A színház szerepéről, a jövő esélyeiről

Ön szerint napjainkban mi a szerepe egy kisebbségi, regionális színháznak?

Szlovákia EU-csatlakozása küszöbén milyen esélyt lát arra, hogy a jövőben a Jókai Színház is felvegye a versenyt az európai színházakkal?

BENKŐ GÉZA

Benkő Géza A két kérdésre talán egyszerre válaszolnék, tudniillik szerintem az első szervesen érinti a másodikat is. Ha ugyanis Szlovákia csatlakozik az Európai Unióhoz, akkor valószínűleg nagyon kevés embert fog érdekelni, hogy mi kisebbségi színház vagyunk. Mert a csatlakozás után hivatalosan is EU-tagok leszünk, magyarán a színház Jókai Színház lesz, és nem egy kisebbség színháza. Mind ez idáig úgy könyvelték el, hogy egy kisebbség színháza vagyunk. Ez részint igaz, valójában azonban énszerintem az első nagy hiba az volt, hogy ezt kimondtuk. Tudniillik azt kellene kimondani, hogy a mi színházunk SZĺNHÁZ, nem pedig kisebbségi színház. A kisebbségi jelzőt egyáltalán nem fogadom el. Valójában tehát nem tudok mit válaszolni arra, hogy milyen a kisebbségi regionális színház szerepe, feladata napjaikban, mert egy magyarországi, anyaországbeli színház, vagy bármelyik vidéki színház regionálisnak nevezhető, hiszen egy régiót ölel fel, annak közönségét szolgálja ki. Annak okán, hogy mi éppen egy olyan régiót ölelünk fel, ahol egy országon belül egy adott nemzeti kisebbség él, még nem biztos, hogy regionális színházként kellene emlegetni a színházat, és végképp nem kisebbségiként. Annak ellenére sem, hogy az előadások nem szlovák vagy német nyelven folynak, hanem magyarul, és egy Trianon óta kisebbségi léthelyzetbe kényszerült 600 ezres magyarságnak vagyunk az egyik színháza. Nem biztos, hogy a nemzeti öntudat azáltal lesz képviselve egy színházban, ha a kisebbségi szót elérakjuk. Az is egy szerencsétlen történelmi tévedés, hogy ráakasztották a színházra a „megváltó” jelzőt. Minden színház tájol, és érdekes módon mégis csupán ránk akasztják a megváltó jelzőt. Nem hiszem, hogy ezzel kellene igazolni felvidéki fontosságunkat. Hanem azzal, hogy színházat csinálunk, és nem kisebbségi színházat. Azt hiszem, hogy jelenleg alakulófélben van egy olyan gárda – állandó tagokkal és vendégekkel, mert sokan egyéves szerződésre jöttek –, amely igenis az országos színjátszás élvonalába tartozhat. És teljesen mindegy, hogy magyarul játszunk vagy angolul, vagy szlovákul, igenis fel tudjuk venni a versenyt bárkikkel. Szilárdan hiszek abban, hogy kiválóan képzett szakemberek vannak most a Jókai Színházban. A fiatalokra gondolok elsősorban és néhány idősebb kollégámra a középkorosztályban. És a rátermettségét, a versenyképességét szerintem elsősorban az előadásaival, a művészi munkájával bizonyíthatja a Jókai Színház.

KUCMAN ETA

Kucman Eta Érzésem szerint semmit nem változott a színház szerepe, küldetése. És ez a küldetés még mindig az, hogy kiszolgálja az itt élő magyar nemzeti kisebbséget. Van egy állandó nézőközönségünk, amely semmit sem változott. Ezt arról tudtam lemérni, hogy amikor tizenhárom év után visszamentem a színpadra, és a közönség állva tapsolt a premieren, mintha ugyanaz a közönség ült volna ott, amelytől tizenhárom évvel ezelőtt elbúcsúztam. Ez a közönség szereti a színházat, a színészt, és nekünk mindent el kell követnünk, hogy ez a közönség, aki beül a színházunk nézőterére, ajándékba kapjon valamit útravalóul, valami érintést, szeretetet egy zsákkal. Jean Cocteau beszélgetett Gyagilevvel Párizsban, és megkérdezte tőle: Mondd meg nekem, mi az, amivel én még téged meglephetlek. És Gyagilev azt felelte: Rázz meg! Rövid, félelmetes mondat. Mert egyedül a művészet képes arra, hogy az ember lelkét megrázza, megérintse. A színháznak ez a küldetése. Hovatovább, annál inkább. Ha erre képtelen, akkor az nem színház. Ha a közönség azt érzi, hogy be van csapva, ha föláll s otthagyja a szünetben az előadást, az félelmetes. Azon nem elgondolkozni kell, hanem le kell állni. Akkor ott szünetet kell tartani.

