A szabadság belső konstelláció kérdése

SUSLA BÉLA

Mennyire érzi magát szabad művésznek a mai Magyarországon?

Az az igazság, hogy – extrém esetektől eltekintve – a szabadság bizonyos fokig belső döntés, belső konstelláció kérdése. Extrém eseten a valódi, súlyos, csonttörő diktatúrákat értem. Magyarország nem ilyen, és bár jelenlegi urai szívesen működtetnének egy „erős elnöki rendszernek” becézett diktatúrát, erre, ha lenne módjuk, akkor se lesz már idejük. Az EU-ban a beszéd, a szabad véleménymondás direkt betiltása nem venné jól ki magát, ezért maradnak az unortodoxnak nevezett csibészmódszerek. Ha valamilyen intézmény nem tetszik, elszívom előle a levegőt, a pénzt, a törvényi feltételeket, továbbá lejáratom, megrágalmazom, megfojtom, úgymond a dolgozó magyar családok érdekében. Bizonyos személyekért nem jönnek hajnalban fekete autóval, hanem rájuk küldik az adóhatóságot és/vagy a rendszerhű média heccbajnokait. Ez a módszer lényegében működik, de inkább a politikai vagy annak vélt ellenfelekkel szemben. Momentán az ilyesfajta karaktergyilkosságnak a művészet ellenzéki szereplői nem túl gyakori kárvallottjai. A művészet, annak ellenére, hogy vannak kegyencek, nem fontos; a rezsim seggei és seggnyalói futball-lelátókon villognak, nem az operában, nem a művészszínházakban.

Visszatérve a kérdésre: szabad?

Az egyszerű válasz olyasmi volna, hogy igen, szabad művésznek érzem magam, mert nem fogom be a számat. Akkor se, ha tán be kéne. Szerintem nem kéne. Hogy patetikus legyek: ha tíz év múlva élek, és meg tudják kérdezni tőlem a gyerekeim, hogy egy vacak és ezer sebből vérző, de mégiscsak demokráciafélében mit tettem a Fidesz-rezsim alatt, én nem akarom lesütni a szemem. Tulajdonképpen önzésből, finnyásságból nem hallgatok, illúzióm épp annyi van „az anyagi erővé váló szóban”, amennyi elengedhetetlen az írói léthez. Kevés. Persze, ha egyetlen állami állástól függene, hogy tudok-e enni adni a gyerekeimnek, nem tudom, ugyanígy beszélnék-e. Nem hiszem. De hát ebben nekem meglehetős rutinom van, lényegében 1986 óta szabadúszó vagyok, nem várok az Orbán-rezsimtől és kiszolgálóitól se díjat, se kegydíjat. Kénytelen voltam és vagyok több lábon állni, legalábbis evickélni, olykor fél szájjal a víz fölött. Megszoktam. Az irodalom a színházhoz, pláne a filmhez képest olcsó művészet, otthon is művelhető. Ha valamit el akarok mondani, van hol és van kinek, még ha ez egy szűk, bár igen fontos szelete is a teljes nyilvánosságnak. A világháló korában a lehetőség evidens, az internet fölött Orbán nem diszponál, bármennyire szeretne is. Azok az újságok, folyóiratok, amelyekbe dolgozom, szabadok, tán épp azért dolgozom ezekbe. A Magvető Kiadó, ahol a könyveim megjelennek, magánkézben van, kultúrharc ide vagy oda, a korifeusoknak nem áll módjukban megmondani, mit adhat ki a kiadó és mit nem. Vagy kit igen és kit nem.

Hogyan látja a kultúra helyzetét ma Magyarországon?

A kultúrát az első Orbán-kormány a nemzeti, illetve az állami reprezentáció terepévé akarta tenni, ami az általa elképzelt Magyarországot képviseli kifelé és befelé, de főleg kudarcok érték, a művészekkel nem tudott szót érteni. Érthető, a kultúra képviselői gyanús individuumok, nehéz velük, egy Bodor Ádámot, egy Kulka Jánost nem lehet leváltani, mert nincs honnan, ezért nem is lehet a helyükre bárkit kinevezni. A művészeti életet lehet centralizálni, és kiadni gebinbe, intézményeket, díjakat, klienseket lehet venni, de tehetséget, minőséget nem. Érthető, hogy a második kormányzása idejére a vezér libidója a futballöltözők felé fordult, az a terep ismerős volt. Ott pénzzel és blablablával szinte mindent el lehetett intézni, ha az eredményeket nem is. De erre ott volt a kommunikáció, a Fidesz-rezsim csodafegyvere, amit lassan a saját választóik sem látnak másnak, mint ami: parasztvakításnak, ordas hazugságnak. Én úgy látom, Orbán a kultúrpolitikát önjelölt és zömmel sértett akarnokokra bízta, és nem nagyon törődik vele. A kultúrharc, ha van – márpedig van, az örök sértettség, irigység gondoskodik róla, hogy legyen – a művészeti élet az általános megregulázásnak, elbutításnak egy mellékhadszíntere. Vannak ügyek, disznóságok, sok kicsi és egy nagy: az amúgy is szegényesen finanszírozott kultúrát, művészetet a hatalom cinikusan és szisztematikusan kivéreztette, átcsoportosítván a forrásokat a saját klienseihez. Akik nyíltan vallják, hogy „eddig ti voltatok, most mi jövünk”. De, mint mondtam, a tehetséget, a minőséget, a nemzetközi rangot nem nagyon lehet átcsoportosítani. Ami megbocsáthatatlan, az az, ami a kultúrán belül a felső- és a közoktatásban történt. Egy szűk mameluk-elit kinevelése egyfelől és egy általános lebutítási, alattvaló-gyártási kísérlet másfelől. Ezt sokkal nehezebb lesz visszacsinálni.

