A politikust óhatatlanul bedarálja Lucifer?

MIKLÓSI PÉTER

Tanár úr, a hatalmat többnyire politikai pozíciókkal szoktuk azonosítani. Lélektanilag mi játszik főszerepet abban, hogy a csúcson lévők közül kiből lesz hatalomvágyó, akaratát nyersen érvényesítő, sőt féktelenné váló személy?

A családi minták döntő mértékben fontosak. Otthon általában az apa az agresszív személy, ami egy fiúgyerekben könnyen előhívja a késztetést, hogy úgy viselkedjen, mint az apja. Még akkor is, ha nem tudatosan követi azt a modellt. Később, mondjuk a karriervágy vagy a már elért életpálya magasabb vezetői szintjein éppen ez a kettősség: a tudatos és a tudat alatti szféra működése jelenik meg személyiségének érdekes, nemegyszer meghatározó vonásaként.

Rengeteg gyereket ütnek-vernek, alaposan elnadrágolnak, de döntő többségük mégsem akar fejes lenni, nem munkál bennük csillapítatlan hatalomvágy. Még csak középszintű karrier szintjén sem!

Mert nem minden gyerekben vannak agresszivitásra késztető gének. Van olyan vert gyerek, aki bűnözővé válik, a legriasztóbb esetben esetleg öngyilkos lesz. Lényeges szempont, hogy gyerekkorának melyik fejlődési szakaszában érik őt a szóban forgó traumák. Mikor történt, hogy esetleg nagyon megverték, vagy akár „csak” durván bántalmazták. Mind az életkor, mind az inzultus foka azután meghatározza személyiségének későbbi alakulását. Egy elemző beállítottságú svájci pedagógus, Hans Zulliger figyelmeztetett arra, hogy bizony szép számban vannak tanítók, akik a gyerekeken vezetik le azokat a traumáikat, amelyeket gyerekkorukban ők szenvedtek el a szülőktől. Az efféle hatalmi ellentételezés nagyon széles skálán mozgó rendszer, s azt helyzete és mértéke válogatja. Előfordulhat családi körben, a pedagógiában, a munkahelyen, ahogy persze a politikai vezetők mindennapjaiban is.

Jellem vagy szocializáció kérdése, ha valaki tűzön-vízen át hatalomra törekszik?

Is-is. A mintákat mindenesetre a családból hozza: az apám domináns személyiség volt, én szintén vezető pozícióra törekszem! Viszont egy anyadomináns családban felnövő fiúgyerek nagy valószínűséggel sohasem lesz képes vezető pozícióra, egy ország vezetésére pedig duplán nem. Sőt, egy-egy topmenedzseri pozícióban sem tudjuk őt könnyen elképzelni. Mert az anya dominanciája révén otthonról, az apján keresztül, a saját életébe is az alárendelt szerepeket hozza magával.

Az előbb már utalt a génekre. Azok például abban okvetlenül meghatározók, hogy valaki politikusként hatalomittas vezetővé válik-e? Vagy éppenséggel szellemi vezetővé, mint Gandhi, Martin Luther King voltak, napjainkban a dalai láma?

Ezek a szakma nagyon nagy kérdései. Hogy hol van a tanult, illetve hol a magunkkal hozott genetikai tulajdonság, illetve hogyan érvényesül az adott személyen belül. Emellett, különösen a művészetek esetében, a tehetségi vonalról szintén beszélni kell. Ami egyelőre tudható, hogy a vezető pozíciókban lévő embereknek rendszerint nincs meg a művészvilágban szinte természetes érzelmi hátterük.

Körbepillantva Közép-Kelet-Európa országain, itt a politikusok csak akkor válhatnak főszereplőkké, ha az őket magasba emelő körülményeken kívül a kiemelkedést, a győzelmet lehetővé tévő agresszivitás is bennük van? Ami lehetővé teszi?

Igen. Gondoljunk egyszerűen a csoportdinamika elveire. Egy idegenekből verbuválódott tíz-tizenöt főnyi társaságban úgyszólván percek alatt kiderül, hogy ki a valóban domináns. A gyorsan körvonalazódó hierarchia élére azok kerülnek, akik a legerőszakosabbak, legagresszívabbak, akik egyáltalán nincsenek tekintettel a másikra, viszont a saját énjüket kamatoztatni tudják. A többieket azzal tudják megnyerni maguknak, hogy ők a legjobbak, legtökéletesebbek, legszebbek, legokosabbak. A többségnek erre „csupán” rá kell kattannia. Mert a hatalomvágyó vezér csípőből tüzel, bármire zsigerből reagál, még el sem hangzik a kérdés, de ő már tudja a választ. Hazudik is, időnként sokat; később el is hiszi a maga kitalálta dolgokat. Szakszóval ezt hívjuk szociopátiának, regényben pedig Thomas Mann írta meg ezeket a tulajdonságokat az Egy szélhámos vallomásai című könyvében.