Ott voltam a színház megalapításának 45., majd az 50. évfordulójára rendezett ünnepségen. A 45. évfordulón jelen volt a nyitrai színház igazgatója is, aki gyönyörű beszédet mondott, értékelte a két színház közötti kapcsolatot. A pozsonyi Hviezdoslav Színház igazgatója azt említette: tudomásuk van arról, hogy ez a színház milyen jól működik. Most, az 50. évfordulón azt érzékeltem, mintha Komárom város bérelné magának ezt a színházat. A színház székhelye Komáromban van, de ez a színház sokkal több. Az itt élő magyarok színháza, tehát egész Dél-Szlovákiának a színháza. De ezen túlmenően igenis föl kell kapaszkodni arra a szintre, ahol a szlovákiai színházak vannak, ami mindig is helye volt a kisebbségi magyar színháznak, és szerintem ezt a pozícióját ez alatt az öt év alatt elveszítette. Mielőtt vállalkoztam erre a megmérettetésre, két igazgatót kerestem föl, mind a ketten osztálytársaim voltak: az Astorka igazgatóját Pozsonyban és a nyitrai színház igazgatóját. És mind a ketten arról beszéltek, hogy milyen csodálatos lenne, ha a színházak előadásokat cserélnének. A nyitrai színház igazgatója emlékezett arra az időszakra, amikor csereelőadások voltak a két színház között. Ez mind elmaradt. Szerintem nekünk erre a szintre vissza kell verekednünk magunkat. A másik fontos szempont, hogy milyen színházat tudunk csinálni. Hogy mennyire érdekes. Én nem azt mondom, hogy ne kísérletezzen ez a színház. Kísérletezzen. De ne csak kísérletezzen! Persze hogy lehetnek olyan előadások, amivel akár világgá is mehetünk. Mert a színház is állandóan megújul, mint bármelyik művészet. De mindig ott kell lennie benne a mának. Ha visszanézünk, akkor is. De úgy kell ott lennie a mának, hogy a mában nem csaphatjuk agyon sem Shakespeare-t, sem Csehovot, sem az összes többit. És ha lesznek olyan avantgárd, kísérletező előadások, amelyekre kíváncsi Európa, szerintem ugyanúgy nyitva állnak az ajtók a komáromi Jókai Színház előtt is, mint az összes többi színház előtt.

MOKOS ATTILA

Mokos Attila A színháznak azt a küldetést és célt kell teljesítenie, ami adott a földrajzi elhelyezéséből. Konkrétan a komáromi Jókai Színház egy kisebbségi, nem egy homogén nyelvi közegben létező színház, azaz valójában nemzetiségi színház. Habár nagyon sokan irtóznak ettől a szótól, hogy nemzetiségi színház, ez nem minősítés jelent, ez adott helyzet, és ennek megfelelően kell a színháznak működnie. Mivel a színháznak a jellegéből adódóan is változatos összetételű a közönsége, olyan műsorpolitikát kell folytatnia, amely a közönség valamennyi rétegét megszólítja. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy épp a komáromi Jókai Színházban jövője lehetne egy olyan színháznak, amely akár nagyon erős művészi értékekkel, de azért egyfajta speciális irányzatot mutatna. Én azt hiszem, hogy a komáromi Jókai Színház ebben az esetben nagyrészt elveszítené a közönségét, és abban a pillanatban a létjogosultságát kérdőjelezné meg. Illetve teljesen máshová kellene helyezni az adott színházat. Mindenképpen úgy gondolom, hogy a színháznak felelőssége van a nemzetiségével szemben. Tehát meg kell szólítani valamennyi korosztály képviselőit, a fiatalabbaktól az idősebbekig, és igenis meg kell találni azokat a darabokat, amelyek akár az identitást, a magyarságtudatot is erősítik. Bár ezek nagy szavaknak tűnhetnek, végül is én személy szerint mindezt nagyon fontosnak tartom. Mert ez is a színház egyik küldetése. Emellett meg kell próbálnia nagyon érzékenyen rezonálni ebben a közegben, ebben a szűk társadalmi szférában, akár a politikai, akár a társadalmi folyamatokkal és rezdülésekkel együtt kellene élnie a színháznak, és talán így tudna fejlődni. És természetesen kreatív művészi munkával.

