A világhír küszöbén

Utcáin és terein világnyelvek Babilonja kavarog. Mindenfelé idegen polgárok táplálkoznak, söröznek és hangoskodnak. Komoly sötét ruhás üzletemberek és diplomaták tárgyalnak nyilvánosan mobiltelefonjukon. A világ hatalmi és gazdasági erőrendszerének a működését érezzük lépten-nyomon. Sommás félreértések is jócskán akadnak: az Opera előtti híres Ganümédész-kútban fényes nappal meztelenül fürdőzött egy angol gentleman, de bevitték a rendőrök, mert nálunk ez még nem szokás.

Az utcákon turisták falkái vonulnak, élményekre kiéhezett, kíváncsi külföldiek. Vezetőiket figyelmesen meghallgatják, és elismeréssel nézik a főúri palotákat. Bámulattal tölti el őket a Pálffy-palotában hatévesen hangversenyező Mozartról szóló információ. Mintha várnák, hogy az ablakok mögött felhangzik a virtuóz zongoraszó. Az Úri és a Ventúr utcák, a Mihály-kapu történelmi üzenete látnivalóan áthatja őket. A palotákban most nagykövetségek, bankok és gazdasági cégek székelnek, földszintjükön elegáns vendéglők és drága üzletek, meg divatszalonok és csábító eszpresszók működnek. A város az ősök hagyatékával a kor kívánalmainak megfelelően gazdálkodik. Mindenfelé szabadságtól könnyed és gazdagságtól terhes szelek fújnak, s az egyszerű polgár szerényen oson az utcákon, míg otthonába ér. Közben bőven megérzi a diadalmas pénzvilág ingerkedő ízeit, fanyar illatát.

Már az is kétségtelen, hogy erősen vonzzuk távoli országok nagy folyami hajóit és repülőgépeit. Az óriásgépek röptét ritkán látjuk, nem a város felett szállnak Ivánka felé, de a nagy fehér hajók mozgását naponta figyelhetem. A Duna-parton kötnek ki, és a partra ömlesztik utasaikat. Ki hitte volna korábban, hogy Pozsony forgalmas kikötő lesz és jelentős nemzetközi utasszállítást bonyolít? Bár módjával, jártak a Dunán teherhajók, de hol volt akkor még a karcsú, sokablakos Hemingway? Vagy pláne a fehér Aurora? Róla úgy tudtuk, hogy a Téli palotára leadott történelmi ágyúlövések után végleg kikötött és a szentpétervári kikötőben múzeum lett! S lám, azonos nevű utóda itt horgonyoz az Új híd előtt! Többféle nemzeti zászló leng rajta, nem lehet megállapítani, milyen felségjel alatt hajóz. Aztán itt horgonyoz a Mozart, a Frankfurt, a Kaiserin Elisabeth és a Beethoven, a Rossini, a Schiller meg a Fidelio. S a többi társuk; tiszták, fehérek, nagyok és sok-sok ablakuk van, fedélzetükön karosszékekben vagy heverőkön nyugati emberek pihennek és közönyösen nézik, hogy nézzük őket. Folyami hajók, de partok közelében a tengerre is kimennek, néha tucatnyi horgonyoz belőlük a Duna-part úszó dokkjai mellett.

A sétányról nézem a vörös napot, ahogy a Duna felett, valahol Bécsnél a látóhatárra hanyatlik, lenyugodni készül. Bíborszínben izzik, mint a felhevített vas, melyet a kovács pörölye szerszámmá vagy kapudísszé alakít. Elúszik előttem a bécsi komphajó, fél hét múlt, pontosan jár. Nemsokára bealkonyul. Délnyugat felől két erős kondenzcsík közeleg a tiszta égen, Schwechat röpterén szálltak fel a gépek, jönnek egymásután. Az első a varsói járat lehet, a másik talán a moszkvai gép. Az első egyenesen száll, már a kicsiny kereszt is látszik a csík elején, a másik kissé elmarad, majd a csíkja lassan elgörbül északkelet felé.

A fehér hajók, óriásgépek és autóbuszok utasai szétfolynak a városban és buzgón élik turistaéletüket. Tevékeny élet ez! A turista, még ha fáradt vagy öregecske is, akárha elnyúzott vagy fázékony is, élénk és fürge kell, hogy legyen. A cammogó vagy ücsörgő típus maradjon otthon! A valódi turista mindent tudni szeretne és mindent látni kíván. Azért jött ide a világ végéről, megfizetett érte. Haza akarja vinni a bejárt földek hírét, magával vinni a látott helyek emlékét. Élményeket gyűjt, mint a numizmatikus a régi pénzeket. Hogy aztán otthon elmondhassa, fényképeivel illusztrálhassa egy messzi ország képét. Városunk és népünk szépségeit és furcsaságait, a számára távoli világ életerőinek a lüktetését. S hogy rokonainak, szomszédainak eldicsekedhessen: láttam a pozsonyi Kukkolót, le vagyok fényképezve vele…

