A szépség, a szörnyeteg és az örök átváltozás

CSEHY ZOLTÁN

A helyzet azóta sem változott: az akkori fiatalok kissé megkorosodtak, de még mindig tódulnak a minimalista zenére, sőt elvetemült utódaik is. Így volt ez Budapesten is, ahol Philip Glass, a minimalizmus atyja, feledhetetlen kamaraművek, vonósnégyesek, szimfóniák, operák és filmzenék szerzője adott telt házas koncertet a most is javában zajló Budapesti Tavaszi Fesztiválon. A korrektség kedvéért jegyezzük meg: Glass rühelli ezt a terminust, a finom árnyalatok, az apró ritmikai alakzatok és hangzatvariációk ismételgetésére és variálhatóságára épülő zene mániákusa inkább klasszicistának vallja magát.

Alakítás és bővülés, épülés és lebontás

A hipnotikus lebegés poétája visszavezeti az érzékelést valamiféle atavisztikus naivitásba, a magzatvízben való nyugalmas lebegésbe, ahol minden egyes apró, minimális változás katartikus erejű pillanattá válhat. A változás és a kontinuum dinamikája végeredményben a barokk zene lecsupaszított alapszövetére emlékeztet. A zeneszerző által addíciós technikának nevezett alakítás-bővülés, épülés-lebontás olyan hálózatokat hoz létre, melyek a természeti képződmények (például a korall kibomlása) vagy akár a fiziológiai, testi létezés (vérkeringés, szívdobbanás) alapstruktúráira vezethetők vissza. Nem hinném, hogy a minimalista zene antiintellektuális, de kétségtelen, hogy az érzékek felől indítja be a csábítás folyamatát. Egy zeneértő barátom, mikor Glass-koncertre invitáltam, szintén ezt vetette a szememre: tud-e valami mást is, mint extatikus álomba ringatni a hármashangzatok örökös lebontásával? Rejtély, mondja szarkazmussal, hogy Glass miért csapta be az összhangzattankönyvet nagyjából a harmadik lecke után, s miért nem nyitotta ki soha többé. Kétségtelen, hogy a Glass-univerzum makacsul építkező anyagszerűsége olykor monotonná válhat, de a struktúrák életelvvé válva egy testként kezelik az életművet, és ez izgalmas is lehet.

Egy kis házi zenélés természetes intimitása

A budapesti Philip Glass-esemény első felében a hetvenhét éves zeneszerző előadásában hallgathattunk meg több részletet szóló zongoradarabjaiból. Elhangzott pár részlet például a Metamorphosis című kompozícióból, melyet Franz Kafka Átváltozás című műve ihletett (Glass Kafka Fegyencgyarmaton című novellájából operát is írt): ez a precíz, és időnként groteszk jelentésekkel is feltöltődő muzsika mindenfajta művészi tevékenység ősalapját, az átváltozás és az átváltoztatás érzékelését és érzékiségét ragadja meg. Maga az előadói hozzáállás a közvetlenségében volt megragadó: egy házi zenélés természetes intimitását idézte.

Az est második fele A szépség és szörnyeteg című Glass-opera magyarországi bemutatója volt. A zeneszerző Jean Cocteau legendás filmjéhez komponált új zenét, s változtatta át operafilmmé négy vokális szólam megteremtésével. Cocteau szélsőségesen szerteágazó művészete önálló esztétikai élményuniverzumot jelent Glass számára, mely egy operatrilógiában csúcsosodott ki. E trilógia része a Vásott kölykök (Rettenetes gyerekek), valamint az Orpheus mellett a most bemutatott filmopera is.

A Cocteau-féle tökéletes álomvilág depoetizálása

Glass kiiktatta a szintén kiváló zeneszerző, Auric eredeti zenéjét (melyet Cocteau a maga igényei szerint alakított át és használt fel, így a film zenei önazonossága kérdéses), ugyanis töréseket és örvényeket észlelt a kép és a hang viszonyában, és saját muzsikájával helyettesítette. A filmvetítés tehát az opera szerves része lett. Adott tehát egy maximálisan dekoratív, teátrális, leginkább a camp esztétikájához illeszkedő, fekete-fehér, kísérleti effektusokkal teli film, és ehhez társul egy évtizedekkel későbbi, kortárs zenei hangzásvilág. És nincs törés, mert Glass pontosan Cocteau film- és képtechnikai megoldásainak (a visszajátszás gesztusa, a felfokozott költőiség, a tudatosan teátrális mozgások) analógiáit teremti meg a zenében. A zene például felveszi azt a finom dinamikát, ahogy a filmben megelevenednek a Szörnyeteg kastélyának egyes részei (az emberi karokként mozgó gyertyatartók, a szereplőt tekintetükkel követő szobrok), máskor a francia nyelv hangzásvilágával, majd a prózai szöveghez viszonyítva csúszásba vagy épp bámulatosan pontos összhangba kerülő operaszólammal játszik el. A film adottságaihoz igazított opera törésvonalait Glass a mű előnyére fordítja: az irónia mellett talán a Cocteau-féle tökéletes álomvilággal szembeni depoetizáló szerepet szánja nekik. Glass zenéje a kubista Cocteau-t szembesíti a filmben megjelenő, a szereplőit stilizált középkori díszletek közé helyező camp Cocteau-val.

Kirándulás a vágyak,

az ösztönök világába

Glass az 1995-ben CD-n is megjelent opera kísérőfüzetében a történet allegorikus vonulataira irányítja a figyelmet: a Disney-világba is integrált mese helyett a művet a szerelmi érzés anatómiájaként, a legintimebb átváltozástörténetek archetipikus rendjébe illeszkedő modellként értelmezte. De még ezzel sem elégedett meg: a film központi elemének az utazást érzékeli, ugyanis az apa, valamint a Szépség útja a mágikus erdő misztikus világában felsejlő elvarázsolt várkastélyig nem más, mint a tudat kirándulása az öntudatlanba, a vágyak, az ösztönök világába. Az erdőbe hatolás, az idegenség érzete általi tudás megszerzése nem is lehet más, mint az önismeret topográfiájának olyannyira vágyott feltérképezése. A művész, a költő, Cocteau, az opera önmagába hatol, önmagával szembesül.

A film – immár operaként – négy remek énekes, Hai-Ting Chinn, Marie Mascari, Peter Stewart és Gregory Purnhagen hangján szólalt meg, a Philip Glass Ensemble játszott, Michael Riesman vezényelt.

Philip Glass: A szépség és a szörnyeteg. Budapesti Tavaszi Fesztivál, Művészetek Palotája, 2014. március 22.