A szent örökség édessége

Az erdélyi unitárius egyház könyvtárának jóvoltából igazi különlegességet vehetnek kézbe a régi magyar irodalom rajongói: Heltai Gáspár szinte elfeledett imádságoskönyvének fotómásolatát és szövegkiadását (a korabeli kiejtést megközelíteni szándékozó átiratban). Szakmai körökben ugyan korábban is tudtak a mű létezéséről, ám mivel csak egyetlen nehezen hozzáférhető és töredékes példányban maradt fenn, s még részleteket sem közöltek belőle a közkeletű antológiák és szöveggyűjtemények, ezért magát a szöveget nagyon kevesen olvasták.

Heltai, ahogy azt a szöveget közzétevő Balázs Mihály rendkívül alapos bevezető tanulmányában meggyőzően igazolja, egy német nyelvű evangélikus imádságos könyvet dolgozott át unitárius szellemben. A Johann Habermann (Avenarius) német szövegével való összevetésből ugyanis kiderül, hogy a fordító egyrészt domesztikálta, a korabeli erdélyi viszonyokhoz igazította a forrásszöveget, másrészt módszeresen iktatta ki a szentháromságra vonatkozó kifejezéseket. Avenarius imakönyve logikus rendszerben közli a hét egyes napjaira szánt imádságokat, vasárnaptól szombatig, áttekinthető koncepcióba rendezve az emberi élet legfontosabb témáit. A napok rendjében besorolt imák mellett Avenarius könyvének másik része az imában megszólaló emberek és szituációk alapján csoportosítja a szövegeket (pl. A prédikátor imája, A feleség imája, Terhes asszony imája, Ima a törökök ellen). Heltai nem vasárnappal, hanem hétfővel kezdi az imahetet, s a mű, mivel töredékesen maradt fenn, a harmadik csütörtöki imával végződik. Balázs Mihály kísérletet tett az elveszett részek felkutatására is, s Heltai művéből származó részekre bukkant a Lőcsén 1683-ban megjelent Imádságos könyvecskében, mely alkalmi és tematikus csoportosításban közli az imákat. ĺgy a szövegkiadás és a fotómásolat is kiegészülhetett azzal a négy imával, melyet a lőcsei imádságoskönyv feltehetően Heltaitól vett át.

A forrásszöveget szerkezetében és tartalmában is tudatosan átformáló Heltai az elöljáró beszédben öntudatosan védekezik a „kolozsvári pasquillárok” várható támadásai ellen, akik szerint imádkozásra nincs is szükség, hiszen Isten úgyis eleve elrendelt mindent. Ezek a pasquillárok és „felette igen bölcs kovácsok”, akik minden héten új „opiniókat” kovácsolnak, a breviáriumok és imádságoskönyvek szerzését pápista szokásnak tartják, Heltait pedig vén bolondnak: „ím elbolondult és gyermekké lött az vén Heltai Gáspár, ím ismét pápássá akar lönni”. A támadók másik téveszméje ellen, mely szerint templomokat sem kell emelni, Az egyházi imádkozásról című, a német forrásszövegtől függetlenül beiktatott részben tiltakozik. „Bolond mérges anya” az, aki a bálványokkal együtt a bálványozásokkal megfertőztetett templomokat is ki akarja iktatni, hiszen „megferesztvén az ő gyermekét, és látván, hogy megmakulálta szegény magát, és a feredet az ő undokságáért, nemcsak az undokságot vizestől a ganéra hordja, hanem mind a feresztő tekenét, s mind a szegény gyermekcsét mind vizestől kihajítja az utcára”.

Hogy Heltai tudatos fordító volt, az is jelzi, hogy a német pretextustól függetlenül beékelt fejezeteket, s az egyes fejezetek végére írt saját kommentárokat kisebb betűkkel nyomtatta. Az egyik ilyen kisebb betűs rész arról szól, hogyan kell viselkedni a templomba menet: „ne csacsogj gonosz társasággal hejába való dolgokat az úton, senkinek botránkozására ne szömleleskedjél, se lépjél, se cifrázzad magadat”. Nyilván saját tapasztalatból gondolta úgy, hogy az efféle figyelmeztetésre nagyon is szükség van, hiszen némelyek még a templomban is „alá fel vigyorognak és kandálnak, cifrázván magokat egyéb jámboroknak botránkozására”.

A németből fordított részek, ahogy Balázs Mihály meggyőzően kimutatta, tobzódnak a bővítésalakzatokban. Heltai kedvenc jelzője az édes, ezt a magyar szövegbe lépten-nyomon beiktatja (pl. „édes teremtő”, „édes szerelmes mennyei szent atyánk”, „a szent örökség édessége”), holott a németben csak egyetlenegyszer szerepel a „süsser Herr” jelzős szerkezet. A metaforákat is felbontja, konkretizálja, expresszívebbé téve művét, melyet a Heltaira jellemző sajátos stílus okán joggal tarthatunk a régi magyar irodalom egyik gyöngyszemének.