséggel a színpadi cselekmény felkavaró gondolatiságára. Egyvalamiben ugyanis nincs érdemi különbség amatőr vagy hivatásos színtársulat között: mindkettőre egyaránt vonatkozik, hogy a színpadon látottakat jellemezheti ugyan hullámzó színészi játék, helyenként lassú tempó – de a színházművészet nem ismer „majdnem jó”, vagy „majdnem rossz” előadást. Színházi produkció csakis jó vagy rossz van! Ebben a tekintetben az amatőr mozgalom sem ismeri a hiteles színpadi játék felelőssége alól felmentő, elnéző semlegesség fogalmát.

Ez a szigorú igényesség valóban számon kérhető az amatőrszínházi csoportokon is?

Nézetem szerint a már haladók szintjét elért és rendszeresen tevékenykedő gárdákon okvetlenül, mert azok a műhelymunka, például a beszéd- és mozgásgyakorlatok fontosságának is tudatában vannak. Az amatőr színész igyekezete attól szép és őszinte, hogy képes kiaknázni és kamatoztatni a színjátszás iránti, többnyire vele született hajlamot.

A harmincöt esztendeje szüntelenül újat hozó és bizonyítani tudó Zsákszínház vezetőjeként miben látod az amatőrszínház legfőbb erényét – egy felgyorsult, lökdösődő, az elektronikus médiák és ilyen-olyan szerverek által uralt kütyüvilágban?

Hogy ilyen körülmények között is képes fennmaradni. Hogy képes ellenállni a kisebb-nagyobb közösségeket romboló makacs szembeszélnek. Érdekes, hogy egy szívós és elszánt amatőrszínházat nehezebb ellehetetleníteni, mint a különböző egzisztenciális gondokkal küszködő hivatásos színházak némelyikét. Az amatőrszínház létét „legföljebb” a saját soraiban elharapódzó érdektelenség, a fásultság tudja veszélyeztetni. Mert hiába változik – ráadásul ritkán az előnyére – a világ, az ügyszerető lelkesedés szinte minden holtponton átsegítheti az amatőr színjátszókat. Feltéve, ha ők is akarják. De hát ez nemcsak a színjátszásra vonatkozik, hanem az életben úgyszólván mindenre, amit az ember kedvtelésből és nyitott szívvel csinál!

Elegendő a nyíltszívű rutin, vagy megszállottság is szükségeltetik az amatőrszínházi sikerekhez?

Szeretet és bizonyos fokú szenvedély nélkül nem megy. Persze, nem árt egy csekélyke színpadi rutin sem. Mindez végül egy jóindulatú lelki kényszer forrása, hiszen az amatőr színész nem fizetségért csinálja, amit tesz. Ennek a hozzáállásnak kitűnő bizonysága, hogy például egy utcaszínházi produkcióhoz bármikor elegendő néhány rátermett és kellőképpen talpraesett ember. Még ebben a mai, sok tekintetben önző és tülekedő világban is.

A művészi megmérettetés és tapasztalatcsere érdekében azért a diák- és amatőrszínházi fesztiválokra szintén szükség van. Esetünkben a Duna Menti Tavaszra, Komáromban a Jókai Napokra, ősszel a falusi színjátszók országos értékmérőjére. Ezek a rendezvények nemcsak bemutatnak, hanem bizonyítanak is. Vajon mit?

A hazai magyar amatőrmozgalom szakmaiságának színvonalát. A mozgalom fenntarthatóságának eszközeit, korszerűségének formáit. A véleménycsere lehetőségét kínálja arról, hogy miért van értelme tovább csinálni. Gyakorlati kérdésekkel szembesítve ösztönzőleg hat. És a közönségnek is üzen: értetek csináljuk, jöttök?!

A Zsákszínház fennállásának eddigi harmincöt esztendeje mind önmagában, mind a szlovákiai magyar amatőrszínházi mozgalom egészét tekintve tekintélyes időköz. Mennyiben feldolgozott már a füleki színjátszásnak ez a három és fél évtizede – vagy ennek öröksége is kicsúszik majd a kezünk közül?

Gazdag archívumunk van, és továbbra is folyamatosan gyűlik az anyag. Már most megérne egy diplomamunkát, a Zsákszínház negyvenedik évfordulójára pedig egy kötetet volna érdemes kiadni.

Gágyor Péter vélekedése szerint a nagy nemzeteknek hőseik vannak, a kis népeknek stratégiáik. A kisebbségi közösségek amatőrszínjátszóiban mi fűti az akaratot?

A kisebbségi lét sajátosságai. És egy egészséges csakazértis!