A Nyugat győzni fog!

Szeptember 11-e óta a világ megváltozott, a demokratikus országok összefogtak a terrorizmus ellen. Afganisztán bombázásával a katonai fronton is megkezdődött a küzdelem. Az arab világról, a tálibokról és Amerika magatartásáról Ivo Samson külügyi szakértővel, a Szlovák Külpolitikai Társaság munkatársával beszélgettünk.

Hogyan kerültek hatalomra a tálibok?

Afganisztánt sohasem irányította központi kormány, az egyes vidékeknek mindig megvolt a maga törzsi vezetője. A szovjetek megpróbáltak változtatni ezen, nem sikerült. Hatalmukba kerítették Kábult és néhány környékbeli várost, de a törzsfőnökök továbbra is a saját területük urai maradtak. De a szovjetek megrendítették az afgánok identitástudatát. Akkor húszmillió lakosa volt Afganisztánnak, az 1979. decemberében történt támadás után ötmillióan elmenekültek, főleg Pakisztánba. A menekülttáborok a radikalizmus melegágyai voltak, ott a kisgyerekek is kalasnyikovval játszottak. Az ott felnövő, megedzett, radikális iszlám nézeteket elsajátító, erősen motivált fiatalok visszatértek hazájukba, hogy egy új Afganisztánért harcoljanak. Természetes volt, hogy hatalomra jutottak, és a pakisztáni iskolákból magukkal hozták a radikalizmusukat is Kábulba. Talibán pastu nyelven iskolát jelent. Tehát azok a valamikori pakisztáni diákok a tálibok, akik Afganisztánban meghonosították a radikális iskolát. Egyrészt terroristák, másrészt – ha éppen nem embereket öldökölnek – iskolába járnak.

Ez arab jellegzetesség, vagy ilyesmi – elméletileg – bárhol a világon előfordulhat?

Ez a veszély mindig fennáll, ha egy nemzetet elüldöznek hazájából. A bosszú és a szabadságvágy radikalizálódhat, és gondot jelenthet az egész világnak. Ezt sikerült megelőzni Albániában a Szerbia elleni akcióval. Azzal, hogy a menekültek hazatérhettek, Európa elhárította az úgynevezett palesztin-szindrómát. Fennállt a veszély, hogy a menekülttáborokban hasonló folyamat indul be: óriási szaporulat, és a gyerekek születésük pillanatától magukba szívták volna a radikalizmust. Előbb-utóbb elkezdték volna terrorizálni közvetlen környezetüket, Szerbiát, majd egész Európát. Koszovóban ezt sikerült csírájában elfojtani. Pakisztánban sajnos nem.

Afganisztánt most elszigetelték a világtól, ám az ottaniak gondolkodásmódja nem változott meg, a végsőkig harcolni fognak. Közeledik a tél, a harc is nehezebb lesz. Mikor érhet véget a konfliktus?

Képtelen vagyok felmérni, meddig tarthat ez a harc, vagy hogy megváltoztatható-e egyáltalán az afganisztáni társadalom mentalitása. Tudjuk, mi történt Németországban. Szinte az egész német társadalom terrorizálta Európát, csak bombákkal lehetett lecsendesíteni, jobb belátásra bírni őket. És a németek magukba szálltak, megváltoztak. Tudatosították, hogy a német városok bombázásáért, a fasiszták – de mégiscsak németek – megöléséért nem Amerika, hanem a nácizmus és mindazok felelősek, akik szabad utat biztosítottak ennek az irányzatnak. Ha az arab világból érkező felvételeken amerikaellenes gyűlöletet vagy azt a meggyőződést látom, hogy a bombázásért, a kioltott emberéletekért Amerika a felelős, érzem a civilizációs és gondolkodásbeli különbséget, amit talán csak kataklizmával, valamilyen szörnyű társadalmi csapással, tömeges bombázással, esetleg atombombával lehet megváltoztatni.

Szörnyű, amit mond. Ha így is van, felmerül a kérdés: ki jogosítja fel az embert arra, hogy atomfegyverrel, öldökléssel próbálja megváltoztatni mások gondolkodásmódját? Mégha a cél szentesíti is az eszközt, nem süllyedünk-e ezáltal a terroristák szintjére?

