A tűréspróba spirálja?

Gárdonyi Géza a tanítót még méltán nevezhette a tudás fényét osztó Lámpásnak. Ma- napság a pedagógus, Szlová- kiában és öniróniával, nap- elemre funkcionáló „lámpás”; kevés bérért tanít és legföl- jebb időnként tüntet frusztrál- tan a kormányhivatal előtt.

A hazai oktatásügy mára széles körben ismert helyzetébe, a tanítóság általános közérzetébe a riporternek Prékop Mária, a Rozsnyói Fábry Zoltán Magyar Tannyelvű Egyesített Óvoda, Általános és Szakiskola igazgatónője enged bepillantást.

Egy nem éppen hízelgő „tréfa” szerint Szlovákiában a tanító az élet iskolájának is kitűnő oktatója, mert a szerénység és tisztesség mintaképe, hiszen évtizedeken át a tanítói fizetésből képes megélni. Nyilván a valóságban ennek fele sem tréfa...

Hogy megélnek belőle, az enyhe túlzás. Sajnos, a szabad idejük rovására egyre többen kényszerülnek valahol másodállást vállalni. Virágkötészetben, egyéni vállalkozást működtetve, éjszakákba nyúló taxizással, egyebütt. Mert pusztán a pedagógusbérből megélni tényleg bajos, önálló életet kezdeni és fiatalon családot alapítani pedig szinte lehetetlen. Aki huszonévesen tanítóként lakásvételi hitelt szeretne, általában leforrázva jön ki a bankból, ahol fölvilágosították, ő bizony 65 éves koráig sem fog havonta annyit keresni, hogy törleszteni tudja a vágyott két-három szobás lakás árát. Kínunkban ezért azt szoktuk mondogatni, hogy tíz hónapig a „hobbijának” él és tanít az, aki a dupla terhelést vállalva biztosítja tényleges havi jövedelmét.

Ebben a helyzetben a tanítóságnak mi adja a belső tartás erejét?

A gyerekek. Legalábbis azon pedagógusok számára, akik a tagadhatatlanul nagy eláramlás dacára a pályán maradnak. Egyetemi éveik befejeztével sokan romantikus elképzelésekkel kezdenek tanítani. Tanulmányaik során arra viszont nincsenek fölkészítve, hogy rengeteg a bürokrácia, az ilyen-olyan rubrikázás. Ezt és a csúfosan csekély fizetést nem mindenki képes elviselni, ráadásul az ország keleti régióiban a szegénység is jelentős, ami tovább nehezíti a pedagógusok dolgát. Különösen, ha a szülők kevésbé törődnek a gyerekeikkel. A tanárnak ez nemcsak a napi munkája terheit növeli, hanem az ilyen sorsú gyerekekkel szembeni felelősségét is, hogy ezek a diákok se vesszenek el az életben. Akadnak szülők, akik úgy gondolják: félkész áruként beadják gyermeküket az iskolába, az épület másik végén pedig majd kilép egy sikerre predesztinált teremtés. És a kettő közötti űrt a tanárok fogják megszüntetni. Szülői támogatás és egyéb összefogás nélkül. A pedagógusnak egyedül kell megoldania 25-30 diák pillanatnyi egészségügyi problémáját, egymás közötti kapcsolataik gondjait, s ehhez „mellékesen” ott van még a tananyag, amit viszont azért nem tud eredményesebben oktatni, mert gyakran hiányoznak hozzá az eszközei. Szlovákiában a közoktatást elsősorban a diákok iránti kötelességtudat, az ügyszeretet, a lelkiismeret tartja talpon. Egy mai pedagógus számára „természetes”, hogy esténként tantervet ír, szombatonként az iskola kerítését festi vagy továbbképzésre jár, a tanterembe otthonról hoz széket vagy villanykörtét, meg hát az erején felül igyekszik. Mindezt sok más iskolai pluszfeladattal együtt az egyetemet végzett fiatal tanerő havi bruttó 580 euró fejében teszi!

Most viszont az egyszeri 100 euró karácsonyi jutalommal a kormány mégiscsak némi koncot dobott a tanítóknak.

