Akárhol a helyzet változatlan

A nemzetkarakterológia az egyik legtudománytalanabb és leghomályosabb dolog. De imádjuk! Első körben azt mondanám, én örülök annak, hogy az amerikás magyarok megosztottak. ĺgy legalább nem egyformák. Az talán még súlyosabb helyzet lenne, mint ahogyan az a Papp Z. Attila által leírtakból kitűnik.

Egyébként a morbis minoritatis nevezetű jelenség szűkebb „kishazám” népénél, a vajdasági magyaroknál is megfigyelhető. Pontosabban a politikai elit tagjainak mondandójában. Hiába, hogy a legutóbbi, 2002-es népszámlálás alapján úgy 290 000-en vagyunk, ők konzekvensen háromszázezres létszámról beszélnek. Nyilván, az kerek szám, megjegyezni is könnyebb. Pedig még/már 290 000-en sem vagyunk, egyrészt mert hát állandóan fogyunk, másrészt mert jól tudjuk, a népszámlálás során azokat is összeírták, akik külföldön élnek. Ezt ugyan külön kellett volna jelölni, de a népszámlálási biztosoknak elemi érdekük volt, hogy minél több embert összeírjanak, hisz fejpénzt kaptak. Persze, ugyanezen politikai elit akkor is fölfelé kerekít, ha az elvándorlásról van szó. A kilencvenes évek elején, a háborúk miatt elvándorló magyarok számát negyvenezerben határozták meg, punktum, ez a cifra a mai napig tartja magát, csakhogy ha úgy lenne igaz, ahogyan, nem lehettünk volna pár éve 290 000-en sem. Az pedig a legmorbidabb dolog, hogy az 1944-es szerb/partizán vérbosszú áldozatainak számát is negyvenezerben határozták meg, és természetesen egy áldozat is éppen eggyel több, mint ami még elfogadható, de a negyvenezer is túlzás – ezt a demográfiai adatokból elég jól lehet modellezni…

De menjünk gyorsan tovább. Az, hogy mi magyarok megosztottak vagyunk, és e szokásunkat ápoljuk külföldön is, azt hiszem, mégsem különleges sajátosságunk. Megnézem Szerbiát, és mit látok? Míg Magyarország most két részre, orbánistákra és gyurcsányistákra (jobb-balra, igazhitűekre és komcsikra stb., a sor folytatható) hasadt, Szerbia kb. három részre: a radikálisokra (a seseljista-milosevityista fasisztákra), a nemzeti konzervatívokra (Kostunica kormányfő és köre) és a demokratákra (Djindjity örökségén marakodók). Ugye, Djindjityet megölték, aminek azon az oldalon (pontosabban a radikálisok és a nemzeti konzervatívok) nagyon is örülnek, Milosevity halálának emitt örülhettek, és ha Seselj éhen hal Hágában, annak is sokan örültek volna. Az igaz, hogy egy szerbiai kiskocsmában nem mennek ölre az emberek a Vezérekért, mint Magyarországon – igaz, felmérésem nem reprezentatív –, de az is könynyen elképzelhető, hogy egy szerb, mondjuk, Németországban, biztosan belefojtaná a másikat egy kanál vízbe, maffiózó módszerekkel. Igaz, inkább a gazdasági érdekek mentén. Az albánok egymás közti leszámolásairól most ne is szóljunk. Vagy a bosnyákokról, ha csak szűkebb pátriám környékét nézem. A magyaroknak legalább rendes maffiájuk nincs…

Amiben talán mégis különlegesek vagyunk, az az, hogy a határon túl is szépen lemásoljuk a magyarországi helyzetet. Sőt, még féloldalasabb a helyzet, itt szinte mindenki jobboldali, konzervatív, pontosabban annak hiszi magát, és olyan vehemenciával zsidóznak, kommunistáznak, gyurcsányoznak, hogy azt még Bayer Zsolt is megirigyelhetné. Ez megy ama december 5-e, a sikertelen népszavazás óta, és ez azért a nemzetkarakterológia hatalmas óceánján is egy eléggé feltűnő tanker, amely hatalmas olajfolttal szennyezi környezetét, akármerre járjon is. Nemrég egy újvidéki konferencián azt találtam mondani, hogy a magyar, akárcsak a többi „rendes” nép, először is utálja a cigányt, aztán a zsidót (ami mindenesetre valami másnak a szinonimája is, komcsinak, liberálisnak stb.), de aztán jön valami különleges fenomén: utána legjobban bizonyára azt a magyart utálja, aki nem úgy gondolkodik, mint ő (kár, hogy tudtommal az etnikai distancia vizsgálatánál még nem mérik a másik magyar gyűlöletét – „elfogadna szomszédjának, barátjának, vejének, menyének, házastársának egy orbánistát/gyurcsányistát?”). Ehhez képest a szomszédos népek gyűlölete marginális jelenségnek mondható. Sőt, megkockáztatnám: a magyar egyáltalán nem idegengyűlölő. Sokkal jobban utálja saját fajtájából azt, aki nem úgy gondolkodik, él, cselekszik, szavaz stb., mint ő.

Szerbhorváth György (1972, kritikus)

(Milyen magas a székelykapu. Megosztott magyarok. Hozzászólás Papp Z. Attila témafelvezetőjéhez. Forrás: http://www.szavad.sk)