A műveltség vagy a manipulatív ész képessége mennyiben játszik szerepet a vezéregyéniség kialakulásában?

Az intellektus nagyon-nagyon veszélyessé tudja tenni azt a politikust, aki érdemben érzelmi fékek nélkül dönt, lép, cselekszik. Különösen, ha a gyerekkorában vagy a lelkének később keletkezett bugyraiban gyökerező megalázottságokat próbálja levezetni, elégtételt venni értük. Ugyanis az érzelmi és a kognitív, azaz a megismerésre vonatkozó intelligencia között jelentős a különbség, különösen ha a kettő nem párhuzamosan fejlődik.

Valakinek politikusi nagysága vagy ellenkezőleg: a féktelensége mutatkozik meg abban, hogy milyenek a döntései? És tudatosítja-e, hogy hatalomnak csak az ésszerűen hasznosított hatalom a korlátja?

Alapvető kérdés, hogy az illető odafigyel, hallgat-e a környezetére... Vagy annyira el van ragadtatva a saját ötleteitől s önmagától, hogy már fütyül mások szavára. Még a legjobb tanácsadóit is semmibe veszi, hiszen ő a legjobb vezető, a legény a gáton, így hát hurrá meg hajrá! Ez már a narcisztikus önszeretet. Az ókori Rómában a csatából hazatérő hadvezér mellett nem véletlenül futott mindig egy ember, hogy folyvást a fővezér fülébe súgja: nem vagy isten, nem vagy isten! Mert a győztes stratéga hajlamos volt Istennek képzelni önmagát, hiszen élet és halál ura volt.

Tájainkon a mai időkben nincsenek ilyen „futó emberek”?

Nincsenek. És ha akadnak is, a vezér nemigen hallgatja meg őket. Nem hagyja, hogy leszállítsák őt a földre. Erős önimádatában nem is engedi magához az ellentétes információkat. Viszont egy egészséges társadalomban a demokrata vezető elfogadja a mások véleményét, ha érvekkel tudják őt meggyőzni. A demokraták körében vita van és konfliktuskezelő mechanizmusok érvényesülnek.

A posztszocialista országokban keresni kell az ilyen típusú demokratákat?

Sajnos, többnyire igen. Mert a politikusok errefelé a tekintélyelvűség hívei. Az individualizmus helyett a kollektivista szemlélethez igazodnak, hogy legyőzzék, akár sárba tiporják a másikat.

A politikusi nagyság elsősorban az illető döntéseinek kihatásain mérhető?

Igen. A leglényegesebb, hogy olyan demokratikus döntéseket tud-e hozni, amelyek az egész társadalom javára válnak, vagy inkább csak győztes-vesztes típusú szituációkat teremtenek: az én rétegemnek és a hozzám közel állóknak előnyös, a többieknek, egyben újabb konfliktusokat teremtve, nem. És előállhat egy vesztes–vesztes helyzet is, miként történt ez például Milosevics és a jugoszláv polgárháború kapcsán.

Noha az újságíró aligha az ördög ügyvédje, ténynek az is tény, hogy a politikát nem morális atlétáknak találták ki...

A bökkenő csak abban van, hogy mi túlságosan elcsúsztunk a másik irányba. Az egészséges, a még elnézhető határokon túlra. Mert a politikának van kulturált, illetve kulturálatlan nívója, ami hatalmas súlykülönbség. Régiónkban kevés az őszinte és finom eszközökkel politizáló egyéniség. A kiejtett szavak és a testbeszéd közötti különbözőség pedig már az elemi odafigyelés szintjén is kitűnik: mást mond és más tükröződik az arcán, a tekintetében, a kézmozdulataiban, magyarán alakoskodik. Ezzel szemben miért népszerű Ferenc pápa? Mert közvetlenül őszinte és hiteles. Politikusként is az a személy elfogadhatóbb, aki mosolyogni tud, van mersze bárki szemébe nézni. És nem olyasvalaki, aki ugyan ígérget, de különben csak epebajos arccal lenézi a másikat, higgadt érvelés helyett pedig támad.