A tanerők többsége ezt a „hangulatjavító intézkedést” fölháborodással fogadta, mert országosan az a vélemény, hogy a pedagógusok fizetését illenék tisztességes szintre emelni. Mert egyelőre csak a megértés, az elfogadás, a beletörődés az „illetményünk”. Kötelességünk folyamatosan elhinni, hogy az államnak nincs ránk pénze, nem kaphatunk többet, punktum. Persze, az szintén baj, hogy mi sem vagyunk képesek a sarkunkra állni. Ahogy azt szintén könnyen elhitetjük magunkkal, hogy az oktatási szaktárca a pedagógusok minisztériuma – ami tévedés: mindenkié, akinek gyermeke, unokája óvodába vagy iskolába jár. Valamennyi rendelet – legyen az jó vagy rossz – a tanítót, a diákot, a szülőt, de még az iskola fenntartóját is érinti. Tehát az iskolaügy egészét. Szerintem ezért kellene a szülőknek is sürgetniük a tanítóság gondjainak rendezését.

Esztendőkre visszamenőleg úgy tűnik, hogy a hazai pedagógusok zöme birkatürelmű, a pedagógus-szakszervezet vérszegény, a Szlovákiai Tanárok Kamarája túl engedékeny, a civil társadalom pedig ebben is passzív.

Lényegében igen. Csak egyetlen példát említek: amikor a három évvel ezelőtti tüntetésre készülődtünk, előtte a szakszervezet azt javasolta, hogy figyelmeztetőül tűzzünk kék szalagot a ruhánkra. Kérdem én: kit érdekel, pávatoll van-e a fülemben, ha júliusban az iskolában a szekrényt festem! A szakszervezetnek valóban radikálisabbnak kellene lennie. Például kijelenteni, hogy nem nyitjuk meg a következő tanévet. Akkor mindenki komolyabban venné, hogy az oktatásügyben bajok vannak. Mert egyelőre csak a folytonos számonkérés folyik, ám hogy az iskola mit és hogyan képes elérni, arról ritkán szól a fáma. Az valahogy keveseket érdekel. A hosszú évek óta indokolt béremelés jogosságát sem nekünk kellene kikényszeríteni, hanem az illetékeseknek tudatosítani. És ezzel nem a hollandiai, luxemburgi, ausztriai vagy akár a szlovéniai pedagógusbérek számunkra álomba illő nívójára gondolok. Ugyanakkor a mi fizetéseink láttán ki lepődne meg azon, hogy Szlovákiában kevés a tanár?

Ha már ennyire béna a szakszervezet, segíthetne a helyzeten egy oktatásügyi ombudsman?

Mindenképpen. Ha olyasvalaki lenne, aki valóban segíteni akar.

Szakmailag mit kellene észrevennie?

Egyebek mellett azt, hogy a szlovákiai iskolaügynek, a rendszerváltás óta, sok minisztere volt már, de még soha nem sikerült világosan megfogalmazni, hogy mi indokolja a tárcavezetők sorozatos cserélődését, illetve egy-egy új miniszternek melyek a tényleges szándékai. Sokszor ad hoc rendelkezések vagy hatodlagos fontosságú döntések jellemzik a tárca gyakorlati lépéseit. Kampányszerűen fölkapott témák követik egymást, de hogy cirka hétezer órában minek ül a gyerek az iskolában, az az elmúlt huszonöt év alatt nem körvonalazódott közérthetően. A közelmúltban az informatika volt az ász, most a duális képzés . Az iskolai étkezdékben pedig a reformkonyha. De mi legyen akkor, ha a diák a háziasabb kosztot szereti, nem is műszaki beállítottságú, és egyszerűen nem is akar ilyen pályát választani. Arról már nem is beszélve, hogy manapság nincs olyan állás, amibe 18 évesen belefog valaki és 2070-ben onnan megy nyugdíjba. Sajnos, a tanítás manapság nem elsősorban a gyerekről szól.

Merthogy?

Mert nem elég a pedagógus rátermettsége, szakmai igényessége, hanem a diáklétszámon alapuló finanszírozási rendszerben a tanár legyen egyben marketingszakember is, aki meggyőzi a szülőt, hogy a szóban forgó iskolába adja gyermekét. Az állam sem csak a diák tudásának elmélyítését várja el a tanítóktól, hanem a bürokratikus irathalmazok precíz kezelését. A tankönyvek sem valami fényesek, mert nem eléggé vonzók a tanulók számára. A szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek részére bevezették az egész napos iskolát, és ennek sikerét illett prezentálni – noha a roma gyerkőc volt az első, aki erről természetes gyermeki ösztönnel megszökött, mert délután négykor már nem igazán akart kémiai kísérletekre figyelni.

