Akkor írok dalt, ha úgy érzem, szükség van rá

„Amíg az ember eljut valahonnan valahová, az csak komoly munka eredménye lehet”Somogyi Tibor felvételeDés László az elmúlt néhány év alatt több olyan dalt is írt, amelyek észrevétlenül váltak örökzölddé és már rég önálló, a szerzőjüktől, vagy a hozzájuk tartozó filmtől független életet élnek. Közben zenekarokat alapított, musicaleket írt és – ami számára talán a legfontosabb – mindvégig hű maradt a szaxofonhoz. A közelmúltban múlt ötvenéves, de ez a kerek évforduló azon túl, hogy jó alkalom egy jó bulira, az égvilágon semmit nem jelent. Hiszen akiben szól a jazz, az éppoly kortalan, mint maga a zene.

Az utóbbi időben mintha kerülte volna a popzene és a színház világát. Annyira lefoglalta újra a szaxofon?

Két évvel ezelőtt bizonyos értelemben visszatértem a hangszerhez, ami azt jelenti, hogy több időt szenteltem neki, mert teljesen hűtlen azért sosem voltam hozzá. Újra koncertezni kezdtem, volt egy templomi koncertsorozatom Szamosi Szabolcs orgonaművésszel, tavaly tavasszal és ősszel pedig Snétberger Ferenccel négy alkalommal a Zeneakadémián léptünk fel. Ebből a műsorból koncertlemez is született, és ugyancsak tavaly ősszel jelent meg a Metszetek című jazzlemezem is. Utóbbi Makk Károly: Egy éjszaka Pesten és Budán című filmjéhez írt zenémnek az átdolgozása. Azokat a motívumokat, amelyek a filmben szigorúan a jeleneteket szolgálják, itt szabadon tovább variáltuk és bővítettük. De nem határoztam el, hogy egy ideig nem írok slágereket, mert az nem elhatározás kérdése, hogy egy sláger megszületik vagy sem. Ha egy filmbe dal kívánkozik megírom, de csak azért, hogy legyen, soha, még akkor sem, ha kérik. Az tévhit, hogy a fülbemászó dal majd a rossz filmet is eladja. Nem így működik a dolog, mert nem lehet minden indok nélkül csak úgy dalra fakadni – a néző megérzi, hogy becsapják. Olyan viszont van, hogy a zene végül jobban sikerül mint a film, ilyenkor a dal nagyon hamar leveti magáról a történetet és önálló karrierje lesz. Az én életemben a Kalózok című film volt ilyen, amelyből ráadásul nem csak néhány dal, de egy egész zenekar, a Jazz+Az született. Egyébként szívesen írok dalokat, csak éreznem kell, hogy valamiért fontosak. Most például Váczi Eszter lemezén dolgozom, nagyon szeretem a fátyolos hangját. Már a Jazz+Az-ban is írtam neki szólódalokat, mint pl. a Csepp a tengerben, de ez most egy kicsit más stílus lesz. Magamnak is írogatok, de azt azért mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyok énekes, csupán a saját dalait éneklő szerző.

Mostanában újra egy tehetségkutató verseny lázában égnek a magyar tévénézők, pedig hozzáértők nem győzik hangsúlyozni, hogy tiszavirág-életű sztárokat lehet „csinálni”, de zenészeket nem. Önnek mintha ez is sikerült volna, hiszen A Jazz+Az-t megtervezte és azonnal robbant, nem fokról fokra jutott el a népszerűségig.