És a jövőkép, az uniós tagság? Nem igazán tudom, hogy például a francia vagy a német színházak mennyire változtak meg azáltal, hogy Németország és Franciaország az Európai Unió tagja lett. Szerintem egy színház akkor tud a közös Európában is érvényesülni, ha megőrzi az identitását. Tehát azok az értékek, amelyekből építkezett, és amelyeket kreatívan, érzékenyen tovább tud vinni, azok a valósak. Attól, hogy egy színház egy EU-tagállam kisebbségi színháza, még nem kell megváltoznia és nem kell a gyökereit eltépnie. Nem Európának kell megfelelnie, hanem elsősorban önmagának, és annak a régiónak, annak a közegnek, amelyben működik. És ha már az EU-tagságnál tartunk, Komárom városa nagyon kedvező helyen fekszik ebben az európai régióban. Száz kilométernyire Pozsonytól, ugyanannyira Budapesttől, és Bécstől sem sokkal meszszebb. Vagyis ha az Európai Unióban gondolkodunk, szerintem a régióban nagyon fontos helyet kell hogy elfoglaljon magának a színház. Nem csupán az államhatárok szabta szűk közegben, hanem a nyitott régióban is. Ez a jövőképben benne kell hogy legyen, erre is összpontosítani kell, hogy ezt a helyet méltón és megfelelően megtartsa és továbbfejlessze.

PÉK ZOLTÁN

Pék Zoltán A színház szerepe, feladata nyilvánvaló. Elsősorban az adott nemzeti kisebbség elvárásainak kell megfelelnie. Dióhéjban összefoglalva: olyan kisebbségi, nemzetiségi színház kell, amelynek előadásaira a néző elmegy, és azt kapja, amit vár. De a kérdést egy másik oldalról is megközelíteném. Egy regionális, vagy kisebbségi, vagy nemzetiségi színház más, mint a többségi nemzet, illetve az anyaország színházai. A mi színházunk sokkal érzékenyebben reagál bizonyos dolgokra. Mert ugyanúgy, ahogy a nézőnek, a színésznek is csak ez az egy színháza van. Nem állhat tovább máshová. Természetesen működik a kassai Thália is, de a kettő, mint tudjuk, egy lényegű. A mi színészeink élete ebből adódóan sokkal nehezebb. Utalnék itt arra is, számomra egy kissé érthetetlen, hogy a mi színházunkban miért mennek nyugdíjba a színészek. Ha megnézzük a magyarországi vagy a szlovák színházakat, azokban többnyire minden színész addig játszik, ameddig tud. A színész addig színész, amíg él. Ezért kellene lehetőséget kapnia a játékra, amíg ereje, kedve van, és a közönség is szereti és elvárja. Főleg olyan helyzetben, amikor nem válogathat a színházak között, nem tud más irányba továbblépni. Ezt a kérdést nagyon érzékenyen kell kezelnie a színház vezetésének és társulatának. Ugyanígy a nézők is sokkal érzékenyebben reagálnak a színházzal kapcsolatos problémákra, mivel úgy érzik, hogy az övék, és csak egy van belőle. Ha valaki valamilyen módon azt az érzést váltja ki belőlük, hogy el akarja tőlük venni, akkor nagyon érzékenyen reagálnak rá, néha talán túlfűtötten. De ez is természetes, hiszen ötven éve az életükhöz tartozik. Nagyon fontos tehát, hogy az említett szempontokat figyelembe véve a színház úgy működjön, hogy az színésznek, nézőnek egyaránt jó legyen. Ez a lényeg. Mert hiába érvelünk szakmai értékeléssel, ha a nézőtér üres, ha a múlt szombaton például a nézők érdektelensége miatt elmaradt a Sirály című előadás. Ezek tények, amelyek azt bizonyítják, hogy valahol a néző nem érzi sajátjának a színházat. Néző nélkül pedig nincs értelme a színháznak. Csak akkor létezhet, ha megvan az összhang színész és néző között. A mi nemzeti színházunk – mert a Jókai Színház a mi nemzeti színházunk – esetében pedig meghatározó színész és néző érzékeny viszonyulása ehhez az intézményhez, és ezt tudomásul kell vennünk.

Egy jól kidolgozott művészeti stratégiával, koncepcióval, ha ez mindenki számára elfogadott, a társulat már ma is felveheti a versenyt bármelyik európai színházzal. Elsősorban az anyaországi és a szlovák színházakra, a pozsonyiakra és a nyitraira gondolok. A Jókai Színház ugyanolyan jó színház tud lenni, mint bármelyik európai vagy majdan európai uniós tagország színháza. De én azt hiszem, hogy nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amikor Szlovákia az EU tagja lesz és megszűnnek a határok, a mi színházunk azután is megmaradjon annak a színháznak, amelynek elindult. Mi az EU-n belül is szlovákiai magyar nemzeti közösség leszünk, akkor is szükségünk lesz a színházunkra, és a színháznak akkor is olyannak kell lennie, amely megfelel a néző, tehát a szlovákiai magyar többség elvárásának. Nem állítom, hogy nem kell újítani, kísérletezni, nem kell modern színház. Kell, de figyelembe kell venni az arányokat és az igényeket. Ugyancsak fontosnak tartom, hogy a néző azt kapja, amit elvár, ha bemegy a színházba. Vagyis amikor egy modern darabot visz színre a színház, akkor a néző tudja, hogy egy modern darabra megy be. És ha egy klasszikus darab modern változata kerül színpadra, akkor tudjon róla, hogy nem azt kapja esetleg, amit a cím sugall. Nem szabad becsapni a nézőt. Tény, hogy a szlovákiai magyar színházlátogató, ugyanúgy, mint az újságolvasó, eléggé konzervatív. Nagyon nehezen változtat bizonyos szokásain, és ezt egy újságnak, egy színháznak, bármilyen kulturális intézménynek figyelembe kell vennie. Nem szabad elfelejteni, hogy elsősorban az itt élő magyarok, az itt élő színházlátogató emberek adójából léteznek ezek az intézmények, és nem szabad lekezelően, lekicsinylően nyilatkozni róluk. Úgy gondolom, hogy egy ilyenfajta színháznak mindig meglesz a maga feladata, szerepe, és ez nem változik Szlovákiának az EU-ba való belépése, vagyis 2004. május 1-je után sem.