Kormánykritikus magyar meséinek két kötete könyvalakban 2012-ben és 2014- ben jelent meg. Miként látja: változott ez idő alatt a „nyersanyag”?

Amikor elkezdtem írni a magyar meséket az Élet és Irodalomban, bőven látszottak a rezsim alapvonalai és lehetőségei. Volt miről szatírát írni, ami ugye annyit tesz, mint igazságtalanul, szándékosan eltúlozni, túlhúzni bizonyos jelenségeket, azáltal kinevettetni, s ha nem is terápiát, legalább diagnózist adni. Mikor a meséket abbahagytam, a rezsim rendes üzemmódja lett a túlzás, a nevetséges túlhúzás, tehát önmaga szatírájává vált, s én rendre lemaradtam e valóság mögött. Ez nem baj, de azért jellemzi, ami történt, illetve ami felé változott az Orbán-rendszer. Az elmúlt ősz pontosan megmutatta, hogy a király meztelen, hogy a kommunikációs csodafegyver egyre többször visszafele sül el, és a saját golyók sőt kartácstűz elől való idétlen, visszatetsző elugrálást egyre nehezebb tudatos koreográfiaként eladni. Az urak addig-addig államosítottak, amíg az állam az övék lett, vitték és viszik haza, vállalkozásba, bankszámlára, párnacihába. Nem a közösből loptak, mint az előző, nagyon is korrupt garnitúrák, hanem tokkal-vonóval eltulajdonították, eltörvénykezték a közöst, sikeresen szétlopták Magyarországot. Úgy is mondhatnám, az előző garnitúrák és holdudvaraik bele-belenyúltak a bankautomatába, olykor a kasztlit is kitépték a helyéről. A NER urai viszont azt mondták, minden bankautomata a miénk. Belelavírozták magukat egy álomvilágba, elkezdték az ötvenes évek osztályharcos retorikáját egy keresztény-nemzeti horthysta fajnackó katyvasszal keverni. Tényleg elment az eszük.

Csodálatos a szókincse és a nyelvi humora. Hogyan lehet ennyire bő készlethez „jutni”?

Ha ilyesmit kérdeznek, mindig zavarban vagyok. Egyrészt nem tudom, mihez képest ekkora ez a szókincs, s hogy mekkora ez az ekkora. Ha kinyitok egy szótárt, nyelvjárásokét, régi magyar szavakét, népköltészetét, sokszor érzem inkább a magam szókincsét szegényesnek. Másrészt ez a mesterségem, hogy kreáljam, innováljam az anyagomat, a nyelvet, ezt a mozgó, hatalmas, megfoghatatlan anyagot, a hazámat, hogy úgy mondjam. Tán nem is szókincs kérdése ez, nyilván nem, hanem hogy képes-e az ember a szűkös szókincsét kiegészítendő új szavakat, szókapcsolatokat kreálni. Képes-e egyszeriséggel, elevenséggel, saját magával megtölteni a közös nyelv egy-egy tenyérnyi darabját, halmazát. Ami pedig a humort illeti, nem tudok úgy gondolni magamra, mint „humoros” íróra. Ha kell valami „humorosat” mondani, lefagyok, már a humorista szereptől is. Azt hiszem, azt nevezik humornak, hogy van érzékem az ellentétek, az ellentétes minőségek együtt-láttatásához – ez pedig a groteszk.

Melyik könyve gerjesztette a legnagyobb felháborodást a hatalmon levők körében?

Már a 15 éve megjelent regényem, a Hősöm tere sem volt egy hatalom- vagy „illiberálisdemokrácia-barát” írás, a magyar mesék két kötete pedig kifejezetten a kerál és udvartartása viselt dolgairól szól. Hogy fölháborodtak volna? Nem tudom. Nem hiszem, hogy elérném az ingerküszöbüket. A műveim zömét rétegközönség olvassa, az érdesen vagy direkten közéleti, publicisztikus szövegekkel, melyek kicsivel szélesebb körben ismertek, meg azért nem izgatom fel az urakat, mert eleve be vagyok árazva liberális hazaárulónak, ahogy a kordonokkal körülzárt „szabad” nyilvánosság oly sok szereplője. Mint író miért lennék tényező? Ha milliók olvasnának, ha zavarnám őket a szabadrablásban, tán fölháborodnának, de így? Minek? Az biztos: ha ez a garnitúra kedvelne, nagyon vacakul érezném magam.

Hogyan látja: mely körökben népszerűek az Ön alkotásai?

Ahogy mondtam, az az irodalom, amit én művelek, nincsenek illúzióim, rétegirodalom. A közönség, mely erre az irályra, erre a groteszk, nyelvközpontú, stílusrétegeket, dialektusokat és szociolektusokat keverő beszédmódra vevő, eleve egy szóművészetet olvasni képes közönség. Ez akár százezres olvasótábort is jelenthetne. Persze talán az egész kortárs irodalomnak van ekkora közönsége, úgyhogy sokkal kevesebb konkrét olvasóról van szó, ezek viszont jó, tudatos és bátor olvasók, elsősorban fiatal egyetemisták, középkorú diplomások, s az én nemzedékem egy része, hatvan körüli értelmiségiek. Kapok visszajelzéseket, nyilván azoktól, akik szeretik, amit írok. Nem gondolom, hogy ha a kiadóm tízszer ekkora példányszámban adná ki a könyveimet, azzal tízszer ennyi olvasóm lenne. Nem. Aki olvasni akar, megtalál, a boltokban is, a hálón is.