A Szomorú vasárnap lett a filmes ajánlólevele

Kleb Attila felvételeiAmi a felsorolásból kimaradt: Amerikából visszarepült néhány napra Európába, pontosabban Vilniusba, ahol a Gettó című litván-német-izraeli film utóforgatása zajlott, s a főszerep ebben is az övé volt.

Marozsán Erika.

Egy magyar színésznő, aki már évek óta külföldi pályán fut.

Melyik filmjének szólt a féléves amerikai út?

A Szomorú vasárnapnak, amelyet 2000-ben Rolf Schübel rendezett német-magyar összefogásban. Körbeutaztam vele az egész Egyesült Államokat.

Egy négy évvel ezelőtti filmmel?

Egy filmes barátom is elcsodálkozott nemrég. Azt mondta: manapság az ember azt hiszi, hogy a filmek rövidéletűek. Jó esetben több, rossz esetben kevesebb kópiával forgalomba kerülnek, bemutatják és el is felejtik őket. Örülhet a rendező, akinek a munkáját ezen felül még a televízióban is levetítik. A Szomorú vasárnap kivételes helyzetet élvez. Az elmúlt évek során már az egész világot bejárta, csak éppen Amerikába nem jutott el. A forgalmazó ugyan már az elkészülése utáni pillanatban lecsapott rá, de valami pénzügyi gondjai lettek, és csődöt jelentett. Ki kellett várnia, míg a forgalmazási jogokat eladták egy másik cégnek, s akkor újra belendült. Csak közben eltelt négy év, ami őt láthatóan nem zavarta. Nekem az is jó lett volna, ha akkor mutatják be a kinti mozik, ahogy azt eredetileg tervezte, de most, a Gettó után semmi dolgom nem volt, így rá tudtam szánni ezt a jó pár hónapot.

Promóciós körút? Mit takar ez voltaképpen?

Azt, hogy mentünk városról városra, a közönség élőben is találkozott velünk. Közben interjúk, sajtótájékoztatók, minden vetítés után kérdezz-felelek. Természetesen angolul.

Bírta?

Bírnom kellet. Fárasztó volt, de mosolyogtam. Ha nem dolgoztam, akkor Los Angelesben voltam. Onnan vittek a következő bemutató helyszínére. Februárban pedig elkezdtük A szegény tékozló forgatását Bécsben.

Maradjunk még Amerikában. Honnan indult?

Chicagóban kezdtünk, aztán folytattuk New Yorkban, Los Angelesben, San Franciscóban, majd Floridán.

Ha csak a közönségtalálkozókat vesszük: hétpróbás helyzetek lehettek. Mindenféle kérdésre kivágni a rezet...

Most már kérdezhetnek bármit, nem lep meg. Kiismertem rendesen az amerikaiak észjárását.

Önmagáról mit tudott meg?

Látva a sok ünneplést, átélve ezt a hatalmas rajongást, szeretetet, saját magának könnyebben megfelel az ember. A nehéz helyzetet sokkal bonyolultabban éli meg. Ez a tömény elismerés meglehetősen extrém helyzet volt. A sikert természetesen könnyebb feldolgozni, abban a jobbik arcodat mutatod saját magadnak is. Tehát azt kell, hogy mondjam: én a rokonszenves Marozsán Erikát láttam Amerikában.

Ebben bizonyára Los Angeles is nagy szerepet játszott.

Los Angeles nagyon furcsa város. Eleinte nem kedveltem, aztán mégis megszerettem, de mély gyökeret nem eresztettem, és nem is eresztenék ott soha.

Miért nem?