A különbség az, hogy a Jazz+Az zenekart nem a média hozta létre, hanem Geszti Péter meg én. Ha senki más nem lett volna, csak mi ketten (minket pedig már igazán nem kellett „megcsinálni“), akkor is létrejön valami, amit zenének lehet nevezni, de én nagyon variábilis és színes zenekart akartam, ezért volt benne a három lány és a négy fúvós. A művészi akarás és a szándék a lényeg. Egy sztárkereső televíziós műsorban pedig pont ezzel van a baj, mert a producerek szándéka mindig csak a nézettség meg az anyagi haszon lesz. A siker adott, mert olyan fiatalok mindig akadnak, akik szeretnék megmutatni magukat, és remélik, hogy majd így felfedezik őket, csak néhány szakmabelit kell keresni, aki a nevét adja hozzá. A zsűriben ötből hárman nem nagyon értenek a zenéhez, de ez nem fontos, mert az a fontos, hogy olyan személyiségek legyenek köztük, akik nagy elánnal és lelkesedéssel tudják kioktatni, sőt esetenként megalázni a szereplőket. Röhejes, hogy például a zsűri „nagyasszonya“ milyen szakmai kritikákat képes mondani teljes önbizalommal, holott énektudása, tehetsége erősen megkérdőjelezhető. Az egyetlen „előnyös“ tulajdonsága a gátlástalansága, nyilván a televízióban kidekázták, hogy így lesz nézett ez a műsor. És az egészben az a szomorú, hogy sok tehetséges jó hangú ember ennek az egésznek csak mellékszereplője, sőt áldozata. Bár ne lenne igazam, de nem lesznek boldogok, mert még nem is sejtik, hogyan fogják szerződésekkel gúzsba kötni őket és mekkora teher a hirtelen nyakukba szakadt, művileg turbózott siker. Aztán amikor már mindent kifacsartak belőlük, amit lehetett, akkor elengedik őket a feledésbe. Jobb esetben talán megjelenik egy lemezük – na és akkor mi van? Amíg az ember eljut valahonnan valahová, az csak komoly munka eredménye lehet. Ezt az utat nem lehet megspórolni ilyen ideig-óráig tartó tündökléssel, legfeljebb magasabbról nagyobbat lehet esni a végén.

De az is tény, hogy sokkal rohanóbb a világ és pergőbb a zenei élet is, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Van egyáltalán idő arra, hogy valaki lassan, minden szakmai lépcsőfokot bejárva kerüljön a köztudatba?

Szerintem van. A világ valóban rohan, de ezért mi magunk vagyunk felelősek. Lehet minden trend és divat ellenére is emberléptékűen élni és alkotni is, nem kell úgy érezni, hogy ha az ember nincs ott mindenhol, akkor valamiről lemarad. Szerencsére ma sem akar mindenki sztár lenni és mindenáron címlapokon szerepelni, még mindig vannak, akik beérik azzal, hogy zenélnek. Mert a szerencsés sorrend az, hogy ha valami nagyon érdekel, azt megtanuljuk és a tudásból esetleg ismertség lesz. Sajnos, gyakrabban fordul elő a dolog fordítva, és az ismertség mögött nincs valódi teljesítmény, már csak a magánélet kiárusítása marad, de erre előbb utóbb ráun a közönség. Ugyanakkor nincs könnyű helyzetben az, aki szeretné megmutatni azt, amit tud, amit létrehozott. Kevés olyan fórum akad a médiákban, ahol ezt megteheti. A politikában is kezd elburjánzani az a jelenség, hogy valahol valakik, akik még tulajdonképpen senkik, mert eddig semmit nem tettek le az asztalra, gondolnak egyet és kijelentik magukról, hogy ők minden pártok és mozgalmak közül a legjobbak. Tele van velük a sajtó, mindenről határozottan, és szélsőségesen nyilatkoznak és senki nem kérdezi meg tőlük, milyen teljesítmény jogosítja fel őket erre.

Nyilván azért van így, mert a sajtónak csámcsogható téma kell, a politikusnak és a sztárnak pedig nyilvánosság, és így kölcsönösen kiszolgálják egymást. Aki pedig nem áll be a sorba, az időnként úgy érezheti, hogy ő nincs is.

Azért én sok olyan fiatal muzsikust ismerek, akiket nem érdekel ez az egész vircsaft. Igaz, ők többnyire jazz-zenészek és nagyon jó lenne, ha több szó esne róluk, de nem annak kapcsán, hol voltak nyaralni, vagy hogy új barátnőjük van, hanem a zene miatt. Mi hajlamosak vagyunk úgy látni a világot, ahogy a bulvárlapok és a kereskedelmi televíziók láttatják, és lassan el is hisszük, hogy csak ez létezik. Pedig itt van az úgynevezett személyiségeken és sztárokon kívül több millió normális halandó, aki teljesen hétköznapi emberi életet él. Most például már sokadszor akarják elhitetni velünk, hogy az a való világ, ha néhány embert összezárnak, és mindenféle megalázó szituációkba kényszerítik őket. Nem nézem, de nem azért, mert ezzel tüntetek, hanem mert unalmasnak tartom és számomra nem az a való világ, hanem az, hogy most itt ülünk és beszélgetünk egy pár hete megnyílt kávéházban. Él, fejlődik, alakul a város, szerelmek szövődnek, barátságok köttetnek, emberek születnek és halnak meg – ez az élet és nem az, amit a producerek találnak ki. Én nem is értem, hogyan képes valaki mindezt hónapokra feladni és önként vállalni azt az emberhez méltatlan helyzetet.