Mezei polgárokként homokra építünk, ha a politikusainkkal szemben elsősorban az erkölcsre meg a lelkiismeretre apellálunk?

Látható karizma nélkül nagyon nehéz érvényesülni a politikában. Ezért ha akad jó tulajdonsága egy politikusnak, akkor az nem más, mint hogy képes egy-két összefogásra kapható csapatot kovácsolni. Viszont akikkel ebben a körben nem ért egyet – esetleg ők vele –, azokat egyszerűen elzavarja. A politika és az erkölcs kölcsönviszonyáról pedig tömören csupán annyit, hogy akit magasabb érzelmi intellektussal neveltek föl, az nem bírja a politika sorozatos ellentmondásait, a morális szabályok örökös felrúgását. Hogy amiben ma megegyeztünk, holnap már nem érvényes. Az egyszerű halandó is hosszabb távon inkább azt tiszteli, akiben ösztönösen megérzi, hogy az nem viszi falnak az országot. Intő példaként újra Milosevicset említem. Ő hová sodorta a szerbeket?! Beszélni remekül tudott, viszont mosolyogni ugyanúgy nem...

Egy demokráciában mi hát a korlátja a végtelen hatalomvágynak?

A megosztott hatalom. Még az Egyesült Államok hatalmi piramisának csúcsán is lehetnek valakinek emberileg egyéni félresiklásai, de a hatalma sohasem válhat korlátlanná. Mert ott van a törvényesség princípiumain működő legfelsőbb bíróság, a független igazságszolgáltatás, a törvényhozás két háza, a független média, a demokratikus jogaikkal szabadon élő önkormányzatok és a szó eredeti értelmében erős civil társadalom. Mindezek korlátozzák, de nem akadályozzák egymást, így hát hatalomnak hatalom a gátja. Baj akkor és ott mutatkozik, ha az elszabadult hatalom valahol ilyen-olyan csalárdság és trükkök révén kiskorúsítja vagy netán felrúgja a társadalom demokratikusan megosztott korlátait.

Miért képesek az emberek már-már vakon lelkesedni, noha szinte evidens, hogy előbb-utóbb zsákutcába sodródnak?

Mert akire hallgatnak, akit kritikátlanul követnek, az verbálisan nyilván olyan húrokat pendít meg, amelyek egybeesnek korábban elfojtott vágyaikkal. Például a nemzeti húrokat, a beteljesülni látszó régről hozott motivációkat, amire még az értelmiség is könnyen ráharap. Ha az illető ráadásul egy bizonyos rétegnek megfelelő gazdasági paramétereket is előre tud vetíteni, akkor a tömegek szemében ő a megdicsőült vezér.

Polgárokként föltartott kézzel kell elfogadnunk, ha lépten-nyomon a hatalom gépezete és az érdekek dominálnak?

Nem. Szívós és rugalmas civil szervezetek révén ennek ellenkezője lenne kívánatos. Amelyek a hatalom körmére tudnak nézni, szükség esetén az orrára koppintani. Ahogy ez Nyugat-Európában vagy Amerikában természetes. De tájainkon hol vannak az erős, egyre izmosodó civil szervezetek?!

Mifelénk akadnak önuralomra, saját egójuk megfékezésére képes vezető politikusok?

Hát ez jó kérdés. Ha akadnak is, valóban elvétve. Azt ugyanis meg kell tanulni. Egy elsajátítási, énfejlődési folyamat eredményeképpen.

Cinikusan rosszmájú megjegyzés, ha rákérdezek: az istenek a politikában az erőseket kedvelik?

Viszontkérdezek: van Isten?

Tegyük föl, hogy van!

Akkor annyiban igaz, hogy az erősebb egyéniségű ember könnyebben tud rendet tartani, ami az istenek számára is rokonszenves lehet. Mondjuk anarchia helyett.

Egy vezető politikus megőrizheti egyéniségének pozitív vonásait? Vagy kíméletlenül bedarálja őt Lucifer?

Bedarálja. Ritka kevesen tudják kivédeni környezetük hitvány hatásait. A tájainkon duplán. Kiváltképpen a megélhetési politikusok, akiknek hiába van szakmájuk, ők ott, kibukva a politika cukroskosarából, már csak elvétve tudnak újra érvényesülni. Mert úgy tervezték, hogy 25 éves koruktól 80 éves korig politikusok lesznek...