Az a város csak a munkára épül. Ott tizenöt millió ember a filmiparban dolgozik. A plakátragasztótól a digitális stúdió takarítójáig mindenki. Ez pedig nem nevezhető természetes állapotnak egy város életében. Száz évvel ezelőtt az egy kicsi kis falu volt, amelyből mára megapolisz lett, ahol az emberek a napjuk nyolcvan százalékát autóban töltik, és egyik pontról sietnek a másikra. A távolságok őrületesek, a lüktetés óriási és folyamatos, de nem feltétlenül jó, a kertvárosi milliárdosok esténként luxuséttermekbe járnak, a fiatal lányok vagy a hozzátartozójuk segítségével, vagy a pincéri állásukkal megkeresett pénzükből az Actor s Studiókban készülnek a színészi pályára. Van ebben az egészben valami nem normális. Los Angeles egyébként nem szép város. Nincs egységes építészeti stílusa. Olyan, mint egy óriásira nőtt falu, ahol mindenki összetákolta a maga kis házát, akiknek pedig nem megy olyan jól, azok lakóparkokban élnek. Lemenni az utcára sétálgatni, csak úgy, konkrét cél nélkül ott nem is érdemes. Van egy-két műutca sok étteremmel, butikkal, bevásárló központtal, de ez annyira nem érdekes! Az esti szórakozásuk sem lehet más, csak mozi, mozi és mozi. Minden mennyiségben. Régi filmeket vetítő mozikat persze alig talál az ember, mindenütt csak ezeket az új szuperprodukciókat nyomják. Szerencsére van más. Óceán, hegyek, csodálatos pálmafák, jó levegő. Kimész Los Angelesből, és megnyílik előtted a festői természet. Tehát nemcsak a westernfilmekből ismert sivatagot látod, hanem elindulsz az óceánparton, és mehetsz fel, egészen San Franciscóig, az pedig elképesztő útszakasz. Ez a híres Highway Number One. Az tetszett. Ott megéreztem valamit a romantikus amerikai életből. De egészen máshogy látsz mindent, ha bent ülsz a szállodai szobában, és várod, hogy mikor visznek a következő helyszínre, a következő bemutatóra, a következő közönségtalálkozóra. Ott feltettem magamnak jó párszor a kérdést: „Mi a fenét csinálok én itt, miért nem vagyok otthon? Próbálhatnék egy jó színpadi szerepet!” Szebbnek és könnyebbnek tűnt minden, amikor már az újabb helyszínen voltunk. Mindenki kedvesen viselkedett, szerettek bennünket, megismerkedtem sok rokonszenves amerikaival, kint élő magyarral, és egy-két barátra is szert tettem.

San Franciscót milyennek látta?

Az csodálatos város. Olyan, mint a filmekben. Dimbes-dombos utcáin szól a zene, helyes kis házai építészeti remekművek. Nagyon sok egyeteme, színháza, alternatív szórakozóhelye van a városnak. San Francisco egészen más, mint Los Angeles. Szerintem olyan, mint Párizs Európában. Gyorsan megszerettem.

Gyorsabban, mint New Yorkot?

New York hektikus. Ott nem lehet aludni. Ott menni kell. Klubokba, színházakba járni, csábít a Harlem, hív Manhattan, ott örökké mehetnéked van, s ha nem állsz le, halálosan elfáradsz. New York energiagóc. Elképesztő lüktetése van. New York mindenekfölött! De hosszabb ideig élni inkább San Franciscóban tudnék. Azzal együtt, hogy messze van Európától.

Nem most járt először Amerikában. Két évvel ezelőtt ott volt az Oscar-díj átadáson. One day crossing (Egy napon át) című rövidfilmjével, amelyet egy amerikai rendezőnővel forgatott, ott ült a ceremónia nagy esélyesei között.

Akkor tíz napot töltöttem New Yorkban és tízet Los Angelesben. De ez az egész „amerikaiság” sem a jó, sem a rossz oldalával nem csapott meg. Most viszont arra is volt időm, hogy a helyszínen elemezzem mindazt, amit láttam, tapasztaltam.

Útinaplót is írhatott volna.

Nem írtam, mert fényképeztem.

Digitális hobbi?

Végigkattogtattam egész Amerikát. Több ezer fényképpel jöttem haza. Szegény rokonaim, barátaim, akiket rászedek, hogy nézzék végig velem a képeket, egy idő után mind azt kérdezik: „ Nem lehetne esetleg csak a legjobb százat?”

Bejutott a szakma sűrűjébe is? Találkozott olyan emberekkel, akik esetleg új mederbe terelnék filmes pályáját?

Lelkes, megszállott ember a Szomorú vasárnap forgalmazója. Érdekes helyszínekre eljutottam vele. Felkéréseket is kaptam, ha ez a kérdés lényege.

A Szomorú vasárnapnál jobb „ajánlólevelet” nem is mutathatott volna.

Kaptam néhány forgatókönyvet, de nem táplálok hiú reményeket egyikkel kapcsolatban sem. Mondjuk azt, hogy nem történik semmi, s akkor hátha! De kicsi ennek a valószínűsége, nagyon kicsi. Szerencsére én erre időben rájöttem, így nem fájdítom a szívemet azzal, hogy jaj, de jó lenne ezzel vagy azzal a világsztárral együtt játszani! Lehet, hogy hívni fognak, lehet, hogy már meg is feledkeztek rólam. Ki tudja? Én nem szoktam arról ábrándozni, hogy mi lenne, ha...

Mennyi józanság kell ahhoz, hogy az ember ne dőljön be egyetlen ígéretnek sem, hogy el ne szédüljön a sikertől?