Azt mondja, az cselekszik helyesen, aki minderről nem is vesz tudomást és éli az életét. Mások, például, Réz András szerint pedig nem tehetünk úgy, mintha a bulvársajtó vagy a kukkolós műsorok nem léteznének, mert ez is az életünk része és már-már az alapvető tájékozottsághoz tartozik.

Abszolút nem értek egyet, ilyet csak azok mondanak, akik szintén a médiából élnek és elemi érdekük azt állítani, hogy ebből nem szabad kimaradni. Inkább azt gondolom, hogy akinek ez a fontos és ezt figyeli, annak sokkal fontosabb dolgokra nem marad ideje és szellemi kapacitása. Nem a sznobizmus mondatja ezt velem, túl vagyok azon, hogy Thomas Mann kötetekkel a hónom alatt flangáljak az utcán. Csak meggyőződésem, hogy ez egyáltalán nem nagyszerű dolog, legfeljebb annyit érdemel, hogy a tanulságokat levonjuk belőle.

Visszatérve a zenéhez, azért a jazz világából mégis Ön jutott a legközelebb ahhoz a határhoz, ahol az ember könnyen válhat médiasztárrá. Voltak komoly kísértései?

Hívtak mindenféle showműsorokba, de nem vállaltam el, mert úgy gondoltam, hogy annak, amit képviselek, nem válna hasznára. Szerepelni csak akkor érdemes, ha a közönség megismerheti azt, amit csinálok, erre pedig ritkán nyílik alkalom. Zsűritagnak is hívtak már hasonló műsorba, de nemet mondtam, mert tudtam: a szellemiségét úgyis a kereskedelmi televízió határozná meg és egyszer csak azt venném észre, hogy engem is manipulálnak. Ötven körül az ember már fel tudja mérni, milyen csapdákkal járnak az ilyen kecsegtető ajánlatok, és nekem valahogy nincs ehhez gyomrom. Egyébként a sztárságról csak annyit, hogy ha készítenének egy közvélemény-kutatást és felsorolnák a tíz legismertebb dalomat, a megkérdezettek 90 százalékának fogalma sem lenne, ki a szerző. Az embereknek általában az előadó ugrik be, a Nagy utazást Presser Gáborral azonosítják, a Szerelem első vérig-et Demjén Ferenccel, az Olyan szépek voltunk-at Somló Tamással és még sorolhatnám, de ez ilyen műfaj. Ezért nem stimmel ez az egész sztárság, mert az emberek ugyan ismerik a nevemet, de nem tudják pontosan, hogy honnan. Csak egy nagyon szűk réteg tudja, hogy valójában mit csinálok

De ez a réteg csak bővülhet, főleg azok után, hogy a Nagy utazás egy európai uniós válogatáslemezre is felkerült.

Két vagy három éve készült ez a CD, minden akkori és leendő tagállam zenei produkciójából kiválasztottak egy szerzeményt, de hogy kik és milyen kritériumok alapján, azt nem tudom. Magyarországról rám esett a választás és így viccesen azt is mondhatom, hogy mindenkit megelőzve kerültem be az EU-ba.

Aki viszont nem jazzrajongó, az leginkább a filmzenéknek köszönhetően ismeri. Sőt, a neves rendezők is jegyzik a nevét, hiszen Makk Károly pl. már másodszor kérte fel együttműködésre.

Valóban, húsz éve írtam az Egymásra nézve című filmjének a zenéjét és most nagyon örültem, hogy újra én jutottam az eszébe. A film két idős ember drámája, akik fiatalon szerették egymást, aztán a férfi Londonban élt, évtizedekig nem találkoztak és csak akkor jön vissza Budapestre, amikor a nő már haldoklik. Akkor tudja meg azt is, hogy van egy harmincéves lánya, akivel ki kell alakítania valamiféle kapcsolatot, miután a vérségi kötelék kiderült. Az egyik oldalon ott van egy már elhamvadt szerelem, meg a múlt mindenféle rémségei, a másikon pedig az a tapogatózás, ahogy apa és lánya megtalálják egymáshoz az utat. Nagyon finom, érzékeny történet, sok halk jelenettel és ehhez kellett igazítani a zenét is.