Milyen pedagógusfizetés lenne kívánatos azért, hogy a tanítók ne kényszerüljenek másodállásokba, pályaelhagyásra?

Világos, hogy a béreket nem lehet egyik hónapról a másikra megduplázni. De 1989 óta egy negyedszázad telt el a gondok megoldása nélkül. Ahogy az sem titok, hogy a pedagógusbérek szintje régen a társadalom tiszteletét is kifejezte. Nem okozott különösebb gondot megvenni egy-egy jobb könyvet, színházba vagy moziba menni, elvégre ez a pedagógus munkájának szerves tartozéka. Persze, nem pusztán a bér a társadalmi megbecsülés egyetlen kifejezője. Számos országban léteznek úgynevezett pedagóguskedvezmények a szakkönyvek kedvezményes árától a múzeumi belépőkig.

Mennyiben változna a pedagógusok hozzáállása a napi munkájukhoz, ha látványosan emelkedne a havi bérük, ha nem is az osztrák vagy holland nívóra?

Fogas kérdés. Bár okvetlenül egy új és magasabb szintjét szavatolná az iskolákban folyó munkának. A pedagógusok a megélhetéshez szükséges mellékjövedelmek megszerzése helyett eleve a tanításra összpontosíthatnának. A katedrán álló tanítónak már nem azon kellene a fejét törnie, hogy a hónap végén miből tartsa el a családját. És a méltányosabb bérezés egyes tantárgyak kitűnő tanerőit sem tenné pályaelhagyókká. Mert szakmailag ma még bizony botrány, ha a diákok által kedvelt és szakemberként is jó tanár kénytelen fölcsapni kamionosnak – miközben az iskolák országszerte égen-földön lepkehálóval keresnek tanárokat, hiszen fizikából, kémiából megemelték az óraszámot.

És a gyerekek? Ők mikor járnának nagyobb kedvvel suliba?

Ha összességében kevesebb volna az óraszám. Szlovákiában a diákság reggel nyolctól a délután végződő hetedik-nyolcadik tanítási óráig tartózkodik az iskolában. Ez egy felnőttnek is sok, hogy figyeljen, együttműködjön. Finnországban ugyanennyi tanítási napban ötezer tanóra van, nálunk hétezer vagy annál is több. Ezután a gyerek járjon még zeneiskolába, sportolóként edzésre, tanuljon angolul meg németül, hogy majd jó rajtot vegyen az életbe. Megkockáztatom: valóban úgy kell nálunk működtetni az oktatásügyet, hogy állandóan utasítanak, számon kérnek, tiltanak, folyvást valami mást kezdeményeznek? A törvényeket és rendelkezéseket bogarászva örökösen a lehet, a szabad, a kötelező vagy a tilos között lavírozunk. Előfordult már olyan tanév, hogy bizonyos óraszámok megváltoztak, de számunkra ez csak októberben derült ki. És az ilyen káoszban biztos, hogy a tanár kötelessége országos horderejű oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozni? Hiszen egy ápolónőnek sem tiszte, hogy a beteg helyett az egészségpolitikával foglalkozzon. A tanár is „csak” bemegy az órára, becsukja az ajtót, odabenn van húsz gyerek, és az ő dolga, hogy mit tud belőlük kihozni. Meglátni, ki miben tehetséges, észrevenni, hogyan tud neki ebben segíteni, mi módon fölzárkóztatni. A tanító ne azzal foglalkozzon, hogy a szaktárca révén mit talált ki megint az állam...

Az oktatásügy kulcsfontosságú terület, elvégre a művelődés nemcsak a jövő záloga, hanem a modern – uram bocsá’, liberális – demokrácia egyik alappillére. A szlovákiai társadalom megfeledkezett a tanítóságról?

Megfeledkezett, mert mi sem hallattuk elég erélyesen a hangunkat, sosem tiltakoztunk kellő nyomatékkal. Eközben az elmúlt huszonöt évben a mindenkori illetékesek úgy gondolták, hogy a hazai tanítóság békésen elműködget. Bármikor újabb terhet raknak a vállunkra, mi úgyis zokszó nélkül tesszük a dolgunkat. Legföljebb a fejünket kapkodjuk közben, még ha ez újabb tűréspróbát jelent is. Úgy tűnik, nálunk a tanítóság hátán akár fát is lehet vágni!