Másvalakinek lehet, hogy rengeteg, nekem nem, mert így születtem. Nekem az az egyik nagy hibám, hogy túlzottan racionális vagyok. Azt hiszem csak el, ami már a kezemben van, és akkor azt mondom: „Nincs ebben semmi csoda, ennek így kellett történnie!” Örülök neki, de elszállni nem tudok. Amikor például a forgalmazó egyik asszisztense rohant hozzám boldogan, faxot lobogtatva, hogy egy szuperprodukció főszerepére hívnak, és nem is válogatásra, látva az arcomat, kétségbeesve azt kérdezte: „Te ennek nem is örülsz?” „De igen – feleltem. – Csak óvatos vagyok. Igazán boldog akkor leszek, amikor már ott látom a nevem a szerződésen.” Persze nem halok bele, ha a végén mégis kifelejtenek a filmből. Az én életem akkor is teljes marad. Lehet, hogy fájni fog egy kicsit, de nem sokáig, az biztos. Jó ez így is, ahogy van.

Ha belátott a „kulisszák” mögé, bizonyára azt is fel tudja mérni, mekkora szerepet játszott a Szomorú vasárnap amerikai sikerében a reklám?

Bár nincs túl nagy reklámja a filmnek, így is elég sikeres. A nagy reklámot ugyanis csak a megaprodukciók engedhetik meg maguknak. Egy ötször öt centis kép a The New York Times oldalán olyan összeg, hogy abból itthon egy kisebb filmet lehetne forgatni. Floridában egyébként a nagyszüleim korosztálya körében lettem híres magyar színésznő, ők ugyanis ötször-hatszor is megnézték a Szomorú vasárnapot. A legjobb „reklámhordozói” így aztán ők lettek a filmnek, ezek a nénik és bácsik. Az ő fiaik ugyanis a hollywoodi stúdiók vezetői, igazgatói, és addig mondogatták nekik, hogy „ezt okvetlenül látnod kell, édesem!”, hogy az ő nógatásukra valóban megnézték a filmet. Ennek köszönhetően találkoztam például a Universal Studio igazgatójával, aki a mamájának ígérte meg, hogy kölcsönkéri és otthon, a házi vetítőjében meg is nézi az alkotást. És nagyon örült, hogy látta. Neki is tetszett.

Egy ekkora körutazás után hogy érzi most magát itthon?

Érzelmi életet élni mindig hazajövök. Felszabadultan, boldogan létezni igazából itthon tudok.

Bár ahogy mondta: alighogy megjött Amerikából, már utazott is Bécsbe, A szegény tékozló forgatására.

Menni is, meg maradni is jó. Nekem már sem ez, sem az nem okoz gondot.

Április végén, amikor teljesen véletlenül összefutottunk Bécsben, már javában dolgozott.

Osztrák-magyar-lengyel koprodukcióban készült el a film. A múlt század tízes-húszas éveiben játszódik. Egy férfivé váló fiúról szól, aki elmegy otthonról, és mert rossz irányba sodorja az élet, eltékozol minden erényt. Ennek a fiúnak az én filmbeli bátyám a legjobb barátja, s eljön hozzánk, egy lengyel nemesi családba, hogy több hetet töltsenek együtt. Közben megismeri a lányt, és szerelembe esnek. Aztán otthon, a családi házban, behálózza és az ágyába csalja a fiút a szolgálólány, de amikor kiderül róla, hogy terhes, el kell mennie tőlük. Később engem férjhez adnak egy katonatiszthez, kitör az első világháború, a fiút elviszik katonának, a vonzalom, a szenvedély azonban továbbra sem csitul közöttük.

Romantikus szerelmi történet, nagy érzelmekkel.

Igen! Lehet benne szeretni és szenvedni is. Már mindketten harmincévesek, amikor az élet újra összehozza őket. A nő már megtört egy kicsit, de még mindig féltékeny a fiúra. Imádják és gyilkolják egymást. A nőt pszichiátriai kezelésre küldik, ahol ismét találkozik a fiúval. Orvosként dolgozik a klinikán, és ő gyógyítgatja a nőt, aki aztán visszamegy a férjéhez, gyereket szül, de azelőtt még egyszer felkeresi a fiút. A történet végét nem árulom el. Csodaszép, festői miliőben forgattunk Bécsben, gyönyörű, szecessziós ruhákban játszottam, olyanokban, amilyeneket csak Klimt képein lát az ember. Ősszel lesz a bemutató, már én is nagyon várom. Michael Kreischl rendezte a filmet, aki a Burgtheaterben is dolgozott már. Mániákusan figyelt a legapróbb részletekre is, filmrendezőhöz képest szokatlan mélységekbe ment, és nagyon jól bánt a színészekkel. Florian Stetter játssza a szerelmemet. Fiatal, tehetséges és rendkívül vonzó fiú.

Következő munkája Kölnbe szólítja.

Az kisebb szerep lesz, de annál izgalmasabb. Nem is játszottam még ilyet.

Akkor nincs semmiféle hiányérzete, minden úgy alakul, ahogy szeretné?

Én inkább úgy fogalmaznék: visz, sodor az élet. Tervezni nem tervezhetek, mert mindig jön valami, ami új helyzet elé állít. Ezzel együtt mégis azt mondom: jól érzem magam.