Hogyan készül a filmzene? Otthon, a forgatókönyv alapján képzeli el, vagy már a kész képsorokra komponál?

Mind a kettő igaz. Bizonyos motívumok és zenetöredékek már a forgatókönyv olvasásakor megszületnek, mert mindig az első benyomás a legfontosabb, de a részletes munka csak akkor kezdődik, amikor már leforgatták a filmet. A legérzékenyebb kamarajeleneteket a filmet nézve vettük fel a stúdióban, mert arra is ügyelni kellett, mikor van a dialógusban szünet, vagy mikor éri el a drámai csúcspontját – eszerint ritkul vagy sűrűsödik a zene szövete, és változik a dinamikája.

Ez a sok műfaj a kamarajazztől a filmzenéig mind másfajta munkamódszert, megközelítést kíván. Az egyikben teljesen a maga ura, a másikban jobban figyelembe kell venni a megrendelők szempontjait, az egyik szabad teret ad a fantáziának, a másik határidőkhöz és szereplőkhöz vagy előadókhoz kötött. Melyiket szereti jobban?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy az a jó, ha ezek a munkák váltják egymást. Hat filmzene után már nagyon szívesen készülök a saját koncertemre, és amikor ebből is sok van, akkor már inkább mást látnék szívesen a színpadon, amint az én dalaimat énekli. Ezért jó sok mindennel foglalkozni, mert soha nem unom meg. Természetesen én is szeretek sokat szöszmötölni otthon egy-egy dallal, de már megszoktam, hogy a színháznál és a filmnél a határidő szent, mert minden percet százezrekben számolnak. Ha semmi nem sürget, akkor az is előfordul, hogy hetekig nem foglalkozom zenével, mert a jó munkához néha nagy csendek is kellenek.

A Valahol Európában és a Dzsungel könyve óta nem írt musicalt. Még mindig nem találkozott olyan történettel, amelyet érdemes lenne dalokba foglalni?

Nemrég találtunk ilyet Geszti Péterrel, de még nem árulom el a címét, mert most folynak a tárgyalások az eredeti könyv jogairól. Két nagy budapesti színház is érdeklődik, remélem még az idén elkezdhetjük a munkát. Ez most nem gyerekdarab lesz, inkább felnőtteknek fog szólni, úgyhogy számomra is teljesen új dolog lesz.

Esterházy Péterrel gyakran összekeverik Önöket, ő ezt már meg is írta. Tudom, hogy többször is zenélt a felolvasó estjein, de ez a külső hasonlóság lelki rezonanciát is takar?

Jó tíz éve léptünk fel együtt először. Hrabal könyvében vannak olyan fejezetek, ahol Charlie Parker tanítja szaxofonozni az Úristent, aki ráadásul tehetségtelen és ebből született az ötlet, hogy én ezt eljátszhatnám. Aztán ez hagyománnyá vált, legutóbb Fertődön léptünk fel, de voltunk már együtt Rómában és Berlinben is. De a barátságunk nem ebből a munkakapcsolatból alakult ki, sokkal régebbi. Nem volt nehéz megkedvelnünk egymást, mert ő szereti a zenémet, én szeretem az írásait és nagyon sok mindenről hasonlóan gondolkodunk.

A közelmúltban töltötte be az ötvenedik születésnapját. Megadta a módját az ünneplésnek, vagy csendben elsuhant a kerek évforduló mellett?

Én nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek a számnak, a legjobb dalaim válogatásai is megjelentek már, úgyhogy nem készültem semmivel. A családom és a barátaim viszont hónapokig készültek, mint utóbb kiderült. Amikor a születésnapomon hazaértem, a lakásunkban több mint hetven ember ült csendben és egyszer csak megszólalt angolul a Nagy utazás. Egy nő énekelte, jazz standard-feldolgozásban. Utána elindult egy másik dal – akkor már megkértek, hogy üljek le – és sorban következett még tíz dalom más-más feldolgozásban és más előadóval. Ez a lemez volt az én ajándékom, a zenészbarátaim (a fiam, és feleségem szervezésében) nekem készítették féléves munkával és nagy titoktatással – ettől csodálatosabb meglepetést igazán el sem tudok képzelni.