TÓTH TIBOR

Tóth TiborDömötör Ede /4/ és Somogyi Tibor /1/ felvételeiA színház helyzetét és lehetőségeit tekintve mindenféleképpen vidéki színház jellegű keretek között kell működnie. Mindig is így működött. A múltban az volt jellemző, hogy nem tudott elrugaszkodni a vidéki színházi jellegtől a nyelvhatárok meg a nemzetiségi színház mivolta miatt: megpróbált eleget tenni a városi és a környező falvak közönsége igényeinek. Ez ötvenéves tradíció, amitől nagyon nehéz elrugaszkodni. Azt viszont tudatosítani kell, hogy mivel a rendszerváltás után változtak a körülmények, a feltételek, létezik egyfajta bel- és külföldi szakmai igény és szakmai elvárás. Ezt követni kellene és figyelembe kellene venni. Nagyon nehéz periódus előtt áll a színház, nagyon nehéz igényeket kell kielégítenie, nem szabad lebecsülnie a nagyközönségét és a tájközönséget sem, mert őmiattuk jött létre annak idején a magyar nyelvű színház, viszont azt hiszem, hogy az alapító levélben lefektetett működési struktúrán túl kell nőni, és meg kell próbálnunk Európa-kompatibilis színházzá válni. Ez ugyan nagyon elcsépelt kifejezés napjainkban, de szakmailag fel kell tudni venni a versenyt. Rengeteg képzett színész van a társulatban, és továbbiak csatlakozása várható. Ezeknek a színészeknek szakmai képzettségük van már. A rendszerváltás óta a társadalom minden területén történtek változások, nemcsak a színház területén, viszont ez utóbbinál sokkal lendületesebb és impulzívabb változásokat vártam volna el mostanáig is. A színház művészi irányvonalát tekintve nézeteltérés alakult ki. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb kérdés és probléma a színház mostani működésében. Ha az arculatát, a műsorpolitikáját ésszerűen választja meg, nagyon finoman, patikamérlegen egyensúlyozza ki, hogy meg tudjon felelni az ősközönségének, a tájközönségének és a szakmai elvárásoknak is, akkor tovább tud lépni. Az én színházi ars poeticám az, hogy mindenféleképpen művész színházi produkcióra és színvonalra kell törekedni. Természetesen figyelembe kell venni a színház közönségének igényét és elvárásait, ugyanakkor a színház előretekint, és „húzza” magával a közönséget, megpróbálja befolyásolni egy bizonyos színházi szemlélet érdekében. A klasszikus színházszemlélethez tartozik, hogy a közönség mindig változik, a közönség nevelődik.

Az EU-csatlakozás komoly kérdés, mivel nem biztos, hogy felnőttünk hozzá, érettek vagyunk erre a csatlakozásra. De törekszünk rá. Mi, a fiatalabb generáció tagjai sokféle színházat láttunk, sokfelé megfordultunk. Van egyfajta áttekintésünk. Ez persze nem szabad hogy hasonlítási alap legyen, mert minden színháznak megvan a maga saját közege. A fővárosi színháznak, a vidéki színháznak és a nemzetiségi színháznak is megvan a maga sajátos közege, a nemzeti identitásból fakadó küldetése. Nekünk egy észszerű középutat kell megtalálnunk: hogy megmaradjon, fejlődjön a nemzeti öntudatunk is, nem erőszakosan, nem melldöngetve, és a művészi törekvéseket követve továbblépjünk. És ez csak nagyon komoly művészemberekkel, és nagyon komoly, gondolkodó és intrikától mentes közegben hozható létre, azt hiszem. Az alkotáshoz és a kreatív munkához csak tudás és jó szándék szükségeltetik a tehetségen túl. Indulatokkal, áskálódással meg konfliktusteremtéssel nem lehet kreatív munkát végezni, mert a feszültség megbéklyózza a művészember kreativitását.