A külföldi turista bizony sajátos emberfajta. A japánok például alacsony, mozgékony emberek, kevés köztük a fiatal, inkább középkorúak vagy még idősebbek, és általában a nők vannak fölényben köztük. Fegyelmezettek az utcán, hallgatnak vezetőjükre és állandóan fényképeznek. Ezt felelősen, nagy igyekezettel végzik, mintha digitális szerkentyűikkel művészfotókat készítenének. A németek általában idősek, nyugdíjasok, birodalmiak vagy osztrákok is lehetnek. Higgadtan szemlélik a városképet, megfontoltan felmérik az épületeket. Elődeik történelméről is üzennek nekik a paloták. Királyokról, császárságról, nemesi rendekről. Az angolszászok ritkán csoportosulnak, magányos világjárók. A pergő nyelvű olaszok vibrálással, míg a fegyelmezetten társalgó magyarok némi melankóliával színezik az utcák tarkabarka zsivaját.

A Nyerges utcában, szemben a magyar nagykövetséggel, az ír kocsma asztalainál szűkül az átjárás, s gyakran nagy itt a hangzavar. Óvatos vezetők nem is erre viszik a turistákat a Fő térre, az egykori Fejér utcán át, a Ferencesek terén keresztül vezetik csoportjukat, hogy bő magyarázat kíséretében megtekintsék az Óvárosházát. Nevezetes hely, középkort idéz. A történelmi városrész központján áll Roland lovag – némely kételkedő történészek szerint Miksa – kőszobra, és kifürkészhetetlen tekintettel nézi a városvezetés ősi székhelyét. A városi galambok is itt keresik szerencséjüket, szolidabban és szerényebben, mint az olasz Szent Márk tér rámenős galambjai. Városunk legapróbb lakói ujjongva hajkurásszák őket.

S itt kezdődik újkori szobraink sora! Igazi látványosságok, derűsen árnyalják városunk hangulatát. Kevesebb figyelmet vált ki a cirádás városháza közelében, őrbódéjában silbakoló muskétás katona, az egyik köztéri pad támlájára támaszkodó francia sergeant, Napóleon egykori őrmestere viszont már komoly érdeklődést kelt. Turistapárok ülnek melléje és fényképezkednek, hasznos szobor, cselekvésre késztet, szórakoztató őrmester. A városi szülők öröme is: nyakába ültetik porontyaikat, elégedett apák nézik, ahogy csemetéjük meglovagolja a derék hadfit, aki kissé mélabús – katona az idegen városban! Talán éppen róla szól a legenda, mely szerint a tér legmagasabb házának felső emeletére szállásolták, ahol kilátástalan éjszakai harcot vívott a várost védő vének szellemével, miközben kardja a semmit kaszabolta, végül beleőrülve és megrokkanva le kellett őt szerelni. A szobor azonban erősen deli és emberszerető vitézt formál, a nyaka és a háta közepe szépen kifényesedett az őt lovagló legénykék izgő-mozgó fenekétől. A katonaszobrok, egyik osztrák, a másik francia, a város nehéz múltjára emlékeztetnek.

Történelmi köztéri szobrunk egyébként kevés, Fadrusz János egykori remek Mária Teréziáját a köztársaság alapításának lázában cseh légionáriusok lerombolták, Radnai Béla Petőfijét is félreállították. Egyedül Hviezdoslav ülő bronzalakja szemlélődik bölcsen a róla elnevezett tér közepén. Aztán a színház előtt Ganümédész kútja, Lipót császár diadaloszlopa a magyar rebellisek leverésének emlékére a Ferencesek terén, a Haltéren és más helyeken néhány vallásos szoborcsoport, a paletta nem túl gazdag. Az őrmester és újkori társai villanások a város közelmúltjából.

Akár a patinás Mayer-féle cukrászda sarkánál a Schöner Náci ezüstfehér alakja. Joviálisan derűs figura, városunk embertörténeteinek egykori nevezetessége. Viszszagondolva rá, az emléke is szívet melengető! A hadakhoz, nácikhoz, politikához semmi köze, jóravalóbb, békésebb lélek aligha élt itt, talán még Lackó, aki néha vékony télikabátban és kopott kucsmában, fázósan fütytyögve irányította a villamosokat! Neki nincs szobra még… Schöner Náci legendája tisztaságot éltet, a meghatóan veszélytelen és hasznos bolond emlékét. Az idősebb pozsonyiak emlékeznek rá, ahogy hívásra házhoz jött frakkban és cilinderben, csokornyakkendővel, kezében sétapálcával, és becsületesen kitakarította a lakást. Munkája végeztével fürdőt kért, gondosan megtisztálkodott, utánozhatatlan eleganciával felöltözött, és a ház aszszonyának kezet csókolva, kisztihanddal elköszönve távozott. A testi-lelki tisztaság követe volt. Az ötvenes évek közepéről még emlékszem, ahogy kérésre, bámészkodók gyűrűjében az utcán halk szomorkás hangon, cincogva énekel. Szoborként sem könynyű a sorsa, esett és megható inkább. Mert a derűs bámulat mellett, mely bőven övezi, időnként letörik és ellopják cilinderét, garázda angol fiatalok le is döntötték. Mindent kihever azonban, és önmaga marad. A járókelőket széles gesztussal köszönti, mintha a jókedv világába invitálná, jó szívvel üdvözli a világot. S a nyakába csinos tinilányok csimpaszkodnak, míg a barátjuk lefényképezi őket, ezüst alakja körül barna bőrű fiatalok bohóckodnak, vakuk villognak, és digitális fényképezőgépek bámulják őt. A Szép Náci ezüst szoborként őrzi saját emlékezetét.