Ez a dilemma az emberiséggel egyidős, csak évszázadokkal ezelőtt nem terrorizmusnak nevezték. Az emberek harcoltak egymással, népeket, nemzeteket irtottak ki. Akkor ez normális volt, most viszont terrorizmusról beszélünk, főleg a II. világháború óta. Hogy az ő szintjükre süllyedünk-e? Képzeljük el, hogy Amerika nem fegyverrel reagál, hanem bocsánatot kér a jólétért, a sikerért, a gazdagságért, a szorgalomért, azért, hogy segít a fejlődő országoknak, a szegényeknek, hogy van mecsetjük és zsinagógájuk, hogy toleráns más vallások és nézetek iránt... Amerika nem tud megváltozni. Kiépített egy társadalmat, melyben mindenkivel szemben türelmes. Amerika nem változhat meg, viszont épp nyitottságával, türelmével ingerli azokat, akik szintén szeretnének jól élni. Amerikának reagálnia kell. Ha nem, gyengének minősül, s további akciókra ösztönzi a terroristákat, és akkor naponta repülőgépek fognak lezuhanni.

A többi iszlám ország hogyan fog reagálni?

Működik az iszlám szolidaritás, és ha máshogy nem is segítik majd Afganisztánt, némán beleegyeznek a tálib ellenállásába. Amerika irányában néhányan el fogják ismerni: igazságos a támadás, viszont azonnal rámutatnak, ártatlan polgárokat is megöltetek, és fokozódhat az amerikaellenesség. Pakisztánban, Indonéziában a lakosság személyes támadásként fogja fel a bombázást. Az arabok egy nagy családba tartoznak, közös kapocs az iszlám, mindent ennek rendelnek alá.

Amerika segélycsomagokkal is harcol. Ez sem győzi meg a lakosságot, hogy a harc nem ellenük, hanem a terroristák ellen folyik?

Évekig tanultam külföldi egyetemeken, és mindig úgy hozta a sors, hogy arab, köztük palesztin diákokkal laktam, így volt szerencsém megismerni, tanulmányozni őket. Meggyőződésem szerint a segélycsomagok nem befolyásolják gondolkodásmódjukat. Nagyon tisztán, egyetlen utat látnak maguk előtt, és ez most az amerikaellenesség. A segélycsomag inkább az amerikai közvélemény irányába gesztus.

Hogy megnyugtassák saját lelkiismeretüket?

Erről is, de nemcsak erről van szó. A közvéleménynek támogatnia kell a megtorló akciót, különben olyan hangulat alakulhatna ki, mint a vietnami háború idején.

George W. Bush türelmes és alázatos elnök benyomását kelti, sokak szerint ez is bonyolítja bin Laden és a tálibok helyzetét.

Bush bevált elnökként. Az, ahogyan hatalomra jutott, kicsit megingatta a helyzetét, de most igazi intellektuális férfiként lépett színre. Az amerikaiaknak pontosan ilyen egyszerű, világos gondolkodású emberre volt szükségük. A megaláztatás után az embereket meg kellett erősíteni hitükben, meg kellett ígérni nekik: győzni fogunk. Amerika nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ezt a háborút.

Ön szerint ebben a megváltozott világban hol van Szlovákia helye?

Két lehetőség van. Vagy magunkba zárkózunk, amire a Szlovák Nemzeti Párt buzdít, ami viszont előbb-utóbb visszaütne, vagy kinyilvánítjuk: akkor is NATO-tagok akarunk lenni, ha a szövetségnek problémái vannak, ha éppen hadban áll. Szlovákia így tiszteletet vív ki magának, ráadásul a győztesek oldalán fog állni. Mert a Nyugat győzni fog.

Hazánkba várhatóan tömegesen érkeznek majd menekültek. A menekülttáborokról és a menekültekről nem túl biztatóan nyilatkozott az előbb.

Ennek ellenére a menekülteket is vállalni kell, a nyugati országokkal együtt ezt a terhet is tudnunk kell viselni. A korábbi tapasztalatok alapján úgy vélem, az afgán menekültek számára Szlovákia nem célország. Biztos akad, aki itt marad, de ettől nem kell félni.