A még nagyobb látványosság azonban most következik. Ahol a Lőrinc utca és az Úri utca találkoznak és a Nyerges utca derékszögben metszi vonalukat, ott nő ki a járda szélén a betonmezőből, mintegy a csatornából kilesve a Kukkoló! Ha az ember balra fordulna és tovább haladna a Lőrinc utcán, éppen szembemenne a sarkon leselkedő Paparazzo lencséjének, ahogy roggyant térdekkel témára vadászik a sarokhoz lapulva. De rendszerint nem megy tovább a nézelődő: a Kukkoló mellett nem lehet csak úgy elmenni! Forgalmi jelzésként, fehér vasoszlopon, piros háromszög fehér mezején angol felirat tudósít: Man at Work. (Férfi – munkában.) Hát… fura egy pasi! Ravaszkás ábrázatán gömbölyű mosoly, gunyoros fintor inkább, állát könyöklő karjára támasztja, kifürkészhetetlenül szemléli a jövés-menést, amely láttára azonnal nyugalommá lesz, mindenkit megállít. Mintha egyébként a csatornában dolgozna, amikor úgy hozza kedve, s éppen kinézett a föld alól. Láthatóan jól szórakozik, beles a nők szoknyája alá. Kukkol! Élvezi a látványt és a semmittevést. Egyébként mihaszna fickó, imposztor vagány, látja, amit más nem, és tudja, amit tud! Bámulója bőven akad. A turistavezetők megállnak csoportjukkal előtte, és részletesen magyarázzák őselymasága kilétét, a messziről jöttek meg lelkesen fényképezik. Náluk nincs ilyen, micsoda betyár! A városi kismamák a fejére ültetik csemetéiket, maguk is mellé guggolnak, míg a papa lekapja őket. De a japán lányok is mellé kuporodnak, komoly német nyugdíjasok és bogárszemű indiai hölgyek fényképeszkednek vele, láttára még a flegma angolok is elmosolyodnak. A rosszindulatúak mintegy véletlenül inas kezére lépnek, a babonások megsimogatják a fejét, megérintik rezes orrát. Minden járókelőt megállít egy pillanatra. Az érintésektől fényes a feje búbja, világít az orra, fénylenek csontos kezei, testének bronz anyaga csillogva kinéz a patina alól. Bár emberek csupán torzó, mindenkit jókedvre derít a csatornából kileső Kukkoló! A lényege félig ember, félig gondolat, mintegy szellemes metafora! Kerek sapkája szerint lehetne angol vagy normand halász, északi kikötőmunkás. Kámzsája akár szerzetesre is utalhatna, bár a sapka ennek ellentmond, másrészt a viharkabát is kapucnis! Durva anyagú kabátjáról a természetben dolgozó emberre következtethetünk, igazolná ezt erős orra és darabos arca, mint azt is, hogy az italt sem veti meg. Bányász is lehetne, egykori élmunkás. Vagy építésvezető a készülő árvai duzzasztógátnál. Lám, milyen sokrétű anyagiasult ötletet testesít meg – metafora, mely kinőtt a járdából. Valós, s mégis képzeletbeli, mint Harry Potter! Irodalmi alak is lehetne, ingerli a nevetőidegeket, az emberben élő komikumnedveket. Láttam őt már plakáton, ahogy Schöner Nácit is, mintha a város emblémái lennének, mint a négytornyú pozsonyi vár. A hozzánk látogató idegenek hírüket viszik. A világ megismeri őket s általuk minket is. Talán Náci és a Kukkoló úgy lesznek világhírűek, hogy Pozsonyban szellemes és vidám közegben élvezheti szabadságát mindenki, s a látnivalótól jókedvű lesz az ember. De ha arról lennének híresek, hogy nálunk lépten-nyomon képtelenségekbe botlik a gyanútlan turista, kevésbé lenne jó! De hát… a világhír mindenképpen világhír.

Kettőn áll a vásár: lehetünk a „legkisebb” világváros lakói, de a „legnagyobb” vidéki városé is…